Rövidre vágva # 8 - Sorozatok

Az utóbbi hónapokban magamhoz képest kevesebbet olvastam, ellenben elég sokat ücsörögtem a tévé előtt filmeket vagy sorozatokat bambulva – számos oka van annak, hogy miért alakult így, melyeket itt most nem fogok részletezni, helyette inkább elmesélem, miket láttam. Például. Rövidre vágva. Mert mindegyikről nincs kedvem önállóan írni – persze akad olyan is, amiről kár is lenne. Meg olyan is, ami úgy indult, hogy majd ide kerül, aztán kikövetelte magának a hosszabb eszmefuttatást… Könnyen elképzelhető egyébként hogy a rovat a közeljövőben sűrűbben jelentkezik az eddig megszokott évi egy-két alkalomnál – sajnos mindenféle IRL történések miatt egyre kevesebb időm/energiám van mindenről hosszan írni, amiről szeretnék (arról már rég letettem, hogy mindenről írjak, amit olvasok/látok). Viszont a közléskényszer még feszít, és amíg feszít, addig a blog sem zárhat be :) legfeljebb picit átalakul. Most tehát sorozatokról röviden (itt pl egész biztos lesz folytatás, mert most is feldolgozás alatt van jópár említésre érdemes széria, valamivel mégiscsak ki kell tölteni az időt két Trónok harca évad között)…

Beépülve (Legends)

A sorozat, amelyre a bemutatása előtt a fél internet felfigyelt, köszönhetően a #DontKillSeanBean kampánynak – azok is, akik egyébként az életben nem néznének titkosügynökös-nyomozós darabokat. Színészek, rendezők, még maga George R. R. Martin is #DontKillSeanBean pólóban fotózkodott, amin a sorozat alapjául szolgáló Robert Littell regényt ismerők csak mosolyogtak, hisz ők azért nagyjából tudhatták, mire számíthatnak. Nagyjából. Mert az már az első rész után kiderült, hogy a sorozatnak vajmi kevés köze van az alapanyaghoz – mondhatni, nyomokban tartalmazza a regény alapfelvetését. Vagyis hogy adva van egy szuperkém, aki az összes szolgálat legprofibbja, ha felvett személyiségekről van szó, csak aztán annak rendje és módja szerint bekattan és elvész különböző identitásai útvesztőjében.

Minden más azonban köszönő viszonyban sincs a könyvvel – amin lehet háborogni persze, csak épp felesleges. Inkább lássuk be, hogy a 2010-es években amerikai popcornsorozatot nem fognak felhúzni a ’90-es évek frissen szétesett keleti blokkjának konfliktusaira. Mert a kutyát nem érdekli manapság odaát, hogy anno a CIA tette-e tönkre az orosz gazdaságot vagy sem. Helyette kell találni olyan jelenidejű problémákat, melyek a mai egyszeri tévénézőnek saját tapasztalatot és saját félelmet jelenthetnek. Így aztán az orosz-izraeli nyomozás megy a levesbe, helyette kapunk nem kevésbé kétes iraki hadműveleteket és a még mindig csúnya CIA meg a még csúnyább „hadiipari vállalkozók” kapcsolatát. Ez sem fáklyásmenet.

Persze a sztori nagyjából tökmindegy, ami viszi a hátán a sorozatot, az úgyis a valós identitását kereső kém privát nyomozása – és az őt alakító Sean Bean játéka. Igazi jutalomjáték ez a sorozat, lubickol is benne rendesen a színész. Akinek, valljuk be, marhára nem ártott már egy tisztességes szerep, ami kirántja az évek óta neki ajándékozott sablonokból. Elvileg lesz második évad – mivel a Martin Odum valós identitása utáni nyomozás véget ért, halvány fogalmam sincs, merre kanyarítják tovább. Én mindenesetre nézni fogom.

Wayward Pines

Tavasszal eléggé belevesztem Blake Crouch trilógiájába – ami ha nem is hibátlan, és a legkevésbé sem komolyan vehető (bár elgondolkodtató lehetőségeket hordoz), de minden szempontból profin megírt, nagyon szórakoztató horror-sci-fi-akció mese. Az adaptációt akkor már ezerrel hírelték, én pedig rá is csavarodtam rendesen, köszönhetően elsősorban Matt Dillonnak (mmm…) és a nyomasztásból csillagos ötös hangulatnak, ami a trailerből, a főcímből (ezt külön emeljük ki, zseniális!) és az első részekből áradt.

Meglehetősen morcos is voltam, amikor ez a remek hangulat átment agyatlan gyilokba és totálisan logikátlan történetbeli bakugrásokba. Pedig az évad feléig nagyjából rendben voltunk. A színészválasztás nem hagyott sok kívánnivalót maga után, Dillon mellett a feleség, az egykori ügynöktárs, valamint a városka alapítója is brillírozik, nemkülönben a Pam kicsit megcsavart szerepét alakító Melissa Leo – az egyetlen, akitől konkrétan a frász kitör, a sorozatban a könyvbélinél hangsúlyosabb szerepet kapó Burke-kölyök, na, ha a folytatást (ha lesz) erre a bamba kölyökkutyára bízzák, tuti esélyt sem adok neki. A fojtogató atmoszféra maximálisan a helyén, senki nem tud semmit, de mindenki minimum gyanús, a városka lakói egyre hajmeresztőbb műmosollyal fordulnak egymáshoz és még néhány eredeti, az elképzelt Wayward Pines-idillbe szépen illeszkedő új szál is behúzásra került (mint az iskolai „felvilágosítás”).

De aztán… Többször írtam már az adaptációkhoz való viszonyomról, most is tartom: engem egészen odáig nem zavarnak a változtatások, még a „legszentebb” történetekben sem, amíg azt érzem, az adaptáló a saját története logikáját követve hű maradt az eredeti szellemiségéhez és amíg el tudja hitetni velem, hogy annak a változtatásnak van létjogosultsága. Na, itt egy pont után egyik sem jött be. Az utolsó részekre olyan látványosan nem tudtak mit kezdeni Crouch eredetileg azért szépen önmagába zárt ötletével és annyira erőltetetten próbálták a lehetséges folytatásra kihegyezni a sztorit hogy sikerült egy összecsapott, logikátlan, buta befejezést kerekíteni. Ami után adja magát a kérdés: ez mi a franc volt?

Tudtommal a folytatás még kérdéses – ahogy az is, hogy ha lesz, nézem-e. Kár érte…

Krízisben (The Brink)

Aki ismer, tudja, hogy eléggé odavagyok a politikai sorozatokért (hopp, note to self: még mindig nem írtam a legeslegkedvencebb sorozatomról, pedig a blog születése óta tervezem) – a politikai szatírákért nemkülönben, feltéve, ha jól csinálják. Mert a szatíra nekem elsősorban okos legyen, és csak másodsorban vicces – az erőltetett humornál kevés dologgal lehet jobban kihozni a sodromból. Ezért nem szeretem annyira az egyébként tök jó Az alelnököt: mert túl sokat bíz az alpári humorra és az alapból nevetséges karakterekre, ahelyett, hogy okos sztorit pakolna alájuk. Itt vérzik el a Krízisben is.

Pedig sztoriszinten nem indulunk rosszul: egy pakisztáni tábornok katonai puccsa után küszöbön a harmadik világháború, sok-sok ujj szegeződik a piros gombokra világszerte, az atomháborútól való megmentésünk pedig a hírről épp egy ázsiai prosti fojtogatása közepette értesülő amerikai külügyminiszter és az iszlámábádi nagykövetség utolsó kis lótifutijának kezében van, aki hogy-hogy nem, épp kiugrott a bazárba némi fűért. No meg az amerikai hadsereg néhány válogatott vadászpilótájáéban, akik bevetés előtt véletlenül rossz bogyót kaptak be és nemigen tudják, melyik gombot is nyomják meg. Az a baj, hogy feleslegesen sok a kaki-puki poén meg a válságtermi szex: anélkül is értenénk, hogy életünk jószerivel egy rakat idiótától függ.

Ami valljuk be, elég könnyen elképzelhető és adaptálható saját világunkra, sajnos. Mert most őszintén, olyan nagy meglepetés, hogy a politikusok olyanok, mint a nagy gyerekek, akik olykor egymás haját tépik, mert elvették a játékukat? Hogy a diplomácia kishivatalnokainak legfőbb törekvése hogy elüssék valahogy az időt (lehetőleg csajozással és olcsó droggal) a kevésbé „menő” helyeken amíg ki nem néz valami zsíros európai állás? Vagy hogy a háborús nyomást igazából csak tudatmódosító szerekkel lehet elviselni? Ugye hogy nem? Nem rossz sorozat a The Brink, bár nem is jó – egynek elmegy, legalább rövid, és minden hülyesége ellenére sajnos nagyon is aktuális.

Együttlét (Togetherness)

Hollywoodban játszódó humoros karakterdráma egy harmincas házaspárról, a feleség testvéréről és a férj legjobb barátjáról – nem az a kimondottam eredeti felállás ez sem. Az Együttlét mégis remek szórakozást nyújt, köszönhetően a valóban a karakterekre kihegyezett forgatókönyvnek és a - még a csillogó-villogó hollywoodi díszletek ellenére is - hétköznapi, emberi, mindannyiunk számára ismerős érzelmeknek és problémáknak.

Brett és Michelle házassága maga a megtestesült idill – két tündéri kisgyermek, szép ház, jól kereső férj, tökéletes anya feleség. Kívülről persze, mert hogy a férj utálja a munkáját, ahol kreativitását folyamatosan alá kell rendelnie az erősebb kutyáknak, a feleség pedig épp próbál nem teljesen belepunnyadni a már nem annyira vonzó, otthonülő anya szerepébe (amit csak súlyosbít szép, szexi, szabad húga odaköltözése) – az nem látszik. Igazából semmi világrengető dráma, „csak” a helyükből kibillentett karakterek csendes vergődése, számos humoros jelenettel. Ismerősek, kedvelhetőek, utálhatóak, egyszerre pofozni- és sajnálnivalóak. Amikor például Michelle szerepjátékkal próbálja feldobni unalomba fulladt szexuális életüket, melynek vége hát naná hogy inkább tragikus, semmint kielégítő lesz, nem tudjuk, sírjunk-e vagy nevessünk.

És persze mellettük ott van a húg, Tina, aki saját kishitűségével, a szép és szexi lányokra oly jellemző félelmével az öregedéstől, biztonságos, kipárnázott otthon utáni vágyával saját magát zárja aranykalickába, miközben nem veszi észre, hogy sógora barátja, a sikertelen, állástalan színész hollywoodi archetípusát megtestesítő Alex másra sem vágyik, csak rá. Újabb klisé, kár is tagadni, de nem is kell, mert ezzel együtt is működik. Mert senki nem egydimenziós (ahogy az életben sem) – összetett, életteli személyiségek, bonyolult vágyakkal, viszonyokkal, játszmákkal. Olykor maguk sem tudják, mit akarnak és sokszor hoznak rossz döntéseket, olykor távolodnak, máskor közelítenek, és fogalmuk sincs, végül merre is tartanak. Csak szeretnének valami jobbat, többet, kerekebbet, mint amit dobott a gép. Mint mi mindannyian…

Társas játék – 1-2. évad

Magyar is, sorozat is, jó is – szerencsére ez most már egyre inkább leírható így egyben. Mostanság épp az Aranyélettől hangos minden (erről várhatóan a következő hasonló összeállításban) de nem feledkezhetünk el arról, hogy volt előtte egy Társas játékunk is. Ami, hasonlóan a magyar HBO „másik” sikersorozatához, a Terápiához, egy külföldön már bejáratott franchise része – az eredeti alapötletet gyakorlatilag változtatás nélkül adaptálták a magyar viszonyokhoz a készítők (legalábbis az első évadban). A sztori ennek megfelelően adott, és nem is érheti sok kritika, a kihívás a megvalósítás volt.

Ami, azt hiszem, valóban kihívás a magyar filmgyártásnak – elég ha a kilencvenes-kétezres évek rémségesen színpadias magyar sorozataira vagy a legrosszabb brazil szappanoperákat megszégyenítően ostoba és lélektelen napi szériákra gondolunk. Ezek fényében pláne jólesik leírni: a Társas játék ízig-vérig profi darab lett, remek színészi alakításokkal, kiváló hangulattal, mértéktartó rendezéssel, igazi pesti (bár eléggé belvárosi…) „feelinggel”. Középpontban az emberi kapcsolatok, játszmák, egymásra találások, széthullások, megcsalások, keresések… Remek karakterek drámája és komédiája – ami követeli, hogy olyan színészek keltsék életre őket, akik ezt át is tudják adni. Mégpedig hitelesen. Lehetőleg úgy, hogy ne azt érezzem, már megint ugyanazt a párost látom haldokolni változatos felállásban. Ezért is örültem elmondhatatlanul, hogy végre nem ugyanazokat az agyonhasznált (ettől függetlenül persze sok esetben remek) színészeket látom a képernyőn, hanem jórészt tévében/moziban eddig ismeretlen arcokat. Akiknek persze egy ilyen sikerű sorozat kiugrás is lehet – elég, ha arra utalok, hogy a nagyközönség színházba nem járó fele itt ismerhette meg az azóta Lizaként országos kedvenccé váló Balsai Mónit. De a remek Thuróczy Szabolcs is itt tűnt fel (számomra a Társas játék legjobb karaktere az övé) – aki azóta az Aranyélet „húzóneve” lett. Persze az ismeretlenebbek mellett feltűnnek nagyágyúk is, többnyire kellemesen szokatlan szerepben, ráerősítve arra, hogy mindenkiből ki lehet hozni még többet ha kicsit kibillentik a komfortzónájából.

Imádtam az első évadot, friss volt, nagyon mai, nagyon ismerős, nagyon hazai, nagyon emberi – jobban is örültem volna, ha annyiban maradunk. A második évad elkapta a legtipikusabb sorozatbetegséget: nem tudták békén hagyni a szereplőket. Minden szépen lekerekített véget szétcincáltak, minden nehezen egymásra találó szerelmest megingattak, minden sikerrel magára találó szereplőt kibillentettek. Ami persze önmagában nem baj, ilyen az élet, többnyire cincál, ingat, kibillent, csak ne érezném annyira erőltetettnek hogy na, csakazértis írjunk még ennek a szerencsétlennek valami megpróbáltatást, ne hagyjuk békén. Ami pláne fáj, az eredetiség teljes hiánya: amikor lemásolják az első évad egy történetszálát pepitában, akkor minden jóindulat és elfogultság mellett is felmerül a kérdés: minek kellett ez?

Az első évadot mindenkinek ajánlom, aki jó magyar szériát akar látni, a másodikat már kevésbé. Remélem, folytatás már nem lesz…