Macska az úton. Amikor elolvastam az első fejezetet, azt éreztem,
végre! Pengeéles. Egy régi KFT szöveg adja magát a fejezetcímre – adja magát:
társadalom ami már túl van a dolgon, és nélküle száll az idő. Finom játék a
provokátorokkal, az egy másik dalszöveg, nekem ez jutna egyből az eszembe, besúgók
és provokátorok – egy másik hangulat, kevésbé rezignált, sokkal jobban dörzsöl:
Kontroll csoport. De illene ide. A fiúk a
kocsmába mentek. LGT, utolsó album. A fejezetcímek folyamatosan üzennek.
Kár, hogy ezt a jelen kíváncsi disztópia-fogyasztó fiatalja csak akkor érti, ha
felhívja valaki rá a figyelmet. Némi guglizással kiderülhet egy olyan réteg,
ami nyit. Egy újabb ajtót. Ezen a pokolian levegőtlen szövegen.
Mert rá is férne a nyitás. Az
első fejezet után jön a második, a harmadik, a negyedik. A szöveg nem veszti az
élét, de belőlem már fogy a továbbvagdosható kíváncsiság. Ahogy az utalások a
fejezetcímekben, ahogy az ezerfelé kacsintás maradéktalan, úgy nem épül maga a
világ előttem egységes, önmagát működtető vízióvá. Pedig adott a lehetőség.
Ahogy újra kettészakad Buda és Pest a könyv jövővíziójában, abban benne peng -
mégpedig saját ízzel - az a kompország-állapot, ami a sajátunk, történelmileg
hitelesen: a jobbra és balra, keletre és nyugatra vetett pillantás, nyújtott
kéz; benne a bécsi Udvar és az isztambuli Porta, az egész örökmegosztott hátsó
felünket aláztatni tartás. Saját ízzel – saját bűzzel. Csak a saját
ellentmondásaiba fullad. Merthogy ez amolyan Nyugat-Berlin és Kelet-Berlin,
közte egy falnál azért kicsivel vastagabb szürke zónával, ahol a bűn az úr.
Amiről mind a két világ, nézőpont, szolgai lihegés lemond. Na, ilyen itt nincs,
nem volt, nem lesz. Ezek meg azok pont arról ismerszenek meg: hogy nem mondanak
le egy kummájáról se. Soha. Arról se, az adott négyzetcentiméterekről, amelyen
épp a másik áll. A másik meggyőződés. Mert az is az övék, ősi jogon. Mindegy,
melyik oldal. Ez a köztesállapot épp nem határ-állapot. Talán a szabad
techno-kelet sajátos ízeibe beleférhetne, a Pestet eluraló (behívott?)
idegenbe, legyen, kínai, muzulmán, orosz – oda odaférhetne ez a szürke-zóna,
gondolom meg magam, ott létezik ez (dzsunka-városok, bazárok, slum-ok); aztán
átfut rajtam megint a saját múlt, ahogy rezonál: nem férne oda – azaz ide nem
férne. Arról nem is beszélve: az a hatalom is privatizálja magának a bűnt, vagy
minimum leányvállalatosítja, lényegében ugyanúgy rajzolva a végső összképet,
mint a diktatúra (akár a vallás diktatúrája). Ahol viszont nyíltan
hatalomprivilégium kifosztani – hiszen maga a párt, az egyház, az üdvözítő
tanok letéteményese a rablód.
Ráférne erre a történetre némi
nyitás. Értem én, hogy ez egy bűnregény, az egykori lelencről, aki most is az,
aki a korai borzalomban volt: maga a gyökértelenség. De így, hogy csak ebben a
szürkében tévelygünk, múltba-jelenbe gyömöszölt teljes kilátástalanságban és
paranoid örök-készenlétben – így egyszerűen nem élet. Folyamatosan látom a
széleit, nulla távlata van, látom a múltat, amiben benne él; s nem kérdés, amit
levetni hitt belőle, az élteti – az egykori árvaházi megalázottat ebben a
sajátos posztapokaliptikus noir-nyomozásban minden lépése a múltjában tartja.
Nincs meglepetés benne, és itt már csorbul a szöveg éle is. Nem csak az a baj,
hogy nem tudok ilyen sokáig rettegésbe feszülni. Hogy hiányzik némi kék ég a
szereplők feje fölül. Egyszerűen tudom, hogyha így írnak le valakit: nem tudni, hogyan élt túl idáig, az
nagyjából eddig a regénypillanatig „élt túl”. Annak e mondattól kb. annyi.
