Mítosz - fanfiction - Gaiman

graphic: Mizzy Chan

Régóta játszom vele, hogy a kerékpárjaimnak nevet adok. A lusta-lomha, csapágyaival motyogó morcos, de szeretni való Dema így lett Füles; a festése okán (s mert annyi necces helyzetből illant el alattam ügyesen) lett a Diamond Backből Füst… valahol evidens volt, hogy amikor új paripát kötöttem a minap az istállómba, nevet kapjon. Neil Gaiman általam igen kedvelt regényhőse után annak rendje és módja szerint el is neveztem Árnyéknak… mígnem egy este, hazafelé gurulva a sötétben, azon kaptam magam, hogy valójában inkább Sandmanként gondolok rá: Álomúrnak, Homokember módjára álomport halk suhanással szerteszóró fekete mítoszlovagnak érzem. Nevessetek ki, de én az efféle tévedéseim mindig komolyan veszem – mert nagyon sokszor ajándékoztak olyan felismerésekkel, amelyek elbújtak a logika, az éber befogadás, a beleélés (mikor melyik…) vakfoltjaiban. Most szólok, erről csak úgy ejthetek szót, ha feltárom a vonatkozó történeteket; az Amerikai Istenek és a Sandman számos eseményére és összefüggésére teszek itt utalást – jobban jár, ha csak az olvassa tovább, aki ismeri ezeket a meséket, vagy az, akit nem zavar, ha előzetesen bevezetik a történetekbe.

Mint írtam, mindig komolyan veszem az efféle tévedést – úgyhogy elgondolkodtam, milyen közös vonásokat fedezhetek fel e két hősben; Árnyék, azaz Baldur Óðinsson, a mítosz távolba szakadt szerelemgyereke, és a fogságból frissen szabadult, morc Végtelen, Sandman között. Nos, első pillantásra akad is közös vonás, meg nem is. Első pillantásra két teljesen különböző pozíció birtokosa, s jelentékenyen különböző helyzet rabja a két hős. Az egyik egy elfelejtett mítosz atyjának zabigyereke, amolyan balkézről való problémamegoldás, a másik egy erő emanációja, végtelen, halhatatlan, Úr az urak között, saját birodalommal: az Álom minden porcikája az övé. Másodikra azért eszembe juthat: mindkettőt rángatja valaki, dróton mintegy – az egyiket az apja, a másikat a végzetet leginkább tagadó, szintén Végtelen testvérhúg. Mind a kettő kvázi „börtönből szabadul” a mese elején; mind a kettő a jól megszokott viszonyai helyett egyfajta kihívásokkal teli űrbe. Amit neki kellene betölteni. Képességei szerint teljesen másképp – de óhatatlanul egyfajta önfeláldozás árán.

Persze az önfeláldozás módja, oka, lefolyása teljesen más alapokról teljesen máshova fut ki. Árnyék önfeláldozása a sors betöltve megtagadása – ez van a mítosz hősének lelki alkatába kódolva; gyönyörűen elcsípett, aktualizált játék az egykori mítosz hősével úgymond a mítosz eredeti területén kívül. Ezért szeretem annyira Gaiman hozzáfűzött meséit a legsikeresebb történetéhez (holott haragudni szoktam érte, ha a szerzők nem tudják, nem merik az olvasóra bízni a továbbgondolást – nem ajándékozzák az olvasónak a neki járó szabadságot). Amikor az író „folytatja” e két rövid írással az Amerikai Isteneket, Árnyékot folyvást olyan helyzetekbe vezeti, ahol ezt az önfeláldozást élheti át újra, másképp, kicsiben. Mintha folyvást azt az ügyet keresné Odin legtisztább lelkületű gyermeke, amely valóban méltó a legteljesebb odaadásra. Két isten ravasz erőgyűjtő ragnarökparódiájának félbeszakítása, a zabolátlan erőkre vetett aljas gyeplő eltépése, a maga rutinjába vénült gonosz kibillentése a szerepéből (kétszer is…) – a szent önfeláldozás által. S a túlélés valójában egyszer sem Baldur „sikere”. Ahogy korábban írtam: háromszor láthattuk immár, hogyan él vigíliát Baldur, s hogyan menti ki ebből valamiféle női akarat – mintha Árnyék valójában tényleg azt az eszmét, dolgot, helyzetet, szentélyt keresné, amiért érdemes odaadnia magát; mintha valóban erre volna kódolva. A meghalásra, amit Odin tisztaságáról és jámborságáról híres fiaként a mítoszban is sorsaként hordoz. Valahol nagyon várom, mit talál ki Neil Gaiman, mi lesz az a méltó ügy, amely után végre elnyerheti a cselekedetek vetülő Árnyéka a megérdemelt (örök) nyugalmat…

Sandman ezzel szemben a végén a maga valóságos végtelenségével szembesül, amelynek a változás legalább annyira a része, amennyire a halál is – önmagát, az önmagáról alkotott képzeteket kell elengednie, hogy újraszületve ifjú Álomként ismét felragyoghasson. A valójában rendezhetetlent: megbolygatott álombirodalmát, a többi Végtelennel, istennel, angyallal felrajzolt viszonyrendszert, kihűlt szerelmet, hűtlen szolgát, unt varázslatot – mindent és mindenkit maga mögött kell hagyjon. Fel kell ébredjen magából – nem betöltenie kell egy sorsot, hanem a legtisztább értelemben maga mögött kell hagyja. Ezért adja magát nővérének, a Halálnak, a végtelenben a véget: ajándékba mindazt, amit Árnyék a maga viszonylatában nem vethet le – hiszen nem teremtő, hanem teremtmény. Az önfeláldozás módja (láthatjátok) teljesen ellentétes irányokba mutat…

Így ébredtem rá, hogy rossz nyomon járok. Nekem ilyenkor a képek segítenek, úgyhogy kedves illusztrátoraim, s a képregény rajzolói által rajzban eredtem a figurák nyomába… s persze, hogy egyből feltűnt, mi a legmélyebben közös ezekben a hősökben. Elkülönülő saját-világaikban mind a ketten Neil Gaimanra hasonlítanak a leginkább. Igen, Árnyék, a nagy mackó is. Neil Gimanra hasonlítanak, ahogyan beleírja magát egy rajongói fikcióba, a maga fetisizált, de folyvást megsemmisített megmentő (és mélyen testi) szerelmeit, a maga tehetetlen világszellem-szerelmét, cselekvő aggodalmaskodását, ezer különböző módon – a rocksztár külső mögött az egykori szorongó gyereket, az összes mumussal, az ágy alól és a leplek mögül, a képzeletvilág-széles résekből, a falból előkúszó rémületre adott rémületválaszokat, a gyerek imáját a gonoszhoz, hogy mégse egyék meg a szörnyek.

Hirtelen ráébredtem, hogy Neil Gaiman összes története - na jó, csaknem az összes - Gary Stu-, vagy Marty Stu-történet (a híres Mary Sue, az „idealizált magát” ideális történetbe író rajongói fikció általános elnevezésének „férfi megfelelője”). Hiszen idealizálja magát, kiválasztott árva, kisebb isten fia, végetlen végzet – ha végiggondolom a történeteit Csillagportól Amerikai Istenekig, Sandmantől a novellák szikár farkasemberéig, vagy akár mélybe bukó angyaláig: a legtöbb egyes szám első személyben beszélő hős Gaiman sajátos értékrendjének egy-egy ideája. A hasonlóságuk az írótól el nem vehető beleélésből következik – belülről vetülnek. És számomra ez a legfontosabb ismérve a szenvedélytől fűtött rajongói fikciónak: hogy legalább belülről vetüljön. És ha lehet: tényleg rajongott saját-világok mítoszi közegébe, ahol az ismert közös kincsek, mítoszaink módosulása nem az önkény, hanem a rácsodálkozás, a saját íz hozzáfűzése kényszerétől alakuljon. A mítosz öncsonkolás nélkül alakuljon át. Így Tükör és Füst Gaiman legtöbb novellája – az író magát szemléltetné, tükrözné, de elfoszlik, amit markolna, ahogy a közegbe helyezi, eloszlik, mint a füst; de a közeg, ahová ezt a magát helyezné mindig remekül látszik és mindig jelent, többet jelent, mint önmagát – legyen bár egy ősrégi temető dzsungele, vagy a London alatti város.

Ha ez maradék nélküli, akkor mindegy, hogy valaki Harry Potter fanficet ír, vagy újvilágba helyezett északi mítoszmesét – ha nem csinálja bűn-gyengén, számomra  a keret által rögvest szerethetővé válik. Gaiman ilyen szerethető rajongói történeteket fogalmaz ezer különböző mítoszba, olykor egyszerre több mítoszba, ősibe és frissbe, könnyű, de biztos kézzel.  Amikor például Sandman a kalandjai elején kedves tárgyai, fegyverei, erőhordozói nyomán jár, így járja be Gaiman rajongott képregényes mítoszhelyeit: A botcsinálta házigazdák epizódja például a régi D.C.-s és E.C.-s horrorképregények jellegzetes konvencióival játszik. Később látogatást teszünk a Hellblazer-ben… képben-panelelrendezésben időnként szinte kísértetiesen idéződik fel az első, a Delano-Ridgway féle sorozat karcosabb képi világa, igazi hommage ez… S a történet is hazabeszél. Constantine olyan, amilyennek szeretjük, morbid és flegma – neki mindegy, ki jön be az ajtón, úgyis tudja: a pokolba tart. Megfordulunk a klasszikus amerikai szuperhős képregény örök Arkham intézetében, hogy lássuk, hogyan szabadul ki a gonosz-oldal John Dee-je… Doktor Sors figurája teljes-pontos. Aprócska „optikai elcsúszásokkal” szinte „átemelődik” a D.C. beteg szuperhősvilágából ebbe a történetbe. Az első Sandman-kötet, a Prelűdök és noktürnök sajátos szerkezetéből következik, hogy bármilyen hommage, utazás, játék belefér. Még egyszer hangsúlyoznám: rajongói játék.

Neil Gaiman rajongó, és fanfic-eket ír – csak akkora alázattal, hogy ezek rendre kiválóan sikerülnek. Szerintem akad olyan felnőtt olvasója, akihez ezért nem kerülhet közel – nem tartja a történeteihez a felnőtt írótávolságot. A rajongó valamilyen szinten gyerek marad, akkor is, ha ír, akkor is, ha olvas. Ezt - gondoltam - érdemes tisztáznunk, mielőtt visszatérünk a kerékpár-elnevezés ügyéhez: Árnyék legyen, avagy Sandman inkább. Végiggondolva a két hős pályáját, legyen inkább Sandman – hisz ez a speckó kis svájci monti is haló poraiból támadt fel - remélem - vidámabb álmok uralta újlétre.