CGI-szörnyek és könnyen fogyasztható
sitcomok ide vagy oda, máig a Netflix egyik legsikeresebb saját gyártású
sorozata egy kosztümös történelmi dráma, az idén immáron trónra lépésének hatvannyolcadik
évfordulóját ünneplő II. Erzsébet angol királynő élettörténetét elmesélő The Crown – A Korona. A siker egyszerre tekinthető magától értetődőnek és
roppant meglepőnek: magától értetődő, mert az angol királyi család minden
megmozdulását évtizedek óta elképesztő, olykor tragédiákba, máskor
médiatörténelembe fulladó érdeklődés övezi, pláne, amióta a „szívek
királynőjének” kis hercegei borzolják a bulvársajtó idegeit; ugyanakkor
meglepő, mert a showrunnerként Peter Morgan által jegyzett sorozat messze nem bulvárszínvonalon
tárgyalja a királyi család életét – a monarchia újkori történetének legérzékenyebb
időszakát megjelenítő A királynőt, valamint a remek Frost / Nixont és Az utolsó skót királyt
is író Morgan egyszerre ábrázolja a „Koronát” történelmi hitellel, komoly politikai
kérdéseket boncolgatva és döbbenetes pszichológiai erővel. Sokkal komolyabb-komorabb
és sokkal érdekesebb sorozat ez, mint elsőre látszik.
Ami már csak azért is meglepő, mert az
angol királyi családot és popkulturális ábrázolásukat jobbára még ma is
jellemzi egyfajta groteszk kettősség: vagy idegborzoló szenzációhajhász
hülyeségeket írnak, vagy az ájult tisztelet és távolságtartás hangján beszélnek
róluk. Középút nem nagyon van. A monarchiaellenes politikai kirohanások meg egy
külön kategória, amit ne nagyon passzírozzunk be a popkultúra fogalmába. A már
említett A királynőn kívül nem láttam
/ olvastam még olyan művet, ami merte volna egyszerre emberien és objektíven
ábrázolni a családot, az intézményt, lerántva róluk a hazug leplet, sőt:
bemutatva e lepel felhelyezését és működési mechanizmusait; ugyanakkor
érzéssel, nem elhazudva a traumákat, megpróbáltatásokat, évtizedes küzdelmeket,
amelyekkel ezen intézmény fenntartása jár.
II. Erzsébet élete persze aranybánya egy
jó forgatókönyvírónak: bár az én generációm már csak jóságos nagymamaként,
gonosz anyósként, bélyegeken szereplő ikonként ismeri, gondoljunk csak bele,
mennyi minden történhet bármelyikünkkel hatvannyolc év alatt – hát még mennyi
minden történhet ezen intézménnyel. Hisz az első évad jószerivel másról sem
szól, minthogy miként válik Windsor Erzsébetből, a fiatal feleségből, anyából,
nővérből Erzsébet királynő. Hogyan hűl ki egy életvidám huszonéves nő és adja
át magát a Koronának. Hogyan felejt el érezni, gondolkodni, lélegezni, élni. A
Korona itt önálló entitás – és bár olykor jócskán túlhangsúlyozza a sorozat a
súlyát, kell ez a súly, hogy érezzük: hogyan oldódik fel az ember a szerepben. Erzsébet
nem született királynőnek. A monarchia huszadik századi története már jóval a
Megxit előtt is dugig volt polgárpukkasztással: ha VIII. Edward nem mond le a
trónról, hogy elvehesse az elvált Wallis Simpsont, Erzsébet apja sosem lett
volna király – s jó eséllyel Erzsébet is leélhette volna az életét egy vidéki kastélyban,
lovakat tenyésztve és gyerekeket terelgetve. Hogy Edward lemondása mekkora trauma
volt öccsének, unokahúgának és az egész nemzetnek, köztudott – hogy valójában
mi minden rejlett még e férfi történetében, aki saját bevallása szerint is
örökké megmaradt „félkirálynak, királyság nélkül”, annak felfedése a második
évad egyik legbátrabb húzása. Edward, a bukott király szerepeltetése a sorozat egyik
nagy dobása – róla nem nagyon szokás beszélni. A monarchia érthetően kerüli a
témát. Aki eldobta az intézményt, az nem létezik az intézmény számára. Mégis:
hozzá köthető számos az első évad legerősebb jelenetei közül, és az évadzáróban
egy gyönyörű monológban foglalja össze, mit is jelent magunk mögött hagyni
Erzsébetet és királynővé válni: „A lelke
meghasonult. Az egyik fele a nővér, a másik a királynő. Különös, hibrid
teremtmény, akár egy szfinx. Félemberek vagyunk, kitépve egy bizarr mitológia
könyvének lapjáról. Két énünk vív - az ember és a koronás fő - félelmetes,
véget nem érő polgárháborút. Örökké megmételyezi minden cselekedetünket.”
És Erzsébet átadja magát a Koronának. A
pillanat, amikor apja halála után, immáron királynőként Londonba érkezve rezzenéstelen
arccal fogadja imádott nagyanyja, Mária királyné pukedlijét, előrevetíti: jó
tanuló volt. A Korona szolgálata miatt megromlik a házassága, férjét, húgát,
gyerekeit elidegeníti, megközelíthetetlen, örökké sótlan, érinthetetlen
szoborrá válik. Claire Foy, az első két évad Erzsébete gyönyörűen adja át magát
eme átalakulásnak – szinte ijesztő, ahogy ki tud hűlni, ahogy negédes mosollyal
aláz meg bárkit, ha ez a Korona érdeke. Az első évad teljes egészében Foy
jutalomjátéka. Ugyan John Lithgow Churchillje remek, ahogy Matt Smith is az
első résztől kezdve brillírozik Fülöp herceg vásznon roppant hálás (az életben
tán nem, bár ki tudja…) szerepében, Vanessa Kirby pedig szépen szenved a
boldogságtól megfosztott Margit hercegnő csini kosztümjeiben, Foy mindent visz,
és a végére méltán válik az ikonikus portrén szereplő Erzsébet Reginává.
A második évad már jóval nagyobb teret ad
a többieknek, elsősorban Smith-nek – nem véletlenül, hisz az évad
középpontjában a királyi pár házasságának alakulása áll. Az első évadról úgy
hírlik, még a királynő is elégedetten nyilatkozott róla (persze nem
hivatalosan, hisz a Korona hivatalosan nem kommentál…) – nos, nem hiszem, hogy
a második is elnyerte volna a tetszését. Erzsébet és Fülöp házassága az utóbbi
évtizedekben - főleg gyermekeik és unokáik botrányai közepette - maga volt a
megtestesült stabilitás (végülis, csak kihúzták együtt hetvenhárom évig), ennek
köszönhetően a korai évek is afféle „szent tehénnek” számítottak – ugyan Fülöp
félrelépései akkoriban állítólag köztudottnak számítottak, ma már nem illik
róluk beszélni. Ahogy arról sem, hogy a „királyi hitves” mennyit lázadozott a
neki kijelölt hely és a tradíciók által rá szabott szerep miatt. Fülöp fiatal
férfiként szembesült azzal, hogy egész életében csak dísz lesz a nő mellett,
akit persze elvileg szeret – hogy neve, rangja, háza mit sem számít, hogy nem
élhet ott, ahol szeretne, nem lehet sosem családfő, mindent alá kell rendelnie
a Koronának. No persze, tudhatta, mire fizet be, amikor elvette Erzsébetet – mégis,
megélni mindezt nyilván nem ugyanaz.
Nagyobb teret kap Margit hercegnő is, a balhés
hugica, akinek élete tragédiája, hogy miközben szebb, eszesebb, élénkebb,
humorosabb, izgalmasabb egyéniség, mint a nővére, belőle sosem lehetett
királynő: Margit évadokon át bizonygatja, hogy ő termett a trónra kettőjük
közül – épp ezzel téve nyilvánvalóvá, mennyire nem lenne neki való. Hisz a Korona
csak azt tudja magáévá tenni, aki nem nyomja el egyéniségével. Margit
kárpótlásul botrányokat halmoz, meghiúsult szerelmi házassága helyett partikba,
drogokba és egy biszexuális fotós karjaiba menekül, aki csak azért veszi el,
hogy rangban így gyűlölt mostohabátyja fölé kerekedjen.
Mire mindenki megtalálja a helyét ebben a
kirakósban, és a családi béke úgy-ahogy helyreáll, beköszönt a harmadik évad a
maga életközepi válságával és a felnövő gyermekek magándrámáival. Az átvezetés
a két évad és a két királynő között az új postai bélyegek szemlélésének jelenetével
remek – Claire Foyt Olivia Colman váltja a középkorú királynő szerepében. Colman
rutinos uralkodó, A kedvencben Anna
királynő szerepében egyszer már beszakította a vásznat – most nem kisebb feladatot
kapott, mint hogy megcsillantson valami emberit abban a nőben, akit előtte nem
kevésbé remek pályatársa két évadon keresztül gondosan próbált eltávolítani
minden emberitől. Erzsébet küzd az öregedéssel, küzd a változó világgal, küzd
azzal, hogy nem ért el semmit – húsz év uralkodás után az egykorvolt világbirodalom
kölcsönökért kuncsorog, Wales lázadozik, a szakszervezetek mozgolódnak, uralkodása
során először munkáspárti miniszterelnökkel kell kezet ráznia, az új idők tragédiái
pedig új reakciókat várnak.
Amikor egy bányaszerencsétlenség után a
közvélemény megköveteli, hogy a Korona mutasson érzelmeket, Erzsébet szembesül
azzal: mindaz, amit felépített, amiért feláldozott házasságot, testvért,
egyéniséget, már nem felel meg az alattvalóinak. Ez olyan intézmény
változatlanságának oltárán áldozta fel önmagát, mely intézménytől immáron a
változást várják. Gyönyörű az ív, amit Morgan húz a sorozatban és ha nem
csalnak a megérzéseim, akkor oda fogja kifuttatni, ahol A királynőben abbahagyta: a koronás főnek ott, a Diana halála utáni
napokban kellett végleg szakítani az évtizedekig ápolt megközelíthetetlen ikon
szerepével és kellett megmutatnia azt, akit tán már maga is elfelejtett.
Erzsébetet, az embert. A harmadik évad a folyamatos küzdelemé: a királynő amint
megenged magának némi érzelmet, visszakézből kap pofont – amikor bevallja
önmagának és legjobb barátjának, hogy legszívesebben hagyná a csudába az
egészet és lovakat tenyésztene, készülő puccsról kap hívást; amikor nagyobb
szerepet adna feladat híján vergődő húgának, férje józanítja ki Margit viselt
dolgairól; amikor morzsányi bizalmat adna a palota egy dolgozójának, kiderül
róla, hogy szovjet kém.
De nem csak a királynő küzd: Fülöp (új
Fülöpünk Tobias Menzies, aki remek, komoly mélységet ad a középkorú herceg
vívódásának, mégis elmarad Matt Smith mögött) a Holdra szállás közepette
szembesül saját feleslegességével és azzal, nem ért el semmi jelentőset az életében
– hogy aztán tragikus sorsú anyja halála és néhány kiégett pap billentse
helyre. Margit válik, s fiatal fiúkákkal vigasztalódik. Lord Mountbatten, Fülöp
herceg nagybátyja, India utolsó alkirálya (a pillanat, amikor az egyébként remek
szereplőgárdában megjelenik Charles Dance, és egy arcrándulással elhomályosít
mindenkit…) annyira nem tud mit kezdeni nyugdíjas éveivel, miután leváltják a Brit
Királyi Hadsereg éléről, hogy belekeveredik egy meggondolatlan puccskísérletbe.
Károly herceg, a trónörökös Walesi herceggé történő beiktatása előtt kénytelen
hónapokat tölteni egy monarchiaellenes, a Koronát gyűlölő walesi egyetemi tanár
szárnyai alatt – mindeközben az egykori VIII. Edward a Korona szemében káros
befolyást gyakorol a trónörökösre. Mindaz a stabilitás, amelyért Erzsébet annyi
mindent feláldozott, alapjaiban látszik megrendülni.
S közben a monarchia intézményét egyre
több kritika éri. A sorozat bátran teszi nevetségessé az intézmény működtetőit,
akik olyannyira feloldódtak már a szerepben, hogy teljesen elrugaszkodtak a
valóságtól. Fülöp herceg imázsfilmet forgat a BBC-vel a Buckingham Palotában,
hogy megmutassa az alattvalóknak, milyen kemény munkát végeznek a királyi
család tagjai, s igazolja a megigényelt apanázs-növelést. Margit fél Amerikát
végigpartizza az adófizetők pénzén, miközben országszerte nő az elégedetlenség.
A hatvanas-hetvenes évek társadalmi forrongásai közepette egyre nyilvánvalóbbá
válik: egy drága és kiüresedett intézmény fenntartása már több indulatot szül,
mint amit kezelni lehet egy postai bélyegre nyomott ikonikus profillal. A Koronának
meg kell találnia a helyét az új idők új elvárásai közepette.
Ezt ismeri fel idejekorán Károly herceg,
aki huszonévesen kijelenti: az intézmény változhat, nem a Korona kell maga alá
gyűrje viselőjét, hanem a viselőnek kell formálnia a Koronát. A sorozat remekül
játszik rá a pikantériára, hogy Károlyt, aki már húszévesen úgy határozta meg
magát, mint valakit, akinek az a rendeltetése, hogy várjon a Koronára, és amíg
vár, ne legyen semmi, még jóval hetven felett sem koronázták meg (s ki tudja,
valaha meg fogják-e…). S ha már elérkeztünk Erzsébet immáron felnőtt
gyermekeihez: a készítők bátorságának legújabb bizonyítéka, hogy a szokott
narratívától jócskán eltérően mutatják be Károly kapcsolatát Kamillával – nem
elhazudva azt, milyen szerepe volt Lord Mountbattennek és az anyakirálynőnek
abban, hogy elszakítsák őket egymástól és hogyan alapoztak meg annak az
évtizedes szappanoperának, amit később ízekre szedhetett a bulvársajtó. Okos és
árnyalt az ábrázolás – ezek után már tényleg csak arra vagyok kíváncsi, be
merik-e vállalni, hogy kicsit legalább megkapirgálják Diana nimbuszát a
folytatásban.
Mert efelé megyünk: jön a nyolcvanas évek,
a negyedik évadban egy fiatal grófkisasszonnyal, akit királynénak szánnak,
Margaret Thatcherrel, politikai viharokkal. Hogy meddig jutunk el, nem tudni –
öt évadot szabott ki nekünk a Netflix, várhatóan a kétezres évek legújabb
botrányai már nem férnek bele, én ráérzésre azt jósolnám, tényleg valahol az
ezredforduló, Diana halála és a monarchia emberközelibbé válása körül fogják
abbahagyni. Mondjuk én nézném, bármeddig tartana.
Remek írás! A harmadik évad közepén tartok és nagyon várom a negyediket. Foy szerintem is remek, Coleman nekem kicsit csalódás Foy után.
VálaszTörlésKöszi! Colman nekem inkább csak furcsa volt eleinte, nagyon más karakter a két színésznő (hiába a frizura, a kosztüm, az egyéniségük tűnik teljesen eltérőnek), de az évad végére abszolút helyére került, van néhány remek pillanata, főleg Károllyal.
TörlésKöszi! A Károlyos részek most következnek nálam. Engem is a két színésznő eltérő karaktere zavar picit, illetve nyilván Foyt megszoktam és nagyon jónak is találtam, így szüksegszerű, hogy nehéz lett volna bárkinek is a helyébe lépnie a szerepben.
TörlésNekem egyébként a Vanessa Kirby - Helena Bonham-Carter váltás nem működött egyáltalán. Pedig Helena zseniális színésznő, mindenben szeretem, de itt egyáltalán nem tudta elhitetni hogy ugyanaz a Margit :( bár lehet az is baj volt, hogy esetükben óriási a különbség a két színésznő kvalitásai között, Kirby a fasorban sincs hozzá képest. Míg Foy meg Colman azért mindketten nagyon jó színésznők. Érdekes ez, de összességében azt hiszem még mindig jól sikerült a szereplők generációváltása. Kíváncsi vagyok mekkora törés lesz majd a harmadik szereplőgárda...
TörlésArról lehet már tudni, hogy kik lesznek? Nekem csak Imelda Staunton rémlik.
TörlésAz elmúlt hetekben néztem én is végig - remekül összefoglaltad miről szól! Azt hiszem még nem láttam hasonló történelmi alaposságú sorozatot, ami ennyire megfogott volna (talán a Csernobil). Kb minden rész után Wikipedian olvasgattam, hogy mennyire volt valós az adott esemény.
VálaszTörlésÉn is :) Kamaszkoromban nagy royal family fan voltam, egészségtelenül sok felesleges információt gyűjtöttem róluk, mégis rengeteg új infot adott, sok mindennek utánaolvasgattam én is a részek után.
TörlésA wiki nálam is alap sorozatnézés közben, pl Aberfanról nem is hallottam eddig, pedig hát micsoda tragédia :(
TörlésÉn sem :(
TörlésDe pl a walesi hercegi cím eredetéről meg a walesiek "sértettségéről" e címmel kapcsolatban se tudtam, ez még egy nagyon érdekes részlet volt.
Wow, ez eszméletlenül szuper összefoglaló lett! Én még tavaly előtt kezdtem el nézni a sorozatot - az első évadig jutottam, aztán valamiért - már nem is tudom az okát - elmaradt a továbbiak nézése, pedig amúgy tetszett, amit láttam. De most nagyon felpiszkáltál ezzel újra. :) Köszi, megvan a következő sorozatom :)
VálaszTörlésNahát pedig biztos voltam benne hogy te már láttad az összeset :D
Törlés