Nagyon mélyen elgondolkodtatott, hogy
néhány kivételtől eltekintve (mint például a Rónay László által szerkesztett Katolikus költők antológiája) miért marad
ki a legtöbb, vallásos költészetet összemarkoló kötetből Pilinszky
kétségtelenül égre függesztett tekintetének annyi papírra könyörgött szava –
miért nem válogatják be az egyházi kiadók antológiáiba (úgy, ahogyan érdemelné)
a verseit, holott első pillantásra megkérdőjelezhetetlenül ott volna a helyük.
Hosszan merengtem már itt, ezen a blogon Pilinszky verseiről, az Apokrifról,
amit elsőnek szem előtt kell tartani, ha az ember érteni szeretné a költőt,
nemcsak mély döbbenettel inogni a szakadék szélén, amit a szavak kétségtelen
ereje a fogékonyakban megnyit; A mélypont ünnepélyéről, versről és
azonos című ciklusról körülötte, mert szerintem önmagában az értelme töredékét
nyújtja csak át; a Jelenits István szerkesztette azonos című kötetről, amelyben a költő prózai munkái és színi
kísérletei olvashatók. Füleki Gáborral közösen szaladtunk neki a KZ-oratórium megértésének a Napút
hasábjain; s
legutóbb elgondolkodtam a költő búcsúján – az utolsó általa szerkesztett kötet
záró verse, a Szabadulás kapcsán… Most érzem úgy: eljött az idő, hogy
megpróbáljak válaszolni a fentebb megfogalmazott dilemmára is – hogy miért nem
kellett (miért nem kell) valójában a katolicizmusnak Pilinszky.
Jelenits István mondja valahol
(sajnos már nem emlékszem, melyik helyen, talán a Pilinszky János evangéliumi esztétikája valamelyik pontján) hogy
Pilinszky a Vigíliába és Új Emberbe írt cikkeiben meglepő teológiai és
liturgikus jártasságról tett tanúbizonyságot. Azaz maguk a szerkesztőtársak,
egyházfiak, papok, szerzetesek, teológusok sem találtak soha kivetnivalót a
mondanivalójában – holott néha feszélyezte őket a költői (átélt, szavakra
feszült) attitűd. Feszélyezte őket a sorrend, Pilinszky önmeghatározásának
szórendje: „költő vagyok, és katolikus”. Szerintem Pilinszky sajátos
„evangéliumi esztétikája” feszélyezte őket, amivel szinte deklaráltan kivonta
magát a hittételi alapokon fogalmazódó kritika hatálya alól – s a tény, hogy
ennek ellenére az újságba szánt produktumaiban (ami a rendszeresen megjelenő
jegyzeteket, esszéket, finom karcolatokat, ünnepköszöntő írásokat illeti) nem
is volt mibe belekötni… A személy és a versek viszont folyamatosan a határán
billegtek az elfogadásnak e közegen belül; főleg azután, hogy kinyílt a költő,
a kinyíló siker szárnyán – és kinyílt e kései repülésnek a versek sikere által
a világ is…
Nézzük mindezt most teljesen
máshonnan. Pilinszkyben volt egy
olyanfajta katolicizmus, amely fogékonnyá tette a mártíriumra, a pusztulásra, a
halálra, a gyötrelemre, a szenvedésre, olyannyira fogékonnyá tette, hogy neki
nem kellett részt vennie a szenvedésben, csak látnia, ahhoz, hogy olyan
hihetetlen erővel meg tudja írni… mondja egy rendkívül fontos interjúban Lator László a költő, a
költőről, akit szintén személyesen is - egyszerre finom, latori
távolságtartással és bensőséges szeretettel - ismert. De Pilinszky katolicizmusa nem olyan egyszerű, mert egyrészt igaz az,
amit Nemes Nagy Ágnes mondott, hogy Pilinszky gyermekien, gyermetegen volt
katolikus, és hiányzik belőle az a töprenkedés, ami egy hozzá hasonló
entellektüelben, költőben, ha akármilyen hívő is, benne van. Másrészt
Pilinszky írt olyan verseket is, amelyekben olyan szorongató egzisztenciális
helyzet jelenik meg, hogy azt lehet mondani, Pilinszky egzisztencialista költő
volt. Például amikor ezt írja: „Én nem kivántam megszületni, / a semmi
szült és szoptatott” [Tilos csillagon], azt hinné az ember, hogy egy hívő
katolikus ilyet nem mondhat, mert a megszületés az Úr akaratából következik be.
Vannak azonban versei, amelyekben kifejezetten a magára hagyott ember szólal
meg. Az egyikben például arról olvasunk, hogy jön szembe Krisztus, mutatja a
sebét, aztán „csak néz és meg sem ismer”. Pilinszkyben megvolt az a fajta
vallásos egzisztencializmus, amely például Kierkegaard-t is jellemezte.
Nagyon tisztelem Lator Lászlót,
de én sok mindent másképp látok – egyszerűen az elém gördülő vers-szavakból.
Pilinszky számomra legfontosabb szava (nagyon, nagyon óvatosan leírt szava) a kegyelem; s mint ahogy már leírtam, az Apokrif a számomra nem egészül, amíg nem
olvasom el utána rögtön az Introituszt.
Egyedül a bárány nyithatja meg a
betett könyvet – mondja. Az Ítélet megtörténtét konstatáló apokaliptikus verse
után. A vers után, amelyben felszámol minden egyéb lehetőséget – menekülést,
vagy hazatérést. Ugyanazt a koppanást hallom benne, amit a KZ-oratórium halottai koppantanak szavakkal a fülünkbe: megítéltettünk.
Egyedül a kegyelemben reménykedhetünk, amit kérni nem lehet – kérni a
bocsánatot lehet, akár a bűnök bocsánatát, de a kegyelem nem kérhető. Olyan
lenne kérni, mint a szabadulást a végső Szabadulás
elől. Pilinszky szorongása és látszólagos egzisztencializmusa mögött egyként a
belátás van: az ítélet megtörtént, az ég üres, nincs miért felnézni a napra,
vagy az éj egére. A költő sokáig legfontosabb távlatteremtő, topografikus,
alapkép-alkotó szava, a „csillag” az Apokrif
után eltűnik a versekből. Mert csak az isteni gondviselés teljes hiányában,
csak a magunkra hagyottságban érthető, hogyan és miért történhetett meg a
hideg, kiszámított, érzelem nélkül, gépiesen végrehajtott borzalom, a
Megsemmisítés – és miért történik még ma is, ezer alakban és helyen, kevésbé
felmutathatóan, de (félek) ugyanolyan hatékonyan.
És én úgy vélem, ennyi elég. Ennyi
elég, hogy a munkatársak és kollégák ott, abban a vallással mélyen átjárt
közegben, az Új Ember szerkesztőségében (az újságíró-szerkesztő kollégát körülölelő minden szeretetük
ellenére) fenntartásokkal éljenek a költő
attitűdjével szemben. Ha egyedül a bárány
nyithatja meg a könyvet, akkor nincs semmi jelentősége annak, amit az egyház
még megtehet. Sem a hit lassú partot-mosása, sem a másik véglet: az előírások
és szabályok betartásának strébersége nem vezet, nem visz sehova. A pásztor
hiába játssza el a szerepét, hiába gyóntat, oldoz fel; a hívő hiába játssza el
a magáét, hiába gyón és áldoz – ha egyedül a bárány nyithatja meg a betett könyvet (a lezárt Ítélet felbontását
a kegyelemben egyedül ő gyakorolja), akkor minden forró szívvel átélt imánk és
minden perselybe dobott fillérünk hiábavaló. Szerintem ezért nem kellett-kell
igazából Pilinszky mint költő a katolicizmusnak – mert az egyház szemszögéből
nézve szinte hitetlen, szinte elveszett lélek. És ezért nem kellett kurzusoknak
sem, soha. Nincs mit kezdeni azzal, aki minden zsarolható létmorzsáját ebbe a
belátásba veti: hogy úgyis csak a kegyelemben reménykedhet.
És ezért nem lehet ezt a
csodálatos irodalmi ösvényt tovább nyitni – ezért nincsenek Pilinszky Jánosnak
követői, csak epigonjai. Csak a formát veheted át – amit a költő egyébként
élete folyásában folyvást egyre kevesebbre tartott. A formálás technikáját
másolhatod, a fogásokat, a mesterséget. Mert magát az attitűdöt, egy hittel
teli elhagyott felvállalt reménytelenségét, aki megtapasztalhatta a maga
számára a kegyelmet is (ebben a formájában: a többiek kegyelme nélkül, szívet
kihűtő magányát így bármilyen kegyelemnek), az attitűdöt azt nem aggathatod magadra.
A kivétel kegyelme is büntetés: hiszen magadra hagy, magaddal. És aki magára
marad, szemben az üres éggel, végtelenségben végtelenül aprón magával marad
magára, annak nincs és nem lesz, aki megbocsásson.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése