2020. május 18., hétfő

The Crown - A Korona – sorozat


CGI-szörnyek és könnyen fogyasztható sitcomok ide vagy oda, máig a Netflix egyik legsikeresebb saját gyártású sorozata egy kosztümös történelmi dráma, az idén immáron trónra lépésének hatvannyolcadik évfordulóját ünneplő II. Erzsébet angol királynő élettörténetét elmesélő The CrownA Korona. A siker egyszerre tekinthető magától értetődőnek és roppant meglepőnek: magától értetődő, mert az angol királyi család minden megmozdulását évtizedek óta elképesztő, olykor tragédiákba, máskor médiatörténelembe fulladó érdeklődés övezi, pláne, amióta a „szívek királynőjének” kis hercegei borzolják a bulvársajtó idegeit; ugyanakkor meglepő, mert a showrunnerként Peter Morgan által jegyzett sorozat messze nem bulvárszínvonalon tárgyalja a királyi család életét – a monarchia újkori történetének legérzékenyebb időszakát megjelenítő A királynőt, valamint a remek Frost / Nixont és Az utolsó skót királyt is író Morgan egyszerre ábrázolja a „Koronát” történelmi hitellel, komoly politikai kérdéseket boncolgatva és döbbenetes pszichológiai erővel. Sokkal komolyabb-komorabb és sokkal érdekesebb sorozat ez, mint elsőre látszik.

Ami már csak azért is meglepő, mert az angol királyi családot és popkulturális ábrázolásukat jobbára még ma is jellemzi egyfajta groteszk kettősség: vagy idegborzoló szenzációhajhász hülyeségeket írnak, vagy az ájult tisztelet és távolságtartás hangján beszélnek róluk. Középút nem nagyon van. A monarchiaellenes politikai kirohanások meg egy külön kategória, amit ne nagyon passzírozzunk be a popkultúra fogalmába. A már említett A királynőn kívül nem láttam / olvastam még olyan művet, ami merte volna egyszerre emberien és objektíven ábrázolni a családot, az intézményt, lerántva róluk a hazug leplet, sőt: bemutatva e lepel felhelyezését és működési mechanizmusait; ugyanakkor érzéssel, nem elhazudva a traumákat, megpróbáltatásokat, évtizedes küzdelmeket, amelyekkel ezen intézmény fenntartása jár.

II. Erzsébet élete persze aranybánya egy jó forgatókönyvírónak: bár az én generációm már csak jóságos nagymamaként, gonosz anyósként, bélyegeken szereplő ikonként ismeri, gondoljunk csak bele, mennyi minden történhet bármelyikünkkel hatvannyolc év alatt – hát még mennyi minden történhet ezen intézménnyel. Hisz az első évad jószerivel másról sem szól, minthogy miként válik Windsor Erzsébetből, a fiatal feleségből, anyából, nővérből Erzsébet királynő. Hogyan hűl ki egy életvidám huszonéves nő és adja át magát a Koronának. Hogyan felejt el érezni, gondolkodni, lélegezni, élni. A Korona itt önálló entitás – és bár olykor jócskán túlhangsúlyozza a sorozat a súlyát, kell ez a súly, hogy érezzük: hogyan oldódik fel az ember a szerepben. Erzsébet nem született királynőnek. A monarchia huszadik századi története már jóval a Megxit előtt is dugig volt polgárpukkasztással: ha VIII. Edward nem mond le a trónról, hogy elvehesse az elvált Wallis Simpsont, Erzsébet apja sosem lett volna király – s jó eséllyel Erzsébet is leélhette volna az életét egy vidéki kastélyban, lovakat tenyésztve és gyerekeket terelgetve. Hogy Edward lemondása mekkora trauma volt öccsének, unokahúgának és az egész nemzetnek, köztudott – hogy valójában mi minden rejlett még e férfi történetében, aki saját bevallása szerint is örökké megmaradt „félkirálynak, királyság nélkül”, annak felfedése a második évad egyik legbátrabb húzása. Edward, a bukott király szerepeltetése a sorozat egyik nagy dobása – róla nem nagyon szokás beszélni. A monarchia érthetően kerüli a témát. Aki eldobta az intézményt, az nem létezik az intézmény számára. Mégis: hozzá köthető számos az első évad legerősebb jelenetei közül, és az évadzáróban egy gyönyörű monológban foglalja össze, mit is jelent magunk mögött hagyni Erzsébetet és királynővé válni: „A lelke meghasonult. Az egyik fele a nővér, a másik a királynő. Különös, hibrid teremtmény, akár egy szfinx. Félemberek vagyunk, kitépve egy bizarr mitológia könyvének lapjáról. Két énünk vív - az ember és a koronás fő - félelmetes, véget nem érő polgárháborút. Örökké megmételyezi minden cselekedetünket.”


