2014. július 18., péntek

Visegrádi Palotajátékok - Zeller gyűjtemény

Simogató ajándékokat nagyon sokszor kapunk csak úgy. Egymástól, magunktól, a világtól – valahol ezek a megtartó kis epizódok csomagolják az ember fiát óvó gyolcsokba a hétköznap lélekkoptatása ellen. Olykor mozdulni is kell hozzá, utána kell menni. Hogy teremtődjék az alkalom, amikor akár apróka rítusaink megélhetjük, vagy csak úgy meglephet bennünket a világ.

Régi szerelmünk a Visegrádi Palotajátékok – ha nem is sikerült kijutni évről évre mindig, ha tehetjük, azért valamelyik nap kibuszozunk (vagy kivonatozunk) Visegrádra. Szeretjük magát a rendezvényt – a hagyományőrzésnek ez az aktív (áldozatokat követelő) változata szimpatikus nekem, akkor is, ha én nem ezekbe a (kétségtelenül dicső) korokba álmodom a legtöbbször magam: a három király találkozásának, vagy Mátyás és Beatrix legszebb visegrádi éveinek korába. Rengeteg munka (és pénz) fekszik a korhű ruházatban, fegyverekben, hangszerekben, rengeteg óra gyakorlás - akár „csak” egy középkori tánc előadásában… s akkor még nem is ejtettem szót a lovas produkciókról, vagy például a solymászatról. Még ha szinte kívülről tudjuk is a műsort, rendre magával ragad a légköre. Idén végül úgy döntöttünk, hogy nem ülünk fel a tribünre – a vásári sokadalomban elvegyülve, sétálva (fel, a Salamon-toronyba, például, ami eddig rendszerint kimaradt) merültünk kicsit ebben a légkörben – s persze gazdagodtunk apróbb vásárfiákkal. És nagyokat csodálkoztunk rajta, hány csodálatos ingatlan eladó éppen a part mentén, s feljebb is…


A palotába azért benéztünk – még ha kicsit bosszantott is, hogy immár belépőjegyet szednek annak ellenére, hogy a bejárható múlt egy része látogatható csak ilyenkor; hogy a játékokra innen se leskelődjön a nép… Nagyon szeretem ezt a helyet! Romokkal és teljesen átépített, a múlt levegőjét alig árasztó emlékhelyekkel rakott, háborúk rombolásának fikarcnyi maradékával (olykor nagyon rosszul) gazdálkodó jelenünk egyik üdítő kivétele az egykori Királyi Palota. Tisztelem az újjáépítők mértéktartását, hogy csak addig álmodták újra a palotát, a környező épületeket, a kertet, amíg a maradványokból kikövetkeztethető volt; sokadszorra is mélységes hálával simítom a visszaépített eredeti töredékeket, amelyek egykori nagyjaink keze nyomát is őrzik. Egyebütt már írtam: alig akad más hely, ahol valóban az egykori élet levegőjébe szippanthat a visszapillantani kívánó látogató. A megérinthető, belélegezhető múlton túl az alázatot tisztelem, amivel a régészek megérintették ezeket a romokat…

Minderre számítottunk – ezekért utaztunk ide. Boldog órák voltak. Talán ezért érzem nagyobb ajándéknak azt az egyet, amelyik kifénylik közülük – amire nem számítottunk. Kicsit elkószáltunk ugyanis a szokásos útvonalainkról – s csak úgy megálltunk egy régiségekkel ízléssel telirakott kis kirakat előtt. A nyitott ajtó mögül kiszólt egy kedves öregúr – ugyan fáradjunk beljebb, ha akarunk, nyugodtan, hiszen nyitva van, a mi kedvünkért, a vásári sokadalom kedvéért tart nyitva. Éltünk az alkalommal, és nem bántuk meg. Mert egy icipicit megismerhettük Zeller Mártont, és gyűjteményét.

kép innen
Marci bácsi mesélt. Boldogan mutatta be nekünk a tárgyakat. Mesélt a szódás üvegek evolúciójáról, a kezdő segéd által elrontott, buborékos falú tejesüvegről, a fantasztikusan öreg, de mindmáig pontos mérlegekről. Az egykori disznótoros böllérkellékeiről, az iparos-munka szerszámairól, a múlt ezernyi használati tárgyáról, amelyek egytől egyig műremeknek tűnnek a mai, tömeggyártott, tervezetten avuló termékekhez képest. Igényes, díszes külsejük mögött ma is ott lapul a használhatóság… persze bűn lenne tovább nyűni azt a kis magas szárú gyerekbakancsot, amelyet nyolc testvér koptatott szakadt-hegesre, de például az egykori szekéremelővel ma is könnyedén fel lehetne kurblizni egy autót – ami alá persze odafér…

Marci bácsi mesélt. Hogy építész lévén mekkora élmény volt a számára, amikor egy építkezésen középkori templomromra lelt. Hogy milyen boldogan nyitotta meg egykor, nyugdíjasként a kiállítás tereiben a művészeti galériáját. Hogy hogyan döntött úgy: a kereskedés helyett inkább kiállítja itt a szívének kedves tárgyakat, évtizedek gyűjtőszenvedélyének zsákmányait. Miközben a tárgyakról regélt, az életét is megosztotta velünk. Olyan természetesen, hogy ajándéknak érezhettük. Megosztotta velünk a múlt és a hely szeretetét.

Mert Marci bácsi patrióta. Sütött a szavaiból: szerelmes Visegrádba, büszke rá, hogy ide tartozik. Hogy a Német Nemzetiségi Önkormányzat újjáélesztésében szerepet játszhatott, hogy feléleszthette a fúvós zenekart – gyűjtést szervezve az egykori hangszerek pótlására. Marci bácsi büszke rá, hogy díszpolgár. Méltán büszke – én pedig nagy boldogsággal láthattam egy embert, aki a helyén van. Ott, ahol szeret, és úgy ahogy szeret. Nem is gondolnátok, mekkora boldogság ilyet látni… Nehezen szakadtunk el onnan, pedig akkorra újabb látogatók is akadtak. A jó humorú öreg még megkért – ugyan írjunk más pár sort az emlékkönyvébe - köszönettel megtettük.


Hazafelé hajózva aztán keresztülsiklottunk egy erős zivataron, gyönyörködtünk egy tág ívű kettős szivárványban, elképesztettünk pár turistát a ténnyel, hogy az a kerített épületegyüttes ott a váci Duna-parton bíz egy börtön (panoramic prison) – gyönyörű zárást kapott a nap, amikor kicsit kiléptünk az életünkből – a másokéba. Egykori királyok életébe, egykori vásározók légkörét árasztó mai utódok közegébe – s egy szeretve tisztelhető kedves öreg életébe, aki oda a legjobb szívvel invitált. Még sok boldog évet, sok kíváncsi látogatót kívánunk, kedves Zeller Márton!

1 megjegyzés :

pável írta...

a legpoénabb a börtönben, hogy szinte az ablakok alatt vezet el a bicajút, a rabok meg ott ülnek kitn az ablakpárkányon szép időben...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...