2015. május 25., hétfő

Kurt Vonnegut: Mesterlövész

Enyhe vicc, illene hozzá – hogy nem a saját tőle imádott szentháromságom (Macskabölcső, Börleszk, Börtöntöltelék) egyik darabja, nem is a kánonban - ahogy olvasom - legtöbbre értékelt könyvek (Ötös számú vágóhíd, Bajnokok reggelije, Éj anyánk) közül egy követelődzik a tollamra, először Kurt Vonnegut Jr. őrült (mellé)beszédei közül; hanem a Mesterlövész. A könyv, amelynek (anti)hőse egy ifjúkorában elkövetett, életeket követelő hiba révén érdemli ki a kétes ragadványnevet, amit a Közép-Nyugaton jobbára a híres-hírhedt lesipuskásoknak adományoztak. Rudi Waltz az élethelyzetem okán kéretőzik előre, annyi kedves hősöm elé – és mert a napokban értettem meg végre, azt hiszem, mit is akart Vonnegut vele. Azon túl, hogy (minden, csak nem átlagos) családja által bemutassa az amerikai közgondolkodás sajátos, általa oly sokszor ábrázolt bakugrásait; az amerikai németség hasadt tudatú viszonyát saját magához; a fejlődéseszmét és álmot a saját görbe tükrén át, pucér, vagy, teljesen oda nem illő (huszáregyenruhás, operett-) valójában; az igazságszolgáltatás működésétől az építőipari korrupcióig. Mindezt (a szokásos vonneguti kizökkentés/távolítás jegyében) ezúttal ételreceptekkel tarkítva.

A kiskamasz Rudi Waltz fegyvertisztítás közben (melyet az apja mintegy a felnőtté avatása részeként kezel) kidurrant csak úgy az ablakon, a semmibe. A golyó viszont (amit feldobnak, ugye…) nem a semmit találja – kilométerekkel odébb „leérkezve” egyszerre két életet is kiolt. Rudi Waltz Mesterlövész lesz, mert vasárnapi festő voltába szédült, nulla valóságérzékkel áldott apja nem állja meg, hogy ne éltesse át vele a „valóságos drámát”: saját maga jelentkezik, mint felelős. Amerika álomország-pátoszának hallatlan humorral ábrázolt, saját „kvázi-védettségében” tenyésző, úgy egyébként nácizmussal kokettáló „lenyomata” végre alámerül a jenki hétköznap sarába – azaz általa és helyette Midland City legveszélytelenebb kinézetű, nyurga kamasza, Rudi...

Nem hiszem, hogy apám tökéletesen tehetségtelen lett volna a művészetek terén. Akárcsak Hitler barátjának, neki is volt érzéke a romantikus építészethez. Például ezt hívom mellébeszélésnek Vonnegut-módra. A valóságos (mindig meglehetősen valóságos…) tartalmak mintegy mellékes körülménybe csomagolását… az éppen csak jelzett, fél mondatban mintegy mellesleg odavetett tartalmaknak elképesztő erőt ad a velük egy mondatban szereplő, hangsúlyozott banalitás. Néha azt gondolom, egészen másfajta lelkem volna, ha amolyan mindennapi kis amerikai házban növök fel – ha a mi házunk nem lett volna irdatlan. A szerző hőseivel-azonosulása a legtöbbször jelzett és teljesnek tűnő, a mesélő mintha a szerző fejéből mesélne – mégis, markánsan különbözik szinte minden hőse; egy közös van bennük (gyanítom ez Vonnegut valódi részvétele): a sokszor, sok szereplőt cselekvésképtelenségig, tehetetlenségig kötöző részvét. A mesélő tudja, hogy meséltetik. Kiszól nekünk, szinte minden meséből. Apám Otto Waltz volt, az ő kukucskálónyílása 1892-ben nyílt ki, s vele többek között azt közölték, hogy ő az örököse egy elsősorban a „Szent Elmo panaceája” néven ismert csodagyógyszer révén szerzett vagyonnak…

Rudi aztán (hogy a rend boldog és faragatlan őrei majmot csináltak belőle, közszemlére állított majmot, és a kártérítési perben mindenüket - főleg az apjuk becsületét - elveszítik), megismeri a haiti vudut, okleveles gyógyszerész lesz, sőt, színdarabíró (igaz, bukott). De elsősorban semlegesnemű ember. Olyan ember, akit nem érdekel a szex. Se. Olyan ember, aki képes egy róla szóló veszekedést zeneműként végighallgatni. Ezt értettem meg a minap. Amikor egyszer számot kellett vetnem magammal. Egy veszteség számoltatott el – hogy miért nem érzem, miért nem vagyok hajlandó érezni. Lehetőleg semmit. Hogy egyik érzés mentén se lopózhasson be az érzés, amit nem akarok érezni. Mert mi van akkor, ha valaki tényleg nem akar érezni semmit, így menekül egy életen át az érzés elől, amit éreznie kéne? Ha ettől lesz semlegesnemű – mondjuk így: mesterségesen érzéketlen, hidegen empatikus szemlélő, valahol távol, az eseményhorizonton, csak szükségleteket elismerve, de nem fogadva el a vágyakat? Hiszen a vágyak ajtók: érzések jönnek be rajtuk…
Ezt adják össze.

A történetei összeérnek. Egy városban, amivel (talán) kísérleti neutronbomba-robbantás végzett, nem egy baleset – de mit számít? Midland City lakosai senkinek nem hiányoznak. A kisvárosi Amerika kiürül. Ahogy Vonnegut minden szava – ez a túlzása is prófétai a maga módján. A mellé-beszéd igazi célpontja most is találva érezheti magát. Olvassátok el. Direkt nem lőttem le az összes poént.


Kiadó: Európa (1986)
Fordító: Borbás Mária

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...