És Erzsébet átadja magát a Koronának. A pillanat, amikor apja halála után, immáron királynőként Londonba érkezve rezzenéstelen arccal fogadja imádott nagyanyja, Mária királyné pukedlijét, előrevetíti: jó tanuló volt. A Korona szolgálata miatt megromlik a házassága, férjét, húgát, gyerekeit elidegeníti, megközelíthetetlen, örökké sótlan, érinthetetlen szoborrá válik. Claire Foy, az első két évad Erzsébete gyönyörűen adja át magát eme átalakulásnak – szinte ijesztő, ahogy ki tud hűlni, ahogy negédes mosollyal aláz meg bárkit, ha ez a Korona érdeke. Az első évad teljes egészében Foy jutalomjátéka. Ugyan John Lithgow Churchillje remek, ahogy Matt Smith is az első résztől kezdve brillírozik Fülöp herceg vásznon roppant hálás (az életben tán nem, bár ki tudja…) szerepében, Vanessa Kirby pedig szépen szenved a boldogságtól megfosztott Margit hercegnő csini kosztümjeiben, Foy mindent visz, és a végére méltán válik az ikonikus portrén szereplő Erzsébet Reginává.

A második évad már jóval nagyobb teret ad a többieknek, elsősorban Smith-nek – nem véletlenül, hisz az évad középpontjában a királyi pár házasságának alakulása áll. Az első évadról úgy hírlik, még a királynő is elégedetten nyilatkozott róla (persze nem hivatalosan, hisz a Korona hivatalosan nem kommentál…) – nos, nem hiszem, hogy a második is elnyerte volna a tetszését. Erzsébet és Fülöp házassága az utóbbi évtizedekben - főleg gyermekeik és unokáik botrányai közepette - maga volt a megtestesült stabilitás (végülis, csak kihúzták együtt hetvenhárom évig), ennek köszönhetően a korai évek is afféle „szent tehénnek” számítottak – ugyan Fülöp félrelépései akkoriban állítólag köztudottnak számítottak, ma már nem illik róluk beszélni. Ahogy arról sem, hogy a „királyi hitves” mennyit lázadozott a neki kijelölt hely és a tradíciók által rá szabott szerep miatt. Fülöp fiatal férfiként szembesült azzal, hogy egész életében csak dísz lesz a nő mellett, akit persze elvileg szeret – hogy neve, rangja, háza mit sem számít, hogy nem élhet ott, ahol szeretne, nem lehet sosem családfő, mindent alá kell rendelnie a Koronának. No persze, tudhatta, mire fizet be, amikor elvette Erzsébetet – mégis, megélni mindezt nyilván nem ugyanaz.


Nagyobb teret kap Margit hercegnő is, a balhés hugica, akinek élete tragédiája, hogy miközben szebb, eszesebb, élénkebb, humorosabb, izgalmasabb egyéniség, mint a nővére, belőle sosem lehetett királynő: Margit évadokon át bizonygatja, hogy ő termett a trónra kettőjük közül – épp ezzel téve nyilvánvalóvá, mennyire nem lenne neki való. Hisz a Korona csak azt tudja magáévá tenni, aki nem nyomja el egyéniségével. Margit kárpótlásul botrányokat halmoz, meghiúsult szerelmi házassága helyett partikba, drogokba és egy biszexuális fotós karjaiba menekül, aki csak azért veszi el, hogy rangban így gyűlölt mostohabátyja fölé kerekedjen.

Mire mindenki megtalálja a helyét ebben a kirakósban, és a családi béke úgy-ahogy helyreáll, beköszönt a harmadik évad a maga életközepi válságával és a felnövő gyermekek magándrámáival. Az átvezetés a két évad és a két királynő között az új postai bélyegek szemlélésének jelenetével remek – Claire Foyt Olivia Colman váltja a középkorú királynő szerepében. Colman rutinos uralkodó, A kedvencben Anna királynő szerepében egyszer már beszakította a vásznat – most nem kisebb feladatot kapott, mint hogy megcsillantson valami emberit abban a nőben, akit előtte nem kevésbé remek pályatársa két évadon keresztül gondosan próbált eltávolítani minden emberitől. Erzsébet küzd az öregedéssel, küzd a változó világgal, küzd azzal, hogy nem ért el semmit – húsz év uralkodás után az egykorvolt világbirodalom kölcsönökért kuncsorog, Wales lázadozik, a szakszervezetek mozgolódnak, uralkodása során először munkáspárti miniszterelnökkel kell kezet ráznia, az új idők tragédiái pedig új reakciókat várnak.

