Mikve – Pesti Színház

Fájdalmasan régen voltam színházban, nem is értem, miért. Pedig az ilyen darabokért igazán érdemes. A Mikve örök érvényű darab női sorsokról, társadalmi elvárásokról, gúzsba kötöttségről, megalkuvásokról és képmutatásról, szemlesütésről és hátat fordításról. No és persze a kisközösségek működéséről.

Mikve – női fürdő. Aki nem ismeri az ortodox zsidó hagyományt, nézzen utána, nem én leszek az, aki elmagyarázza. Hangyányit tartottam tőle, hogy nekem, aki egyfelől nem is ismerem túl mélyen e kultúrkört, másfelől ódzkodom a vallási témáktól, mit adhat a darab. Nem kellett volna. Tán legnagyobb erénye, hogy mindenkihez szól, kultúrától, vallástól, világnézettől függetlenül. Mert van, ami mindig és mindenhol ugyanaz. A közösség, ami normákat állít, ami véd, amíg tartod magad az előírásaihoz, de brutálisan kirekeszt, amint többnek képzeled magad, mint birkának, aki úgy béget, ahogy az elöljárók vezényelnek. A pletyka, ami soha sehonnan nem indul, amit soha senki nem terjeszt, mégis képes tönkretenni életeket. A képmutatás, ami kimondatja velünk bele az anya szemébe, hogy „milyen szerencsés vagy, hogy fiaid vannak” miközben tudjuk, hogy az egy szem lányt kivetette magából a közösség. A vakhit, ami elhiteti, hogy a vasalónyom a háton azért van, mert a másik elesett.

Nyolc nő, nyolc szerep, nyolc különbözőképpen elrontott élet. Mind lehetne a szomszédunk is. Eljárnak a Mikvébe vagy őrzik azt, megtisztulnak vagy megtisztulást vezetnek, hisznek vagy elutasítanak, pletykálnak, lázadnak, szeretnek és gyűlölnek. Féltenek. Magukat és másokat. És elsősorban, mindig, hűségesek a közösség szelleméhez. Amikor egyikük nem, akkor kitör a parasztgyalázat.

Hálás szerep mind a nyolc nőé. Shoshana (Börcsök Enikő) a Mikve vezetője – buzgó hittel vezeti a szertartást, mindenkiről tud mindent, de félrenéz, ha félre kell. Márpedig félre kell. Akkor is, ha személyes tragédiája azt súgná neki is, hogy lázadjon, harcoljon, tegye, amit a szíve diktál. De nem. Csak mindent úgy, ahogy megmondták. Mások. Az ő ellenpontja Shira (Eszenyi Enikő) az új Mikve-felügyelő. Újító, lázadó, aki nem néz félre, nem süti le a szemét, észreveszi, hogy a vasaló az vasaló, a megnémult lány sem véletlen némult meg és a mániásan rettegő menyasszony nem biztos, hogy megnyugszik attól, ha azt hajtogatjuk, ez isten akarata. Persze miközben mindenkin segítene, mindenki életét rendbe tenné, a sajátjával ő sem boldogul.

Körülöttük forognak a többiek. Esti (Herczeg Adrienn), az elvárások tökéletes megtestesítője, a hatodik szülése után a Mikvébe visszatérő istenadta anya, aki mintha másra sem vágyna az életben, mint egy hetedikre, miközben naná hogy gátlástalanul kibeszél és elítél mindenkit, aki meg nem. Hindi (Igó Éva), az idősödő, elegáns dáma, aki mintha túlságosan kifinomult is lenne ehhez az egész társasághoz – persze hogy első perctől nyilvánvaló, hogy képmutatásért ő sem megy a szomszédba, hát még némi rosszindulatú pletykáért. Chedva (Hegyi Barbara), a bántalmazott politikusfeleség, aki hallgat, mert hallgatnia kell, hogy védje lányát, Elishevát (Stefanovics Angéla) – kettejük tragédiája lesz az utolsó csepp a pohárban, ami kiforgatja magából ezt az idealizált-gyűlöletes asszonyvilágot. No meg a kívülálló, Miki (Réti Adrienn) megjelenése, aki csupán frissen megtért férje követelései miatt jár el a Mikvébe és ugyanazzal az értetlenséggel és egészséges cinizmussal tekint az írott és íratlan szabályok összességére, mint az egyszeri néző. És ott van a menyasszony, a fiatal, rettegő, sorsával birkózni képtelen Tehila (Péter Kata) akinek csak az kéne, hogy valaki felnyissa a szemét: lehet másképp is, nem csak úgy, ahogy azt előre elrendezték.

Mert mindig lehetne másképp. Lehet szembemenni a nyájjal, lehet véleményt nyilvánítani, kimondani dolgokat – ahogy lehet hallgatni is, de legalább valljuk be magunknak, hogy igen, tudatosan hallgatunk. Meg lehet kérdezni a másiktól, hogy szüksége van-e a segítségünkre – és el lehet fogadni ha azt mondja, nem. Csak ne hazudjunk önmagunknak. Ne ringassuk magunkat ostoba hitekbe, ha pontosan tudjuk, a saját és szeretteink életét keserítjük vele. Ne fordítsuk el a fejünket, ha segélykiáltást hallunk. Ne legyünk annyira vakok, hogy nem látjuk, lázadásunk sem az egyedül üdvözítő lázadás. Hisz bár a Mikve felbolydul, az álarcok lehullanak, a hazugságok lelepleződnek, mire idáig elérünk, tragédia is vár ránk – a saját harcát mindenkinek magának kell megvívnia. És mindig van, aki elbukik a lesütött szemek árnyékában.