Fene tudja, egy könyv mitől is működik. Lehet ok, hogy írója
nagyszakállú, és mi szeretjük a nagyszakállú írókat. Ám az esetek többségében
kedvelt tevékenységünk, az olvasás során bizony történnek dolgok. Nem
feltétlenül a leírt, konkrét szavak szintjén, inkább a sorok közt megbújva
rejtőző mondanivaló kihallásakor megszólít valami. Valami, ami, bakker a miénk.
Magunkra ismerünk. Az életünkre. Annak egy darabjára, egy momentumára, ami
lehet, hogy épp rejtőzködni akar. Van ilyen. Még az is lehet, hogy ebben a
pillanatban kényelmetlenül érezzük magunkat, hisz oka van annak, hogy ez az
érzés rejtőzködik. Én bevallom, sok útkereszteződésben megalkudtam, jobbra
fordulva bal helyett. Így alakult. És ha eszembe jut, mert Szerb Antal eszembe
juttatja, jobb híján rágyújtok. Valahogy a jelen olyan lehetőség, amit csak
elszúrni lehet. Évek múlva meg egyre kevésbé gyötrő fájdalommal gondolhatsz
vissza rá. Menedék. Nem lehet jól csinálni. Annyi van csupán, hogy lehetett
volna kicsivel jobban. Így összegzi a maga benyomásait Sárosi Ervin
barátom. Valahogy amikor erről a könyvről merengek, én sem mennék ennél sokkal
messzebbre – én is a benyomásaim merném csak rögzíteni. Vannak könyvek, amelyek
megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan
folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és
holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla (létem
formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan
beszélgetésből teszem.
A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal.
A baj. Megérkezel a nászutadba, hagyományos nászút, felnőtt dolog, már férj
vagy – ezt így szokás. A helyes középúthoz tartozik, a mértékhez, a
normálishoz: Baedekerrel a kezedben Velencébe nászutazol. Aztán eltévedsz.
Valami mélységes bűvölet, extázis nem hagyja, hogy abbahagyd az eltévedést. És
mire hazaérsz, a szállodába, minden félresiklik. …nagyon megnyugtató volna azt tudni, hogy Mihály csak egy nőnél volt.
Megszünnék ez a bizonytalanság, ez a teljes sötétség, az elképzelhetetlensége
annak, hogy Mihály hol és hogyan töltötte az éjszakát… gondolja Erzsi, a
feleség. Aki sokadszor döbbenhet rá: az ésszerű alapokon megkötött (második)
házassága fikció. Az első megalázó volt, Pataki Zoltán, a volt férj, s a
titkárnőcskéi – de ez sokkalta rosszabb.
Ennyi volna a kezdet, ami be kell
húzzon ebbe a húszas évek miliőjét hiba nélkül máig érő huzatba lélegző
kapcsolati és magándrámába – Szerb Antal legszemélyesebb regényébe. Az író
minden fontosabb szereplője lényéből, belülről mesél; hogy annál jobban
látsszon a meg nem értett (kizárólag magára kíváncsi) életek egymásba
gabalyodása helyett ásító űr. Mindenkinek a magáé. Mégis – nem lehet nem
szeretni őket. A korlátoltságaikat, önzésüket, nem lehet nem szeretni Mihály
tétova Misikeségét, Erzsi kiszolgáltatott mindent-(jobban)tudását, a volt férj,
Zoltán simulékonyan kísérletező visszahódítás-vágyát, az Ulpius-ház egykori, izgalmas
és megmagyarázhatatlanul múlttá (el nem temetett démonná) vált baráti körét, Ulpius Tamást, a húgát, Évát és Ervint. A saját múlt, Mihály múltjának
műemlékeit. Most, hogy visszaolvastam ezt a mondatot, nem tudom, nem inkább azt
akartam-e írni a szeretni helyett, hogy utálni. Közöm van ezekhez az
emberekhez. Mert ami történt és történik velük, az velem is történt és
történik. (Még ha a továbbiakban elsősorban - személyes érintettségek okán - Mihályra koncentrálok, akkor is közöm van. Mindegyikhez.)
Igen, igaza van Ervin barátomnak.
Egykori elszúrt jelenek lezáratlansága löki szökésbe a nászútról, taszítja zabolátlan
keresésbe Mihályt, aki meg akarja érteni. Hogy kicsoda volt és kicsoda lett.
Milyen pontos: a tévelygése mintázatában talál olyan szálakat, amik elvezetik a
maga Ervinjéhez, a gyermekkori baráthoz, aki immár szerzetesként, Severinus
atyaként él Gubbióban, egy eldugott ferences kolostorban. Akinek elmondhatja, hogy mennyire elhibázottnak érzi felnőtt,
vagy ál-felnőtt életét, házasságát, mennyire nem tudja, mihez kezdjen, mit
várhat még jövőjétől, hogyan térhetne vissza igazi önmagához… az igazi
önmaga. Az emlékek Ulpius Tamással töltött időről, aki a maga extatikus módján,
a maga akaratából távozott a világból; az emlékek Éváról, aki minden felvillanó
emlékben maga a NŐ. Mihálynak csak ő a nő: északfok, titok, idegenség és
(nyilván) erekció. Akihez képest mindenki más… futó kaland, vagy feleség. És lám,
lehet hogy még sincs igaza Ervin barátomnak. Meg kell tanulnunk a
megalkuvásainkba való belenyugvást. Az igazi önmagam az a tévedéseiből és ráismeréseiből gyúrt valaki, aki most
ezeket a szavakat gépeli. Pont. Bízzuk magunkat a véletlenre – tanácsolja a
könyvbéli Ervin. És mennyire igaza van! Vezessen ezerszer inkább a véletlen,
mint a múlt akármelyik kísértete.
Vagy a folyamatosan elképzelt
jövő fantáziája. Mihály útja Rómába vezet – hogy az egyetlen áhított
találkozásban ismerje fel: nem lehet az, akinek álmodta magát. Nemcsak
Erzsiből, a józanság kísérletéből hiányzik a misztérium. Belőle is. Az a
misztérium, ami a pillanatba köt, bármire készen. Nem szeretném ennél jobban
feltárni-felkavarni azt a beszélgetést, amit a könyvvel folytatok. De ezt a
gondolatot még meg kell osszam veletek, magamról és Mihályról. Egyfelől: akinek
a nosztalgiában sorvad el az élete, az semmire se kész. Másfelől úgy semmire se kész, hogy az áhított pillanatban képtelen elszakadni a tervezett-álmodozott vágytettek
bénító megtehetetlenségétől. Így csak azt nem tudja megcselekedni, félig a
múltban, félig a jövőben lógva, amivel a pillanata éppen ajándékozná. Így vele tényleg csak történhetik valami.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése