2020. május 25., hétfő

Hamvas Béla: Sarepta


Ismétlem magam, de ennek most nyomós oka van. Ezt a gyűjteményt, ha rám hallgatsz, kedves olvasó, teljesen szabálytalanul kezded olvasni. Lapozgass benne, olvass bele itt is, meg ott is; ébredj rá, hogy ez bizony nem úti olvasmány, főleg nem strand-könyv - és bár esszék egymásra fűzött gyűjteménye, nem tesz neki jót, ha sokszor lerakod: nem tesz jót neki, ha közben másra figyelsz. Úgyhogy válaszd ki a megfelelő időt és legkényelmesebb olvasó-pozitúrát, készíts be a lejátszóba a behallatszó zaj ellen a másra figyelés hátterének való liftzenét, s miután kényelmesen elhelyezkedtél az olvasófoteled kuckós mélyén, hogy most már igazán nekidurálod magad, nyisd ki a 341. oldalon, és kezdd el. ...írtam az Arkhai ajánlójának első bekezdésében, most is pontosan ezt javaslom, néhány különbséggel: a Sarepta valóban egyetlen, szigorúan összefüggő gondolatmenet, és az olvasás javasolt kezdete maga az esszé, a 164. oldaltól.

Nem mintha ne volna hallatlanul lényeges a szerkesztői szándék szerint előbb olvasandó könyvismertetés, ahol Hamvas Szabó Lajos és Tábor Béla munkájáért lelkesedik (Vádirat a szellem ellen), vagy a Csütörtöki beszélgetések alkalmával készített jegyzetek (amikből, úgy hallottam, egészen jó ízzel vissza lehet következtetni az elhangzottakra, ha valaki Szabó Lajos életművét is ismeri). Nem mintha ne volna fontos Hamvas Szabó Lajos kritikájára írt válasza, vagy a három publikált levél, amit már a mellőzött írt az emigránsnak. Mind igen fontos adaléka a Sarepta gondolatmenetének, de korántsem előfeltétele a megértésének. Sőt, állítom, agyonterheli azt. Egyfelől az olvasóban pukkanó gondolatokkal, hogy a leírtakat vajon ki gondolta, horribile dictu ki lopta kitől - másfelől főleg a Csütörtöki beszélgetések a maga zilált (és a levelek esetében válaszok híján töredékes) formájában nem aha-élményeket, hanem félreértelmezéseket generál - a megismerendő gondolatmenethez, előre. Első olvasásom alkalmával gyakorlatilag agyonnyomta az amúgy itt-ott Hamvasra jellemzően egyedi helyesírású, de amúgy világos, jól követhető, a gondolat fonalaival gyönyörű mintákat csomózó, fényesen józan mondatokat az a néhány prekoncepció, ami a kötet első felét olvasva kialakult bennem.

Sok minden kialakulhat amúgy - Hamvas maga is ennek az általa pre-ekklézsiának nevezett barátságnak, vagy inkább gondolat-és létközösségnek ismertetésével kezdi a könyvét, s tekinthetjük úgy, hogy Szabó Lajos szellemiségéből tényleg nagyon sokat a magáévá tett - bár a megfogalmazásban azonnal és jellegzetesen tévednénk: Hamvas szemében ezek egy szellemi közösség gondolatai, amit épp ő interpretál. Fellelkesítette a közösség teremtésének lehetősége a korban, amikor hatalmi ösztönből születő látszatközösségek virágoztak - sajnos nyilván ő is tehetett róla, hogy a körbe eljáró barátok, kíváncsiak, besúgók és Tábor Béla békeszerető szeme láttára csak kialakult egyfajta "két dudás" helyzet ebben a magas nívójú szellemi csárdában is. Úgy látszik, ragaszkodsz ahhoz a gondolathoz, hogy én is részt vettem kihajításodnak aktusában írja Hamvas Szabó Lajosnak a levelében, írja a mellőzött a száműzöttnek - tényleg érdekelne, vajon hova és hogyan futott volna ki ez a kapcsolat, ha ideje, tere, levegője van, a fojtott bűz helyett, amit köréjük böfögött a kor. Hamvas szégyentelenül képes volt bárkitől tanulni, de ezt a helyzetet, amit a Sarepta olvasztó-kohójában éghető szavakkal körberak, nem a barátok által írt szövegek, hanem a tapasztalatai tárták fel, és saját egykori lényének meglehetősen kíméletlen felismerése, és tűzbe hajítása alapozta meg (ezért különösen vicces, ha valaki Szabó Lajos tanítványaként emlegeti).

Magát a gondolatmenetet eszem ágában sincs itt ismertetni, egyrészt aligha bírnám terjedelemmel, másrészt tévútra vinne. Hogy ezt illusztráljam, egy apró részletet azért megmutatok. Hamvas a Csütörtöki beszélgetések egyik gondolatmenetében játszik el azzal, ki a hibás a megváltó kereszthaláláért. Mereskovszkij nyomán arra jut: Channan az, János evangéliumából, a visszavonult egykori főpap, aki már rég nincs a porondon, de a befolyása alapvető. A háttérhatalom, amely az életünket irányítja, és tanácsba csomagolva parancsol. Ez a láthatatlan Channan, ez, aki a helyzetet tökéletesen értette, aki nem volt megbízhatatlan, nem volt gyarló, ez a nem előretolt állásban, hanem a háttérben tartózkodó Channan, akinek még hatalmi pozíciója sem volt, s így meg se lehetett fogni, aki helyett bárki támadta volna is, mindig csak egy előretolt bábuját találni, mert ő a követhető vonalak mögött messze túl élt, Júdea egész magatartásának letéteményese, az egész ország sorsának értelmi szerzője, az iniciatívák és intenciók magja és kiindulópontja - ez volt Channan, a tettes.

A Sarepta egy adott pontján kiderül, maga a kérdésfeltevés rossz - így evidensen a válasz is. A jelenlétemben vagyok, csak ez, csak ez az egyetlen biztos, a vagyok, a többi irodalom; adott esetben rossz ponyva, krimi, hiszen azt firtatja, hogy ha én áldozat vagyok, ki a gyilkos. Ez a rossz kérdés és rossz válasz a klérusé, amely korokon át prostituálta a megvallást. Persze az ellenkezője sem igaz, hogy hajlamok, azaz a biológiánk kényszerei, vagy társadalmi mozgások és csoportlélektan - ez a rossz válasz Hamvas szavával a szcientifizmusé, amely prostituálja a tudományt. Hiszen egy hazugság szöges ellentéte sem lesz a priori szükségképpen igazzá (s mindez nem jelenti azt sem, nem járkálnak közöttünk Channan léthelyzetére emlékeztető figurák, mert persze miért ne - bár azt minden igazi konteó-hívőnek tudnia kéne: ha rámutathat valakire, ha plakátra kasírozhatja, az biztosan nem Channan).

Szóval ez a példa csak ízelítőt adna - a gondolatmenet nem erről szól. Olvasd el. Nekem ez leginkább hitvallás, egyfajta konkrét és személyes (memoár- vagy vallomásjellegű saját koszoktól mentes) magyarázat nélküli, alapvetően értelmi tisztázása egy alapállásnak. Részt venni. Közösséget vállalni. Feltárása, miért döntött úgy egy gondolkodó, különállásában belső büszkeségeket nevelő, kertjében jól ellevő, hatalom által tovább nem zaklatott mellőzött, hogy elmegy raktárosnak Tiszapalkonyára. A meglelt és elveszített közösség kötelezettjeként - aki rájött, nem élhet külön, nem építhet barlangot sem aszkézisből, se életszerelemből - mert ugyan egyetlen dologban biztos (hogy vagyok), de azt is látja már, hogy nem külön.

Ez a könyv számos szerep, közte a saját artisztikus irodalmi vágyak (nem mellesleg szeretett olvasmányom, a Karnevál) letétele a magas polcról, a puszta földre. Feltárása annak, valaki hogyan fogalmazza meg elkerülhetetlenségét, hogy széles és másoknak szóló gesztusok nélkül (értelmetlen ágálás, vagy provokált mártírium helyett kvázi magának) megvallja Krisztust. A szavakat tényleg sokszor Szabó Lajostól és ezer más szellemtől kölcsönözve - de a szavak ilyenek, én is úgy kölcsönzöm őket, amikor erről a könyvről beszélek. Egy felismerésről, aminek szerintem alapvetőbb élményi gyökere is lehetett, mint a végiggondolt szavaké, amelyek betódultak az elégetett szemlélet megürült helyére. Valahogy nekem süt ebből a szövegből egy élmény, amiről a szerzője nem beszél - mert megértetni akarja magát, nem hitelesíteni. Kapiskálok erről valamit, de ezt - mivel Hamvas hallgat róla - jobb, ha én is a saját csöndembe göngyölöm.

A Sarepta az életmű valódi, tudatos fordulópontjának meglepően tárgyilagos összefoglalása, jóval kevesebb indulat fűti át, mint amennyit megérdemelt volna a helyzet, sőt, igazából teli van reménnyel. Nagyon sok prognózisa másképp alakult - bizonyos nézőpontból talán még keserűbbre, hiszen további reményektől fosztott bennünket a saját beteljesülésük. Tényleg meg kéne tanulni Hamvas Bélától, hogy örüljünk ennek: hiszen legalább néhány illúzió holt súlyától könnyebb így a szellem Noé-bárkája.                               

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...