Amikor egy bányaszerencsétlenség után a közvélemény megköveteli, hogy a Korona mutasson érzelmeket, Erzsébet szembesül azzal: mindaz, amit felépített, amiért feláldozott házasságot, testvért, egyéniséget, már nem felel meg az alattvalóinak. Ez olyan intézmény változatlanságának oltárán áldozta fel önmagát, mely intézménytől immáron a változást várják. Gyönyörű az ív, amit Morgan húz a sorozatban és ha nem csalnak a megérzéseim, akkor oda fogja kifuttatni, ahol A királynőben abbahagyta: a koronás főnek ott, a Diana halála utáni napokban kellett végleg szakítani az évtizedekig ápolt megközelíthetetlen ikon szerepével és kellett megmutatnia azt, akit tán már maga is elfelejtett. Erzsébetet, az embert. A harmadik évad a folyamatos küzdelemé: a királynő amint megenged magának némi érzelmet, visszakézből kap pofont – amikor bevallja önmagának és legjobb barátjának, hogy legszívesebben hagyná a csudába az egészet és lovakat tenyésztene, készülő puccsról kap hívást; amikor nagyobb szerepet adna feladat híján vergődő húgának, férje józanítja ki Margit viselt dolgairól; amikor morzsányi bizalmat adna a palota egy dolgozójának, kiderül róla, hogy szovjet kém.


De nem csak a királynő küzd: Fülöp (új Fülöpünk Tobias Menzies, aki remek, komoly mélységet ad a középkorú herceg vívódásának, mégis elmarad Matt Smith mögött) a Holdra szállás közepette szembesül saját feleslegességével és azzal, nem ért el semmi jelentőset az életében – hogy aztán tragikus sorsú anyja halála és néhány kiégett pap billentse helyre. Margit válik, s fiatal fiúkákkal vigasztalódik. Lord Mountbatten, Fülöp herceg nagybátyja, India utolsó alkirálya (a pillanat, amikor az egyébként remek szereplőgárdában megjelenik Charles Dance, és egy arcrándulással elhomályosít mindenkit…) annyira nem tud mit kezdeni nyugdíjas éveivel, miután leváltják a Brit Királyi Hadsereg éléről, hogy belekeveredik egy meggondolatlan puccskísérletbe. Károly herceg, a trónörökös Walesi herceggé történő beiktatása előtt kénytelen hónapokat tölteni egy monarchiaellenes, a Koronát gyűlölő walesi egyetemi tanár szárnyai alatt – mindeközben az egykori VIII. Edward a Korona szemében káros befolyást gyakorol a trónörökösre. Mindaz a stabilitás, amelyért Erzsébet annyi mindent feláldozott, alapjaiban látszik megrendülni.

S közben a monarchia intézményét egyre több kritika éri. A sorozat bátran teszi nevetségessé az intézmény működtetőit, akik olyannyira feloldódtak már a szerepben, hogy teljesen elrugaszkodtak a valóságtól. Fülöp herceg imázsfilmet forgat a BBC-vel a Buckingham Palotában, hogy megmutassa az alattvalóknak, milyen kemény munkát végeznek a királyi család tagjai, s igazolja a megigényelt apanázs-növelést. Margit fél Amerikát végigpartizza az adófizetők pénzén, miközben országszerte nő az elégedetlenség. A hatvanas-hetvenes évek társadalmi forrongásai közepette egyre nyilvánvalóbbá válik: egy drága és kiüresedett intézmény fenntartása már több indulatot szül, mint amit kezelni lehet egy postai bélyegre nyomott ikonikus profillal. A Koronának meg kell találnia a helyét az új idők új elvárásai közepette.

Ezt ismeri fel idejekorán Károly herceg, aki huszonévesen kijelenti: az intézmény változhat, nem a Korona kell maga alá gyűrje viselőjét, hanem a viselőnek kell formálnia a Koronát. A sorozat remekül játszik rá a pikantériára, hogy Károlyt, aki már húszévesen úgy határozta meg magát, mint valakit, akinek az a rendeltetése, hogy várjon a Koronára, és amíg vár, ne legyen semmi, még jóval hetven felett sem koronázták meg (s ki tudja, valaha meg fogják-e…). S ha már elérkeztünk Erzsébet immáron felnőtt gyermekeihez: a készítők bátorságának legújabb bizonyítéka, hogy a szokott narratívától jócskán eltérően mutatják be Károly kapcsolatát Kamillával – nem elhazudva azt, milyen szerepe volt Lord Mountbattennek és az anyakirálynőnek abban, hogy elszakítsák őket egymástól és hogyan alapoztak meg annak az évtizedes szappanoperának, amit később ízekre szedhetett a bulvársajtó. Okos és árnyalt az ábrázolás – ezek után már tényleg csak arra vagyok kíváncsi, be merik-e vállalni, hogy kicsit legalább megkapirgálják Diana nimbuszát a folytatásban.

Mert efelé megyünk: jön a nyolcvanas évek, a negyedik évadban egy fiatal grófkisasszonnyal, akit királynénak szánnak, Margaret Thatcherrel, politikai viharokkal. Hogy meddig jutunk el, nem tudni – öt évadot szabott ki nekünk a Netflix, várhatóan a kétezres évek legújabb botrányai már nem férnek bele, én ráérzésre azt jósolnám, tényleg valahol az ezredforduló, Diana halála és a monarchia emberközelibbé válása körül fogják abbahagyni. Mondjuk én nézném, bármeddig tartana.


11 megjegyzés :

  1. Remek írás! A harmadik évad közepén tartok és nagyon várom a negyediket. Foy szerintem is remek, Coleman nekem kicsit csalódás Foy után.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi! Colman nekem inkább csak furcsa volt eleinte, nagyon más karakter a két színésznő (hiába a frizura, a kosztüm, az egyéniségük tűnik teljesen eltérőnek), de az évad végére abszolút helyére került, van néhány remek pillanata, főleg Károllyal.

      Törlés
    2. Köszi! A Károlyos részek most következnek nálam. Engem is a két színésznő eltérő karaktere zavar picit, illetve nyilván Foyt megszoktam és nagyon jónak is találtam, így szüksegszerű, hogy nehéz lett volna bárkinek is a helyébe lépnie a szerepben.

      Törlés
    3. Nekem egyébként a Vanessa Kirby - Helena Bonham-Carter váltás nem működött egyáltalán. Pedig Helena zseniális színésznő, mindenben szeretem, de itt egyáltalán nem tudta elhitetni hogy ugyanaz a Margit :( bár lehet az is baj volt, hogy esetükben óriási a különbség a két színésznő kvalitásai között, Kirby a fasorban sincs hozzá képest. Míg Foy meg Colman azért mindketten nagyon jó színésznők. Érdekes ez, de összességében azt hiszem még mindig jól sikerült a szereplők generációváltása. Kíváncsi vagyok mekkora törés lesz majd a harmadik szereplőgárda...

      Törlés
    4. Arról lehet már tudni, hogy kik lesznek? Nekem csak Imelda Staunton rémlik.

      Törlés
  2. Az elmúlt hetekben néztem én is végig - remekül összefoglaltad miről szól! Azt hiszem még nem láttam hasonló történelmi alaposságú sorozatot, ami ennyire megfogott volna (talán a Csernobil). Kb minden rész után Wikipedian olvasgattam, hogy mennyire volt valós az adott esemény.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én is :) Kamaszkoromban nagy royal family fan voltam, egészségtelenül sok felesleges információt gyűjtöttem róluk, mégis rengeteg új infot adott, sok mindennek utánaolvasgattam én is a részek után.

      Törlés
    2. A wiki nálam is alap sorozatnézés közben, pl Aberfanról nem is hallottam eddig, pedig hát micsoda tragédia :(

      Törlés
    3. Én sem :(
      De pl a walesi hercegi cím eredetéről meg a walesiek "sértettségéről" e címmel kapcsolatban se tudtam, ez még egy nagyon érdekes részlet volt.

      Törlés
  3. Wow, ez eszméletlenül szuper összefoglaló lett! Én még tavaly előtt kezdtem el nézni a sorozatot - az első évadig jutottam, aztán valamiért - már nem is tudom az okát - elmaradt a továbbiak nézése, pedig amúgy tetszett, amit láttam. De most nagyon felpiszkáltál ezzel újra. :) Köszi, megvan a következő sorozatom :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nahát pedig biztos voltam benne hogy te már láttad az összeset :D

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...