Pilinszky zárdája

Szabadulás

Először, mi a szekrényben volt.
Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.
Benézett még az ágy alá is,
majd falhoz állt az összegöngyölt
utipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számbavenni,
mi kimaradt.
Néhány pofon.
Kihűlt ebéd.
Mosókonyha.
Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,
és össze-vissza kaszabolta
az utipoggyász.

Nem árt tudni, hogy a költő hol és milyen kisfiú egykor. Így emlékezik magára a Beszélgetések Sheryll Shuttonnal egy pontján: Ahogy a gyerekkori fényképeket elnézegetem – hűen a letűnt valósághoz –, nővérem egy sellő szépségével uralkodott felettem, miközben én az alávetettség nyugalmával végül is oly zavartalanul növekedtem fel védnöksége alatt, akár egy üvegházi növény, amely különben elpusztulna. Élni alig éltem, de a hidegrázásig érzékeltem mindent, amit velem tettek, s főként, ami körülöttem történt.

Nénikém apácafőnöknő volt, s így gyerekkorom java részét primitív apácák és félig intézetbe, félig börtönbe zárt fiatalkorú prostituáltak között töltöttem. Egy túl bő vagy egy túl rövid ruha, személytelenségével, például azzal, hogy viselője keze-karja félig kilóg belőle, azóta is megnevezhetetlen vonzalmakba sodor.

Bámészkodásaimban viszont egy személyesnek és köznapinak is nevezhető elem talán túlontúl idő előtti volt. A sok-sok ölelgető és nyilván nem miattam olykor még hangos sírásba is kitörő apáca vagy intézeti lány egész életemre megjelölt. Holott közben csak a fákat néztem vagy egyszerűen a napot, a megértés leghalványabb kényszere nélkül.

A legvégén néz vissza ide. Hogy teljesen lássa. Az utolsó teljes ciklusa, amit még ő szerkeszthetett kötetbe, a Pupilla egybe rendezett verstöredék-folyama ezt a gyermekpillantást ezt a „hidegrázásig érzékelést” hordozza minden versén. Nem az élmény helyszíne által - nem a visszarévedés moccanatlan felmutatása által, az egykori zárda bezártjai közé - még ha a ciklus valóban visszanéz is oda. Mondjuk így: a legtöbbször oda. Valójában a tekintet fókusza ugyanaz – az attitűd ugyanaz, ahogyan nézni szeretne; nem arra figyel, hova, melyik életfolyam-sodorta helyzetre néz.

Emlék, mely sose volt napkelte – csak az ízekre emlékszünk, a legkorábbról. A folyópart nem volt folyópart, se vizesárok, a csecsemő (talán, tényleg) mintha egyfolytában a napba nézne. Így kezdődik az a növekedés, amely ha emberré nő, poklokra csavart pupillával néz. Aki a játék színi helyzeteiben is a hiteles gesztust keresi (zsinórpadlás), aki én, a kívülálló marad, ha ezt a tekintetet akarja hordozni, elejtettségéből felvenni újra. Sebesség és égtájak nélkül, ez a nézés, ez a Pupilla nem attól tágul-szűkül, hogy mire irányul, hanem attól, ahogyan néz. Elemi gyanútlansággal veszi észre a végrehajtott nem szabadot, a végképp betört állatot, azt, hogy az ágy közös, a párna nem. Beszéltem róla már, a Mélypont ünnepélye kapcsán: Pilinszky érésében (az Apokrif kiürítő kiteljesedése után, és talán tényleg Nemes Nagy Ágnes hatására) a „nagy versek” lassú, kevéssé produktív érlelése helyett a vállalt töredékek egymás mellé rendelésével alkotott látványt. A Pupilla ezen az úton talán a legérettebb. Hiszen a rendező elve maradéktalanul a címe: az a bámészkodás, ami a költőt egész életére megjelölte. Ritka csoda, hogy el tud számolni vele, utoljára, a számára legelsővel.

Innen nézzük a csomagoló, zárdából szabaduló fiatal prostituáltat. Ezzel a gyermektekintettel, amely még nem ért, csak érez, nem látja valójában, amit eltárol. Amit a költő elme „sötétkamrája” hív elő – lát el ezáltal értelemmel. Óvatosan, ahogy egy intim, szeretettel exponált kép értelmeztet. Összepakolni mindent. Vinni magaddal, a végén, a zárdából szabadulásba az itt történteket – és rádöbbenni, az kaszabol össze, az az édes, édes ölelés, amivel valójában tele van a poggyászod, az egyetlen, amit magaddal viszel, ami a „zárdába” juttatott. Vissza kell térni a „kint” lehetetlen szabadságába. Össze-vissza kaszabolja a bokád, a lábszárad a hurcolt útipoggyász – a zárdaélmények lezártságához képest (ahonnan azért gondosan elcsomagolva viszed, ami a tiéd) az a szabadság, mi meghatároz. Az kaszabol össze, ami ide juttatott, s ami majd újra ide juttat. Hiszen ugyanígy lesz szabadulás az is, olyan szabadulás, amiért újra a büntetés jár.

Innen nézzük az elköszönő költőt, akinek (ritka ajándék) sikerült kiteljesítenie a művet. Az Apokrif megszületése („ezt akartam…”) utáni költői zavaron túlnőve megleli azt a fókuszt, ahonnan hitelesen nézhet. A „Zárdára”, amely az élete – ahonnan majd kiszabadul a lélek kaszaboló útipoggyászát, gyönyörű terhét cipelve.