2016. október 6., csütörtök

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Fene tudja, egy könyv mitől is működik. Lehet ok, hogy írója nagyszakállú, és mi szeretjük a nagyszakállú írókat. Ám az esetek többségében kedvelt tevékenységünk, az olvasás során bizony történnek dolgok. Nem feltétlenül a leírt, konkrét szavak szintjén, inkább a sorok közt megbújva rejtőző mondanivaló kihallásakor megszólít valami. Valami, ami, bakker a miénk. Magunkra ismerünk. Az életünkre. Annak egy darabjára, egy momentumára, ami lehet, hogy épp rejtőzködni akar. Van ilyen. Még az is lehet, hogy ebben a pillanatban kényelmetlenül érezzük magunkat, hisz oka van annak, hogy ez az érzés rejtőzködik. Én bevallom, sok útkereszteződésben megalkudtam, jobbra fordulva bal helyett. Így alakult. És ha eszembe jut, mert Szerb Antal eszembe juttatja, jobb híján rágyújtok. Valahogy a jelen olyan lehetőség, amit csak elszúrni lehet. Évek múlva meg egyre kevésbé gyötrő fájdalommal gondolhatsz vissza rá. Menedék. Nem lehet jól csinálni. Annyi van csupán, hogy lehetett volna kicsivel jobban. Így összegzi a maga benyomásait Sárosi Ervin barátom. Valahogy amikor erről a könyvről merengek, én sem mennék ennél sokkal messzebbre – én is a benyomásaim merném csak rögzíteni. Vannak könyvek, amelyek megszólítanak. És vannak, amelyekkel hosszan, vissza-visszatérve és mindig ugyanonnan folytatva-boncolva tovább a kifosztó kételyt - beszélgetsz. Az Utas és holdvilággal egy ilyen beszélgetés kellős közepén tartunk. Ha írok róla (létem formáló könyvek sorában, a soron következőről), ebből a lezáratlan beszélgetésből teszem.

A vonaton még nem volt semmi baj. Velencében kezdődött, a sikátorokkal. A baj. Megérkezel a nászutadba, hagyományos nászút, felnőtt dolog, már férj vagy – ezt így szokás. A helyes középúthoz tartozik, a mértékhez, a normálishoz: Baedekerrel a kezedben Velencébe nászutazol. Aztán eltévedsz. Valami mélységes bűvölet, extázis nem hagyja, hogy abbahagyd az eltévedést. És mire hazaérsz, a szállodába, minden félresiklik. …nagyon megnyugtató volna azt tudni, hogy Mihály csak egy nőnél volt. Megszünnék ez a bizonytalanság, ez a teljes sötétség, az elképzelhetetlensége annak, hogy Mihály hol és hogyan töltötte az éjszakát… gondolja Erzsi, a feleség. Aki sokadszor döbbenhet rá: az ésszerű alapokon megkötött (második) házassága fikció. Az első megalázó volt, Pataki Zoltán, a volt férj, s a titkárnőcskéi – de ez sokkalta rosszabb.

Ennyi volna a kezdet, ami be kell húzzon ebbe a húszas évek miliőjét hiba nélkül máig érő huzatba lélegző kapcsolati és magándrámába – Szerb Antal legszemélyesebb regényébe. Az író minden fontosabb szereplője lényéből, belülről mesél; hogy annál jobban látsszon a meg nem értett (kizárólag magára kíváncsi) életek egymásba gabalyodása helyett ásító űr. Mindenkinek a magáé. Mégis – nem lehet nem szeretni őket. A korlátoltságaikat, önzésüket, nem lehet nem szeretni Mihály tétova Misikeségét, Erzsi kiszolgáltatott mindent-(jobban)tudását, a volt férj, Zoltán simulékonyan kísérletező visszahódítás-vágyát, az Ulpius-ház egykori, izgalmas és megmagyarázhatatlanul múlttá (el nem temetett démonná) vált baráti körét, Ulpius Tamást, a húgát, Évát és Ervint. A saját múlt, Mihály múltjának műemlékeit. Most, hogy visszaolvastam ezt a mondatot, nem tudom, nem inkább azt akartam-e írni a szeretni helyett, hogy utálni. Közöm van ezekhez az emberekhez. Mert ami történt és történik velük, az velem is történt és történik. (Még ha a továbbiakban elsősorban - személyes érintettségek okán - Mihályra koncentrálok, akkor is közöm van. Mindegyikhez.)

Igen, igaza van Ervin barátomnak. Egykori elszúrt jelenek lezáratlansága löki szökésbe a nászútról, taszítja zabolátlan keresésbe Mihályt, aki meg akarja érteni. Hogy kicsoda volt és kicsoda lett. Milyen pontos: a tévelygése mintázatában talál olyan szálakat, amik elvezetik a maga Ervinjéhez, a gyermekkori baráthoz, aki immár szerzetesként, Severinus atyaként él Gubbióban, egy eldugott ferences kolostorban. Akinek elmondhatja, hogy mennyire elhibázottnak érzi felnőtt, vagy ál-felnőtt életét, házasságát, mennyire nem tudja, mihez kezdjen, mit várhat még jövőjétől, hogyan térhetne vissza igazi önmagához… az igazi önmaga. Az emlékek Ulpius Tamással töltött időről, aki a maga extatikus módján, a maga akaratából távozott a világból; az emlékek Éváról, aki minden felvillanó emlékben maga a NŐ. Mihálynak csak ő a nő: északfok, titok, idegenség és (nyilván) erekció. Akihez képest mindenki más… futó kaland, vagy feleség. És lám, lehet hogy még sincs igaza Ervin barátomnak. Meg kell tanulnunk a megalkuvásainkba való belenyugvást. Az igazi önmagam az a tévedéseiből és ráismeréseiből gyúrt valaki, aki most ezeket a szavakat gépeli. Pont. Bízzuk magunkat a véletlenre – tanácsolja a könyvbéli Ervin. És mennyire igaza van! Vezessen ezerszer inkább a véletlen, mint a múlt akármelyik kísértete.

Vagy a folyamatosan elképzelt jövő fantáziája. Mihály útja Rómába vezet – hogy az egyetlen áhított találkozásban ismerje fel: nem lehet az, akinek álmodta magát. Nemcsak Erzsiből, a józanság kísérletéből hiányzik a misztérium. Belőle is. Az a misztérium, ami a pillanatba köt, bármire készen. Nem szeretném ennél jobban feltárni-felkavarni azt a beszélgetést, amit a könyvvel folytatok. De ezt a gondolatot még meg kell osszam veletek, magamról és Mihályról. Egyfelől: akinek a nosztalgiában sorvad el az élete, az semmire se kész. Másfelől úgy semmire se kész, hogy az áhított pillanatban képtelen elszakadni a tervezett-álmodozott vágytettek bénító megtehetetlenségétől. Így csak azt nem tudja megcselekedni, félig a múltban, félig a jövőben lógva, amivel a pillanata éppen ajándékozná. Így vele tényleg csak történhetik valami.


Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...