2015. december 1., kedd

Potozky László: Éles

Éles késsel vág a húsunkba ez a regény, tán egy kissé túl élessel is. Mint amikor a túlélezett szeletelőkés már rég levágta a fél ujjad, de nem is érezted, olyan gyorsan átszaladt – csak az ömlő vér láttán jön a fájdalom. Nagyon vártam, nagyon kíváncsi voltam rá, nagyon szerettem volna minden borzalma ellenére szeretni, de most, olvasás után nem maradt bennem más, csak ez a túlélezettség… Ami persze nem jelenti azt, hogy ne lenne baromira jó könyv, csak…

Mondják, generációs regény – az én generációmról. Sajnos ezzel egyet kell értenem. Ilyenek vagyunk. Ilyen elcseszettek, önpusztítók, különböző függőségekbe menekülők, épkézláb minták híján élhetetlenségbe belenövők, a nekünk dobott fenenagy szabadsággal élni nem tudók. Esünk szét, napra nap, ki így, ki úgy – aki meg nem, az ötpercenként siet tudatni a világgal hogy ő milyen kibaszottul egyben van, lehetőleg valami virtuális platformon, mert nincs mellette senki akivel megoszthatná. Potozky László nem szépeleg, egy percig sem akar sem jobbnak, sem szebbnek, sem okosabbnak beállítani minket, mint amilyenek vagyunk – vállalva ezzel, hogy könyve teljes értetlenséggel és orrfelhúzó pfujolással találkozik a facebook-generáció szivárványpónis lelkületű tagjai körében.

Ez az őszinteség és szókimondás mindent visz – ezért jár is minden elismerés.

Ugyanakkor ez a páratlan (lásd: „talán még soha nem írták le így…”) szétesés-történet nem tudott közel kerülni hozzám. Egész egyszerűen azért, mert túl érdekes. Van ez az út, működő út, a depresszió-irodalom legnagyobb klasszikusai is összetapicskolták, de nekem a szétesés nem ilyen. Nem ilyen érdekes. Sokkal inkább szürke, megfáradt, zavarba ejtő. Nem az önpusztítás bajnokainak szétesése, akikkel minden, de tényleg minden megtörténik a legkülönbözőbb drogos-bebaszós kalandoktól a prostierőszakoláson át a köztörvényes bűncselekményig, hanem az életösztön teljes hiánya. Amikor csak fekszel a konyhakövön magatehetetlenül és csak az ment meg a saját hülyeségedtől hogy már ahhoz sincs erőd hogy elnyúlj a körömollóig. Persze eköré nehéz regényt húzni.

De nem akarok igazságtalannak tűnni, meg hát valljuk be, mindenkinek a saját szétesése – és sajnos nem vagyok vak, pontosan látom, hogy vannak ilyenek is körülöttem. Meg még ilyenebbek. Hogy elbeszélőnk szétesése igenis kortükör, és akiknek leginkább a kezébe kéne nyomni, azok a szülők meg a tanárok meg a „jótakaró” nagybácsik, akik szerint fene jó dolgunkban azt se tudjuk, mit csináljunk. Akik simán elhiszik, hogy a Katjék tisztességesen keresik az albérletre valót, vagy hogy a minimálbérből van csilivili lakás, meg hogy azok a karmolások a macskától származnak. Akik csukott szemmel jajgatnak hogy „dekisfiamugyenincsbaj” miközben ott dübörög az agyuk hátsó részében hogy kurvanagy baj van.

Meg a barátoknak, akik az első depressziós időszakban az ember fejéhez vágják, hogy mindig csak hisztizik és nem lehet vele bulizni – aztán veszettül csodálkoznak, hogy a vége az, hogy „ti ne szóljatok hozzám, ne érintsetek meg, ne gondoljatok rám, és akkor valahogy kibírom”. Mert ugyan főhős-elbeszélőnk egyértelműen pszichés beteg, jó eséllyel gyerekkora óta az volt, de tény: a környezete is mindent, de mindent elkövetett, hogy ne tudjon megbirkózni a betegségével. Csak tolták, tolták le a mélybe. És amikor találkozott egy hasonlóan sérült lánnyal, és megadathatott volna az esély, hogy segítsenek egymáson, a legnagyobb természetességgel siklottak át a létező legpusztítóbb kapcsolatba. Lehetett volna másképp? Nem hinném. Amikor egy kapcsolat csak és kizárólag arról szól, hogy egymás sérüléseit dörzsöljük, akkor nem.

Valahol erről szól nekem az Éles: hogy csak dörzsöljük és kaparjuk azokat a sebeket, hogy még jobban fájjanak, hogy sose legyen jobb, hogy neki se legyen jobb, hogy bebizonyíthassuk, hogy mi aztán tényleg a legelcseszettebb teremtmények vagyunk, akik arra sem érdemesek, hogy az a másik a cipője talpát belénk törölje. Miközben másra sem vágyunk, mint hogy jöjjön, törölje belénk, sőt, rúgjon belénk, csináljon amit akar, csak vegyen már észre. Az a baj, hogy nagyon vékony a határ – és a túloldalán ez is csak póz, éppolyan, mint az instafotók meg a romkocsmákban hipszterkedés. És talán ez a legnehezebb – eldönteni hogy a szétesés valóban belülről fakad-e vagy felvett szerep. Akkor is, ha benne vagy és akkor is, ha kívülről látod.

Fontos könyv, jó könyv, gondolatébresztő könyv az Éles – akkor is, ha túl éles… És bár behúz a világába és olvasás közben nem egyszer kapkodsz levegő után, elveszve a sűrűben, azért én jobb szeretem, ha nem ennyire direkt gyilkolnak meg. Inkább kaparják ki rozsdás kiskanállal a szívem, ha már irodalom – mondjuk az önmagában sokat mond, hogy simán odateszem a képzeletbeli polcon az év legjobb könyve mellé.


Kiadó: Magvető

2 megjegyzés :

Susan K írta...

Nem olvastam a könyvet, de tervezem, csak cikkeket róla, és nekem is az volt az első benyomásom, hogy ez sokkal inkább egy szétesésről szóló felvett szerep, semmint valódi szétesés történet. Örülök, hogy ezt más is látja. Mert így van, egy szétesés, szürke, unalmas, az életösztön teljes hiányával, melyre valóban nehéz regényt felépíteni. Bár, erre vannak az írók....

Ilweran írta...

Azért mindenképp érdemes elolvasni, érdekes, jól megírt könyv. Meg aztán, mindenkinek a maga szétesése... Sajnos látom magam körül, hogy ilyen is van, nem is kevés.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...