2015. december 4., péntek

Bánki Éva: A bűn nyelvét megtanulni

Meglehetősen sokat vártam Bánki Éva könyvétől – mert a címével és fülszövegével egyfajta irodalomelméleti elégtételt ígért a kemény kriminek, a hard-boilednek, a (mostanra nyugodtan külön áramlatként kezelhető) skandináv kriminek. A „megvetett, sőt, alantasnak tartott”, de az emelkedett irodalomhoz mérten mérhetetlenül népszerűbb, jóval több olvasóhoz eljutó popkultúra-termékek szakmai vizsgálatát ígérte, támpontot, kritikai fogódzót – egy újabb tanulmánykötetet, Bényei enyhén lekezelő vállon veregetése* és Varga Bálint szöszölően rendszerező (egyébként tiszteletre méltó) minősítés-kerülése** után egy újabb próbálkozást a szakma részéről, hogy a műfajjal egyáltalán kezdjen valamit.

Vigyázni kell ezekkel a sokat-várásokkal, egyszer talán végre megtanulom. Pont azért, mert jóval kevésbé örülhetek így annak, amit végül kaptam. Pedig az sem kevés. A sajátos szakmai szigor parádésan ejti a megfelelő pikszisbe az úgynevezett „szocialista krimi” nagyjait (jelzem, az olvasótáboruk mind a mai napig él, Mág és Berkesi regényei - ha hatalmas árzuhanással is - de még mindig eladható antikvár kötetek). És a kötet felét kitevő, szinte összefüggő gondolatmenetként olvasható öt tanulmányban példásan felépíti: egyetlen klasszikus értelemben vett, kortárs hard-boiled krimink van - amely minden határhelyzetiséget, áthallást, posztmodern álcajátékot nélkülöz - s ez Tar Sándor Szürke galambja.

Nem tisztem eldönteni, e tekintetben igaza van-e Bánki Évának – tény, nagy szeretettel olvastam Tar könyvéhez intézett, szinte szerelmes sorait, mivel magam is nagyon szeretem ezt a „bűnregényt”, a maga elképesztően fojtó légkörével, ahol még a szárnyalás is mérgező. Ütött életű író csavargatja abban a könyvben a detektívregény-logikát, úgymond hermeneutikai kódjait; igen, pont úgy, ahogy a bűnhődésben hitüket vesztő, kemény kezű irodalmi büntetésosztók vitték a krimi-elégtételt keserűirányba. A bűn nem törülhető el, a tettes jóformán megnevezhetetlen – még a megneveződésében is. Komolyan tetszett, csak azt bántam: Bánki Éva megáll a Tar Sándori saját sors, a valódi „néven nevezés” elemzésbe vonásánál – belátva, egy alapos monográfia tárhatná csak fel az egykor másokról „jelentő” író eszközkészletének jelentéstanát (körülbelül az egész gondolatmenetből ez érdekelt volna a legjobban).

Kevésbé lelkesen olvastam a kötet második felében sorakozó esszéket. Az első kettőben például a szerző egy igen fontos gondolatmenetet visz végig két esszén át, először Saylor Gordiánuszára, aztán Martina Cole modern ír gengszter-szappanoperáira aggatva – tény, van köze mindkettőnek a gondolatmenethez, amely a kisebbségek sajátos, maffiaszerkezetű ön-kizsákmányolását járja körül, a helyzetet, hogy csicskáztatás, rabszolgaság és prostitúció kelet-európai keresztapái a saját közösségük tagjait zsákmányolják elsősorban; s többek közt ezért nem valószínű, hogy valaha is bárki feltekintene rájuk – ahogy például Puzo olvasói óhatatlanul fel (is) néznek Don Corleonéra. Valahol a kelet-európai, probléma-érzékeny kortárs krimi hiányát indokolhatja, hogy a mi maffiózóinkból hiányzik az ambivalencia, amit a legtöbb nyugati bűnregény a maga bűnöseivel kapcsolatban (mint afféle Robin Hood-zászlót) annyiszor belenget. A gondolatmenet fontos, de így, két lesújtó kritikába csomagolva, apropó gyanánt pont az marad benne kifejlet nélkül, amitől izgalmas.

Ahogy Bánki Éva korábban végiggondolta nekünk: a krimi az egykori realista szépirodalmi irány valóságfestő szintjeivel operálva egyfajta kvázi társadalomkritikus alapterep. Az egykori valóság-tükör Skandináviában kapta mára a legfinomabb krimifoncsort – kicsit fájt, hogy egy vitriolos recenzióval köszönt a kötet oda, ahol ez a sajátos irodalmi bukfenc a legatlétikusabb, a leginkább akrobatai. Egyetlen negatív példa ezt a tárgyat nem mutatja be. A negatív példák általában nem mutatják be a tárgyat. Nem mutatódik be, itthon miért nincs valódi kortárs krimi (Frei Tamás könyvei miért nem azok…) – ha nem vesszük észre: a mi régiónkban csak le- és elzárt múltak vannak, illetve egymást a létezésből üvöltve kizáró (nemzeti és egyéb) folytonosságok. Provizórikus létezések a provinciákban. A krimi, még (tagadás árán ugyan, de) a hard-boiled is valóban elsősorban etikai világrend-helyreállítás. Ha nincs ilyen világrend (illetve egymást harsányan kizáró több van), ha a múltat itt folyvást eltörölnék (lehetőleg végképp), akkor csak ezekbe az eltörölt múltakba írható bele ez a fajta patetikus igazságszolgáltatás – hiszen egyedül ott nem relatív. Ott nem (vagy nem annyira) nézőpont kérdése.

Olvassátok el ezt a könyvet, a valódi erénye, hogy vitára ingerel.


*Bényei Tamás: Rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern
   Akadémiai kiadó, 2000.
**Varga Bálint: Magándetektívek. Oknyomozás valóság és fikció területén
   Agave, 2005.


A témát illetően figyelmetekbe ajánlanám Katherine igen alapos bejegyzéssorozatát.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...