2016. június 22., szerda

Lev Grossman: A varázsló birodalma

„Az felmerült már bennetek, hogy egyszerűen csak elfogadjátok? [...] Eszetekbe jutott valaha is, hogy nem kell rögtön keresztes háborút indítanotok, valahányszor a dolgok nem a ti szájízetek szerint alakulnak? Ti, gyermekek, meg a ti kalandjaitok! A történetek véget érnek! Miért nem hagyjátok, hogy Fillory tisztességgel és elegánsan elmúljon, a maga választotta időben és módon? Ki tudja, talán elege van és menni akar.”

Figyelem! A poszt számos spoilert tartalmaz a trilógia előző köteteire vonatkozóan – aki nem olvasta A varázslókat és A varázslókirályt, inkább lapozzon és térjen vissza, ha a végére ért :)

A történetek véget érnek.

Hogy mi hol tartunk, amikor a történet véget ér, az persze előre nem megjósolható. Quentin Coldwater számára például Fillory története sokkal hamarabb ért véget, mint szerette volna. Miután mindent kockára tett, elhajózott  a világ végére és még tovább, megmentette a mágiát, a birodalmát, a Földet és összes varázsvilágait (és még ki tudja, mit…) rútul kiutasították mesés királyságából, hogy visszapattintsák az unalmas Földre, ahol ha nem is mugliként, de egyszerű varázslóként kénytelen tengetni napjait. Semmi korona, semmi trón, semmi világmegváltó kaland. Minden, ami maradt, néhány fájó emlék, kísértő arc, egy démonná váló szerelem, jó pár megválaszolatlan rejtély, mérhetetlen gyász és kudarcérzés. Mondhatni, ez a felnőtté válás.

A varázslók zseniális felütése után A varázslókirály kalandozása pöppet távolabb maradt tőlem, ellenben A varázsló birodalma tán még az első résznél is jobban betalált – azzal együtt is, hogy a dramaturgia itt-ott bicsaklik, és a befejezés épp egy hangyányival lett hollywoodiasabb, mint szerettem volna. Mégis… Ez a könyv mindaz, ami a rajongva szeretett coming-of-age történetek után jön. A világra való rácsodálkozást, a tojáshéj levetését, a felnőttkorba való belekóstolást követő első sokkok után. Amikor rájövünk, hogy a függetlenség ugyan buli, de ha elvágjuk a hazavezető utat anyuci szoknyájához, akkor biza hó végén is nekünk kell összekaparni a vajaskiflire valót. Amikor megjönnek az első igazi felnőtt-pofonok. Amikor kivet minket a varázsvilág. Amikor szembesülünk azzal, hogy minden tettünk következményekkel jár, és az árat bizony meg kell fizetni.

Szóval Fillory-nak annyi. Quentin kivert kölyökkutyaként sunnyog vissza Varázskapuba, ahol életében egyedül igazán otthon érezte magát – naná, hogy tárt karokkal fogadják, mi, elveszett varázslók tartsunk össze, ugyebár. Nem is Quentin lenne Quentin, ha nem cseszné el ezt is – mentségére legyen mondva, segítsége is akad egy túlokos-unatkozó-mindenlébenkanál diák személyében. Kiköpött első részbeli Quentin. Csóró, mintha nem lenne elég baja, még azzal is szembesülhet, hogy még az ő világméretű deprimáltsága, unalma, tehetsége és bajkeresése sem volt olyan nagyon egyedi. Ja kérem, ez is a felnőtté válással jár.

Szóval Varázskapunak is annyi, már megint. Helló, nagyvilág! Ahol az állástalan mágusnak, ha ki is rúgták innen-onnan (királyságból, egyetemről…) azért még mindig van néhány lehetősége, de persze a legrosszabbat választja – elmegy kirabolni a legnagyobb mágikus nagyágyúk egyikét. Legalábbis a felkészülés és a rablóbanda összetétele ezt sejteti. Naná, hogy a cuccnak, amit meg kéne lovasítani, van némi köze Fillory-hoz, naná, hogy majd’ mindenki, aki benne van, így-úgy-amúgy érintett, naná, hogy minden balul sül el és még nagyobb kalamajkát indítanak el botcsinálta hőseink. Talán ez lesz a nagybetűs kaland, amire egész életünkben vártunk?

Mindeközben Fillory-nak valóban csaknem annyi – valamely isten jól belekavart a mágikus szószba, vagy mi. A mesevilág kezd önmaga ellen fordulni, a királyok és királynők bármire képesek, hogy megmentsék, még attól sem riadnak vissza, hogy egy kiutasított király segítségét kérjék, aki közben már új mágikus hobbival játszadozik, új világokat teremt, holtakat hívna vissza, meg az összes többi felvágós dolog, amivel az egyre nagyobb hatalmú mágusok játszadozni szoktak. Kellenek a kihívások az életbe, na.


Szépen szövi össze a szálakat Grossman, még azt is megbocsátjuk neki, hogy a zárórészben hoz be új központi szereplőt (azt már nehezebben, hogy a különböző történetszálak tempója köszönő viszonyban sincs egymással). Minden mindennel összefügg, minden szereplő megkapja a saját helyét a különböző világok összefüggéseiben – a valóság és Fillory pedig egyre szebben mosódik össze. A könyv lapjain és Quentinben is. A felnőtt Quentinben, aki a trilógia végére csak rájön néhány alapigazságra. Például, hogy teremthetünk magunknak új világot, de amíg nem békélünk meg a régivel, addig csak annak tükrét, vagy épp ellentétét csiszolgathatjuk – ahhoz, hogy valóban sajátvilágunk legyen, meg kell tanulnunk hidat verni a múltunk és a jövőnk közé, ahelyett, hogy mindig a traumáink, sértettségeink, hiányaink viszonylatában határozzuk meg magunkat. Vagy hogy nem is biztos, hogy az volt az utunk, amire a legjobban vágytunk. Lehet, egészen mást tartogat nekünk az élet, és igenis lehet hátat fordítani egykori álmoknak, lehet azt mondani bármire, amit tálcán kínál az élet hogy nem, köszönöm, nekem máshol van dolgom. Lehet felnőtt fejjel búcsút inteni a mesénknek – akkor is, ha mi teremtettük magunknak. A mese attól még él – hisz saját élete van.

És persze lehet benne maradni a mesében – ez is csak egy választás. Nincs jó és rossz válasz. Döntések vannak. Quentiné, Elioté, Janeté, Plumé és az olvasóé. Vajon te, olvasó, benne maradsz a mesédben?


Kiadó: Agave
Fordító: Dr. Sámi László

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...