Margaret Atwood: Pénelopeia

„…elmondta, hogy mennyire hiányoztam neki, mennyire vágyakozott utánam, még akkor is, amikor istennők ölelték fehér karjaikba; én meg elmondtam, mennyi könnyem hullott húsz éven át, amíg csak vártam-vártam a hazatértét, s hogy milyen eseménytelenül hűséges voltam, higgye el, eszembe sem jutott elárulni a csodás lábú nagyágyat azzal, hogy más férfit engedek be oda magam mellé.
Mind a ketten - saját bevallásunk szerint - hétpróbás, szégyentelen hazudozók voltunk ősidőktől fogva. Csoda, hogy akármelyikünk elhitte a másik egyetlen szavát is.
Pedig elhittük.
Vagy legalábbis azt mondtuk egymásnak.”
 
A történeteket mindig a győztesek írják. A hősök, a kalandorok, a legendás harcosok. Akik ezeregy veszélyen át szembeszegülnek istenekkel, dicső seregekkel, tengeri szörnyekkel, hogy aztán hazatérve haramiák hada fogadja őket – akiken persze a hősök sikerrel átverekszik magukat, hogy aztán gyilkoljanak árulókat, tisztára mossanak hírnevet, karba kapjanak hűségesen várakozó asszonyokat. Ahogy a világirodalom leghíresebb kalandora is tette. Odüsszeusz húsz éven át kalandozott távol otthonától, míg Pénelopéja csak várt és szőtt, szőtt és várt. Hogy aztán szerelmesen vesse magát a hazatérő hős karjaiba.
 
De mit is tudunk Pénelopéról? Ki volt a spártai királylány; kinek kezét csalással nyerte el a legkevésbé kívánatos kérő; ki egész életében a rút kiskacsa szerepét kellett játssza világszép unokanővére mellett; kinek új otthonában alig egy évnyi házasélet jutott, mielőtt jött a történelem leghosszabb várakozása, miközben férjecskéje végigkufircolta a Földközi-tenger medencéjét? Mit csinált húsz éven át a magára hagyott királyné? Boldog volt? Szenvedett? Sírt?  Nevetett? Naphosszat nézte várakozva a háborgó tengert? Voltak barátai? Szeretett? Volt kinek a fülébe suttognia bánatát?
 
Pénelopé egy mítosz, a hűséges feleség örök megtestesítője, akinek nincs saját élete, nincs személyisége, húsz éve nyomtalanul tűnik a semmibe – léte és lénye kizárólag férjéhez való viszonyában értelmezhető. Azon mellékszereplők archetípusa, kiknek személyisége örökre rejtve marad a főszereplő mellett. Nem véletlen, hogy izgatta annak a Margaret Atwoodnak a fantáziáját, aki szinte minden regényének középpontjába - zsánertől függetlenül - az identitáskeresést, az elmesélt én és a valós én közti szakadékot, saját magunk és a másik megismerésének lehetetlenségét teszi. Atwood Pénelopéja szorosan ott lohol Grace Marks, Iris Chase és a titokzatos mesélő szolgálólány nyomában: Pénelopé az elbeszélése által nyeri el személyiségét, ölt a hűtlen hőstől független alakot, lesz élő, lélegző lénnyé – ám tudjuk: elbeszélése jó eséllyel hazugság. Megismerhető-e hát Pénelopé? Megismerhető-e bármelyikünk az elbeszélés által? Elbeszélhető-e egy élet? Mit mondhatunk el magunkról vagy másról – s mit hall meg belőle a másik?
 
Persze a Pénelopeia nem szorosan véve Pénelopé életrajza. A kisregény, mint mítosz-parafrázis, a hazatérő Odüsszeusz véres tetteit helyezné más megvilágításba – a feleség szemszöge is csak egy újabb réteg, mely leplezni hivatott a százhúsz kérő (plusz-mínusz egy tucat) mellett kivégzett tizenkét szolgálólány történetét. Kiknek az elbeszélésben még annyi szerep sem jut, mint a magára hagyott, várakozó, hálóját szövögető asszonykának. Kiknek még a saját mese lehetősége sem adatik. Kik a legjobb esetben is csak kórus lehetnek a királyné meséjéhez – ami persze több, mint amit a férj meséjében kaptak, na de akkor is… Hát nekik tényleg nem jut szó? Ők senkit nem érdekelnek? A mellékszereplők közt is csak a legmellékesebbek lehetnek? Tizenkét hófehér nyak, melyen oly költőien feszül a hajókötél? Hogy tizenkét élő, érző fiatal lány tartozott e nyakakhoz? Ugyan már, ne tereljük el a figyelmet Odüsszeusz diadalmas hazatéréséről ily apróságokkal.
 
Atwood gonosz kis játékot űz velünk: előveszi a történet egy eldugott, megmagyarázhatatlan aspektusát, mellyel oly nagyon sokat az irodalomtörténet sem foglalkozik – miért is kellett megölni a szolgálólányokat? Majd alakot ad a lányoknak, hangot, még ha csak kórusként is, saját sztorit, mellyel közbe-közbevágnak, s megkérdőjelezik nem csak a hős, de az önjelölt hősnő verzióját is: nocsak, lehet hogy az állhatatosság mintaképe sem szent? A hűséges királyné éppoly ravasz hazudozó, mint legendás férje? Lehet hogy saját bűneit leplezendő maga sem volt rest áldozatul dobni bűntársait a vérgőzös királynak? De hát hogy is beszélhetné el mindezt a kórus? Hogy juthatnának saját hanghoz azok, kiknek évezredeken át nem adtak hangot a történetek mesélői?
 
Helyet kaphatnának mondjuk egy kultúrantropológiai előadásban – hátha a tudomány segítségével magyarázható a magyarázhatatlan, hátha sikerül magasztosabb célt festeni a tizenkét ártatlan lány feláldozása köré, hátha sikerül feledtetni holmi modernkori feminista írónők ostobaságait, hogy élőlényként akarják ábrázolni őket. Hisz csak kellékek – ha nem rabszolgák, hát áldozati bárányok…
„Mert nem csak úgy egyszerűen lányok voltunk. Nem csak rabszolgák, robotosok. Nem bizony! Bizonyára betöltöttünk valami magasabb funkciót is! Lehetséges, hogy tizenkét szolgalány létünkre mi voltunk a tizenkét kisasszonyok? A tizenkét hold-kisasszony, akik a szűzies, ám halálos holdistennőt, Artemiszt kísérik? Lehetséges, hogy rituális áldozatként, megannyi felszentelt papnőként játszottuk odaadó szerepünket? Először oly módon, hogy a kérőkkel végigcelebráltuk az orgiasztikus termékenységi rítust, majd úgy, hogy megtisztultunk, lemostuk magunkról a bűnt a megölt férfiáldozatok vérével – mennyi áldozat egy halomban, az istennő legnagyobb dicsőségére! – és ettől visszanyertük megújult szüzességünket, ahogy Artemisz is megújította szüzességét, mikor megfürdött a forrás vizében, amit Aktaión vére festett pirosra. Egyszóval önként vállaltuk az áldozatot, mert ennek így kellett lennie, újrajátszottuk a hold-sötétség sorsunkban megjelenített fázisát, hogy megújulhasson a teljes ciklus, és az ezüstös újhold-istennő ismét feltámadjon az égre.”
No nem, lehet, hogy ez mégiscsak tévút, paródiát csinálni a tudományból…
 
Akkor tán játsszunk bíróságosdit. Ha már ez a Pénelopé nem nyugszik az örök aszphodéloszmezőkön, és újra meg újra előveszi ezt az unalomig ismert történetet, mindenféle modern eszmékkel megbolondítva, akkor nézzük, kiállja-e a jogállam bíróságának próbáját a lányok vádja:
„…az Ön ügyfelének ideje nem azonosítható a mi időnkkel. Akkor mások voltak a viselkedési normák. Erre való tekintettel nem tartanám szerencsésnek, ha engednénk, hogy ez a sajnálatos, ámde jelentéktelen incidens foltot ejtsen egy karrieren, mely egyébként kiemelkedően példaértékű.”
Ennyit arról, hogy minden élet számít – ugyan mi tizenkét névtelen szolga egy kiemelkedően példaértékű háborús hős karrierjével szemben?
 
Maradnak hát a mítoszok… A tizenkét kivégzett szolgálólány korokon és történeteken át űzi-hajtja gyilkosát, örök mementóul a következmények nélkül feláldozható mellékszereplők hadának, kikre nem szánnak lábjegyzetet sem a történetírók. S hogy mi hajtja Pénelopét az örök identitáskeresésbe? Megleli-e a választ valaha arra, ki ő, mi ő, érdemes-e saját történetre vagy örökké csak a hős árnyékában létezhet? S ha saját történetet kap, szembe tud-e nézni saját tetteivel? Mi az ő szerepe a százhúsz kérő (plusz-mínusz egy tucat) és a tizenkét szolgálólány kivégzésében? Vajon nem jobb-e Pénelopénak, ha megmarad az állhatatos feleség archetípusának, ahelyett, hogy egyéniség akarna lenni? Píárszempontból egész biztosan… Ámde ne feledjük, ott a gyerekkorból őt kísértő nemezis, a világszép unokanővér, kiért nem hogy százhúsz (plusz-mínusz egy tucat) férfi halt hősi halált, hanem százezres seregek Trója alatt – pszichológiai szempontból teljesen érthető, hogy Pénelopé nem óhajt a továbbiakban pusztán unalmas archetípus maradni, hanem saját jogon is a történetírók figyelmére áhítozik.
 
Még jó, hogy felkeltette ennek a fura, játékos kanadai szerzőnek a figyelmét – aki könnyed kézzel ránt be irodalmi játékaiba minket is. Atwood ezer fricskát mutat a komoly és komolykodó irodalomnak ezen a röpke százhetven oldalon: az egyetlen kritikánk az lehet, hogy rövid, elbírt volna ez a játszadozás még vagy kétszer ennyit. Akkor tán jutott volna elég tér kidolgozni az amúgy zseniális ötleteket, és nem lenne az az első benyomás, mintha egy különösen jól sikerült szilveszteri iszogatás után sebtében lefirkált ötletrohamot olvasnánk. Viszont amilyen szellemes, úgyis muszáj elolvasni újra. És újra meg újra – aztán elgondolkodni azon, hány Margaret Atwood kéne ahhoz, hogy magunk mögött hagyhassuk a még mindig túlnyomórészt férfi hősök által uralt narratívát és végre az évezredeken át mellőzöttek is megkapják a maguk történeteit?

Kiadó: Palatinus

Fordító: Géher István