„Lady
L. úgy vélte, hogy a természetből egyre jobban fogy a szusz. Kifosztották a
nagy mesterek: Turner ellopta tőle a fényt, Boudin az eget és a levegőt, Monet a
földet és a vizet; minden falon ott virít Itália, Párizs, Görögország, csupa
elcsépelt közhely; amit nem festettek meg, azt lefényképezték, a világ egy
elnyűtt rosszlányra hasonlít, akit számtalanszor levetkőztettek férfikezek.”
Lady L. szó szerint az első mondataival
elbűvöl – az angol uralkodó osztály körülrajongott tagja, királyok, hercegek,
Koszorús Költők, befolyásos politikusok és befolyással üzérkedők szívének
elrablója, az angol korona minimum három fő támaszának nagyanyja épp
nyolcvanadik születésnapi partijára készül ódon kastélya, Glendale House falai
közt, melyeket évtizedek óta fáradhatatlanul próbál élettelivé varázsolni,
istennek hála, hogy a rózsaszínűre festés azért még neki is sok volt. A
születésnapi partira egyvalami vet árnyékot: a Lady szíve csücskét, a meghitt,
burjánzó növényzet közepette rejtező kis kerti lakot le kell bontani. S bár egy
vérbeli Lady mindig eléri amit akar, van, hogy ő is visszavonulót fúj. Ha
bontani kell, hát bontani kell – ám a kerti lak és titkai mégsem maradhatnak
elmeséletlenül. Karon ragadja hát legnagyobb hódolóját, a vénséges vén Koszorús
Költőt és a halálosan unalmas angol ég alatt – „nincsenek titkai, érzelmei, indulatai, még viharban sincs benne semmi
drámai, akkor is csak annyi telik tőle, hogy megöntözze a pázsitot” – mesél.
Mesél egy párizsi utcalányról,
anarchistákról, merényletekről, nagy szerelmekről, idealizmusról és arról, mit
meg nem tesz a nő, ha vérbeli Lady, hogy fölébe kerekedjen legnagyobb
vetélytársának. Még akkor is, ha a vetélytárs maga az Emberiség – no meg
fegyverhordozói, Szabadság, Egyenlőség és Testvériség. Mesél, míg a Koszorús
Költő (s vele a velejéig sznob, prűd angol lélek) szoborrá nem kövül az árnyas
sétányon – titokban úgyis mindig erre vágyott. Mesél, míg az olvasó hasát nem fogja
a röhögéstől és legszívesebben újra meg újra inná szavait.
Romain Gary eme kisregényében sem tesz
mást, mint a Salamon király szorong
című remekművében: szatírába csomagolt görbe tükröt tart elénk – szorongásaink helyett
ezúttal ideáinkat, meggyőződéseinket, sznobériánkat, (ál)prüdériánkat és
mindenekelőtt megvezethetőségünket véve célba. Mert a Lady története bizony
többszörösen kiforgatott mese – olykor hallatlanul szellemes, máskor
burleszkszerű véletlenekkel, hihetetlen egymásra (és másra) találásokkal, Pügmalionokkal
és Higgins professzorokkal, anarchista arisztokratákkal és idealista
anarchistákkal. Alakjai egytől egyig groteszkbe hajlanak – történelmi utalásait
épp ezért komolyan venni lehetetlen, mégis, ettől a frivol, gátlás nélkül
csúsztató és saját magát a hallgató-olvasó-elbűvölt-megbotránkozó „Koszorús
Költővel” együtt kiröhögő elbeszélőtől egyszerűen imádnivaló lesz. Mert hogy ki
a Lady, ki a költő, ki az olvasó, és hol helyezkedik el eme háromságban Romain
Gary – no és hogy ki ver át kit – azt bizony nehéz megmondani. De hogy a
legnagyobb „vetélytárs” itt a sznobéria (az angol arisztokráciáé avagy az
irodalomkritikáé…) az szinte biztos.
Persze a szatíra alatt-felett-mellett ez
végső soron egy csupa bűbáj, frivol, csacsogó-csapongó szerelmi történet – nőies,
tűzrőlpattant, bölcs, hisztis, akaratos, féltékeny és ragaszkodó. Egy világokat
rengető légyott, mely megtépázza az angol arisztokrácia jó hírét éppúgy, mint
az anarchista mozgalmakét. Ha valaki, Romain Gary aztán tudja, hogy egy párizsi
utcalányból lett angol Lady szerelmétől aztán egyik sincs biztonságban…
„Máskülönben
Annette-ben az idő tájt éppenséggel megerősödött a vonzalom a királyok iránt,
sajnálta, hogy nincsen több belőlük. Jó, azt megértette, hogy időnként meg kell
ölni egyet-egyet, hogy viselkedjenek rendesen, és el ne féktelenkedjenek, de
szerette a cécót, ami a királyok bevonulását kíséri, a diadalmas zenét, a
bíbor-arany díszletet, a tollas-fejdíszes cicomát, a hajbókolást, meg ahogy a
kardok kiröppennek hüvelyükből; jó kis felhajtás, megéri a belépti díjat!
Nemrégen még párizsi utcalány volt, hát hogy ne lett volna elragadtatva az
uralkodói külsőségektől? Szerette nézni a dobrokoló lovakat, a páváskodó
tábornokokat és a méltóságteljes kardinálisokat: gyengéje volt a bíbornoki
bíbor, az egyház igazán csinosan öltözködik. Szürke a világ, kevés a szín, a
pompa, a szép ruha; azért vannak a királyok, hogy a szemet gyönyörködtessék. Ne
hagyják őket kormányozni és kész! Amúgy felőle akár egytől egyig hóhér kezére
juthatnak, csak az a fontos, hogy jó nagy csinnadrattával vezessék őket a
guillotine-hoz.”
(Nem szabadulok a gondolattól, hogy ha
Romain Gary ma élne, micsoda szatírát rittyenthetne jelen korunkról…)
Kiadó: Park
Fordító: Bognár Róbert
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése