2017. február 16., csütörtök

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Elena Ferrante legfrissebb regényfolyamával az utóbbi néhány évben üstökösként száguldott végig a nemzetközi irodalmi életen – sikert halmoz sikerre, Salman Rushdie trollkodik a nevében a neten és elvetemült újságírók nyomozzák a kilétét. Sikertelenül, ami számunkra, olvasók számára tökéletesen érdektelen, ám a „Ferrante-legenda” épüléséhez csak hozzájárul. Amikor tavaly híre jött, hogy magyarul is megjelenik a Nápolyi regények tetralógia első része, mi, rajongók egy emberként olvadtunk el és számoltuk vissza a napokat. Érdekes hogy hat-hét éve ugyanilyen intenzitással száguldott végig a magyar olvasókon és az akkoriban fénykorukat élő könyvesblogokon Ferrante – emlékszem, volt idő, amikor mindenki őt olvasta, róla írt, három kisregényére komoly várólista volt a könyvtárban (akkor még könyvtáraztam…).

Úgy élt az emlékeimben, mint valaki, aki szellősen szedett rövid történeteivel is darabokra tépte a lelkem. Sok víz lefolyt a Dunán azóta, hogy utoljára olvastam tőle, de az Amikor elhagytak vagy a Nő a sötétben brutális drámája máig sokszor eszembe jut minden ok nélkül. Amikor végre kezembe kaparintottam a Briliáns barátnőmet, az első boldog belecsobbanás után e sodró, szépséges, élettel teli prózába, csak elkezdett bennem mocorogni valami apró csalódásféleség, hogy én nem erre a Ferrantéra emlékeztem. És vele együtt gonosz (ál)sznobizmusom is, mely szerint nem csoda, hogy a csupa nagybetűs világhírt meg az újságírók rohamát ez a regény hozta meg neki, hisz jóval közönségbarátabb, könnyebben olvasható, egyszerűbben fogyasztható, mint a kisregények.

Érdekes dolog ám az emlékezet: az olvasás után (direkt nem előbb, nem akartam, hogy befolyásolja az élményt) elolvastam saját korábbi posztjaim Ferrantéról. És meglepve tapasztaltam, hogy már akkoriban is picit nagyobb lélektépést vártam mint amit valójában kaptam. Szóval lehet, hogy a brutálisan boncolgató Ferrante képe csak utólag rakódott rá az olvasásokra. Ugyanakkor… Mint írtam, a történetei máig eszembe jutnak és ahányszor eszembe jutnak, húsba vágnak. Lehet, hogy nem is az számít, akkor, az olvasás után közvetlenül mit írtam róluk? Hanem hogy hosszú távon bizony hatottak, nem is akárhogy? Ezen az ösvényen indulva lehet, hogy amit a Briliáns barátnőmről most pötyögök, az sem számít, hisz ki tudja, lehet, ez is úton-útfélen eszembe jut majd a jövőben, egészen más hatást körvonalazva? Jó, tudom, írjak inkább a regényről, filozofálás befejezve, mindenesetre érdekes gondolkodnivalót adott, ha lesz időm, továbbgondolom…

Elena Greco és Lila Cerullo. Tűz és víz. Lágyság és keménység, tanulás és kitűnni vágyás, kitartás és megalkuvás, mélység és sekélység. Nápoly, ötvenes évek, egy lepusztult lakótelep a maga nagyon is ismerős, mégis ismeretlen nyomorával. A háború utáni évek lassú talpra állása, levakarhatatlan bűnök, a múlttal való szembe(nem)nézés, bűnözés, társadalmilag determinált szerepek és kitörési kísérletek. A legendás olasz életszeretet és vérmérséklet, ami itt sokkal inkább közönségességben és erőszakosságban nyilvánul meg, mint az élet édességében. Férfiak uralta világ, ahol az apák következmények nélkül üthetik-verhetik gyerekeiket, ahol a telepi kiskirály a „közösség” hallgatólagos beleegyezésével megvásárolhatja magának a lányt, akit kinézett, ahol a lányokat felesleges tanítani, úgyis csak arra valók, hogy feleségek és anyák legyenek, takarítsanak és beálljanak a csemegebolt pultjába. Lila és Lenuccia innen törne ki, ki-ki a saját eszközeivel: tanulással, magolással, könyvekkel az egyik; furfanggal, női bájjal, gazdagsággal a másik oldalon. Hogy ki tör ki és honnan, nézőpont kérdése. Hogy melyik lány választásával szimpatizálunk, az is. Ahogy az is, vajon volt-e lehetősége Lilának másképp dönteni.

A két lány remekül megrajzolt alakja és barátsága áll a regény(folyam) középpontjában és ez emeli ki a többi közül: mindannyiunkban ott van egy kis Lila és egy kis Lenuccia, akár szembenézünk vele, akár nem. Mind ki akarunk törni saját kereteinkből, több-kevesebb sikerrel. Mind vágyunk valakire, akivel tűzbe mennénk és akivel versenyt húzhatnánk egymást tűzön-vízen át. De! (És ez egy hatalmas de…) Nagyon egyoldalú ez a barátság. Kíváncsi vagyok, mit tartogatnak a folytatások, a történet felütése is árulkodó, de itt még annyival többet ad az egyik fél, és annyira természetesen használ ki a másik, hogy nem érzem létjogosultságát sem ennek a barátságnak, nem hogy sorsfordító voltát. Itt pedig elég szépen megbicsaklik a történet is. Amely történet amúgy annyira semmi különös, hogy az már kifejezetten bosszantó egy ilyen kvalitású írótól, mint Ferrante. Szappanoperába illő fordulatok, kicsinyes torzsalkodások, gyermeteg megalkuvások. Hiányzó mélységek. S ha már a két lány barátságát helyezzük középre: nekem ebben a témában, a versengő-irigykedő-inspiráló barátságok témájában sokkal többet adott Szabó Magda kliséktől és szépelgéstől mentes remekműve, Az őz.

Mégis… Néha olyat csillant meg, amitől mintha kést döfnének beléd:
„- Tudod, mi az a plebs?
- Igen, tanárnő.
Most értettem meg igazán, mi az a plebs, sokkal világosabban, mint amikor a tanárnő elmagyarázta. Mi vagyunk a plebs. A plebs ez a viszálykodás az étel és bor miatt, a torzsalkodás, hogy kit szolgálnak ki előbb és jobban, ez a mocskos padló, melyen jönnek-mennek a pincérek, ezek az egyre közönségesebb koccintások. […] Mindenki nevet, Lila is, mint aki eltökélte, hogy végigjátssza a szerepét.”
És az a vég. A cipőre szegeződő tekintet, mely ezer villámot szór. Na, az zseniális. Ahogy egy pillanat alatt szilánkokra törnek a szerepek. És ott maradunk, nem tudva, mit kívánunk: hogy zúzzák szét őket, ne játsszák végig, töröljék le a műmosolyt és rohanjanak el, másfajta végzetek felé; vagy hogy ragadjon csak bele a szerepébe mindenki, egye meg amit főzött és sirassa élethosszig eljátszott álmait. Lássuk meg, mit hoz a felnőttkor, milyen utakra vezet minket Az új név története


Kiadó: Park
Fordító: Matolcsi Balázs

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...