Folyamatosan látom a szereplők széleit. Nem csak az a baj, hogy a
cselekményszerkezet a múltból csöpögő szennyes lé fluoreszkáló mintázatai által
előre látszik. Az a baj, hogy van egy hősöm, akivel azonosulni kell, hiszen
olvasás közben beszél a fejemben, aki a fejemben elmondja magáról, hogy kemény
és könyörtelen emberré lett, akit tisztel az a sajátos peremléti bűnközeg, ahol
otthonosan mozog. De ne mondja el! Egy ujjtörésnél több kell, amitől egyszerűen
elhiszem neki. Ahonnan aztán mondania se kell – ahonnan nekem kell aggódnom:
lépten nyomon ne öljön. Hogy aztán még jobban fájjon nekem is, amikor kiderül
róla, hogy egy kivédett seggű kis csicska.
Iszonyat ambivalens olvasás.
Hiszen miközben morgok, mondatokat olvasok, amik a bőröm alá másznak. A nő, aki
olyan, mint a trák dallam. Örök kör a
teste ringása, soha-véggel – csak abbahagyni tudja az örömöt. Ez konkrétan
zseniális. Szinte fáj, hogy nem én ismertem fel ezt a képet. Ez olyan. Ketyegnek a percek, minden lépéssel
letaposok egy marék homokszemet az órán, megállni viszont nem bírok… Magam se
tudom, mit keresek, választ, kérdést, jóslatot. Mindegyikből van, de mindegyik
elmúlik, elfoszlik, bizony, ilyen gyors a világ metabolizmusa, ilyen rövid az
emlékezet… így fojtani, mondatokba tömni a történést, rövid mondatokba az
értelmetlenséget, hosszabbakba a légkör nyomását – igazi irodalom, túllóg a
maga zsánerén. Hogy aztán időnként ezekhez mérten bántóan esetlen pillanatok
bosszantsanak. Nem is értem. Rövid idő
alatt mindent elvesztettem, a barátomat, a nőmet, a közegemet. Hogy történhetett
ez? Nem is értem, mit nem értesz apa. Ha pár fejezettel előbb értetted a
városvilágod metabolizmusát… Hogy aztán néhány oldallal később újra varázsoljon
az isten kegyelméből való író: Magabiztosan
beszél, annak szánja, kifelé árad belőle… De a szeme. Próbálja belenyomni a
remény csillogását, de az alsó szemhéja kicsit lekonyul, eláll, és abból a
résből más szivárog. Mondom. Iszonyat ambivalens olvasmány.
Többször eszembe jutott (amikor
épp nem olvastam, munka közben, közlekedésben, csak úgy) e könyvről egy másik:
Lavie Tidhar Oszama című regénye. Sok
közük nincs egymáshoz, hacsak nem tekintem a hasonlóképp el-elcsusszanó világok
bizonytalanságait, s egy furcsa, minden utazás, nyomozás, kutatás, menekülés
ellenére folyamatosan, szinte hangulatként a hősök feje felett lebegő, a
szereplőkkel együtt mozgó, nehezen átlátható ködöt. Van egy igen lényeges
különbség: Tidhar könyve esetében érzetem szerint én egy korántsem hibátlan,
egyenetlen, néhány nyilvánvaló sorvezetőt használó könyvbe szerettem bele, és
nemcsak azért, mert van szíve – és mert egy visszavonhatatlan, őszinte kudarc
története. Hanem mert a könyv túlmutat önmagán. S mert az írója is messze
„túlnyúlt” e könyvében önmagán. Nem lépett túl a maga szokott eszközkészletén,
modorán, mániáin – s a könyve mégis. Pék Zoltán könyvénél pont az ellenkezőjét
érzem, s ezért nem tudtam megszeretni sem: egy elképesztően gazdag
eszközkészletű ember írta meg a szívügyét, a történetet, amit talán túl sokáig
is dédelgetett – talán pont ezért záródik a története ennyire magába, talán
ezért rekeszt ki engem, az olvasóját is. Nem tudtam a hősével lenni a végén,
pedig a fejemben beszélt. De hiszem, az íróban megvan erre a képesség. Hogy a hősével éltessen. Vele veszejtsen. Én a helyében elengedném ezt a könyvet. Fognám
az eszközeim és festenék velük. Gátlás, kötöttségek, utalások, cafrangok
nélkül, csak úgy. Mert ebben a tollban ennél sokkal több lakik. Sokkal több
eszköz. Sokkal több modor. Sokkal több megírni való mánia.
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése