2014. július 9., szerda

Camilla Grebe – Åsa Träff: A terapeuta



Túl vagyok egy szolid olvasási válságon – ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy olvastam ugyan, de semmi nem volt elég jó. Legalábbis semmi nem volt annyira jó, amennyire vártam tőle – konkrétan a Kakukkszó óta kis túlzással bármilyen könyv került a kezembe, néhánytíz oldal után ráuntam, és valami más után kezdtem ácsingózni. Több mint valószínű, hogy objektíven nézve olvastam azóta jobb könyvet Rowling krimijénél, mégis az kapott el leginkább: hangulatával, lendületével, önmagán túlmutató társadalomkritikájával. Ami már csak azért is érdekes, mert a krimi nem kifejezetten az én műfajom. Annál furcsább, hogy az olvasási kedv visszatérése szintén egy hasonló műfajú könyvnek köszönhető – nocsak-nocsak. (Elképzelhető, bár nem ígérem biztosra, hogy a közeljövőben elmélkedek kicsit itt komfortzónákról és azokból való kilépésről. Nagyon úgy tűnik, hogy egyre aktuálisabb.) 

Picit persze csalok, hisz A terapeuta nem is feltétlenül krimi – dacára a sorozatcímkének – inkább egy nyomozás keretei közé bújtatott pszichológiai thriller. Ráadásul nem is akármilyen!

Siri Bergman, az elismert pszichoterapeuta férje tragikus halála óta jóformán a munkájának él – kapcsolatát a külvilággal csupán páciensei, kollégái és a gyakran látogatott italkereskedés eladói jelentik. Egy romantikus tengerparton álló téliesített nyaralóban él: egyik oldalon a tenger, másik oldalon az erdő, köztük Siri, állandóan kivilágított, gondosan bezárt, egy akvárium és egy erőd keverékének ható házában, borospohárral a kezében. Nem kimondottan így képzelünk el egy kiegyensúlyozott pszichológust, ugye?

A svéd testvérpár regénye igazi „akasztják a hóhért” történetként indul – nem kell hozzá se gyilkosság, se a sötét erdőből ki-kibukkanó árny, hogy észrevegyük: ez a nő nem teljesen van a helyén. Finom utalásokból, visszaemlékezésekből, kétértelmű mondatokból kibontakozik egy feldolgozatlan trauma, ami idővel ahelyett, hogy feloldódna, csak betokosodik, és az alkalomra vár, hogy lerántsa a mélybe a pszichológust. Az alkalom pedig hamar elérkezik, amikor egy Siri által kezelt fiatal lány holttestét épp a nő háza előtti partszakaszon találják meg – a kötelező jellegű egy helyben toporgás – öngyilkosság? gyilkosság? ki? miért? hogyan? miért ott? – után viszonylag hamar eljutunk oda, hogy tudjuk: valaki itt bizony Sirire vadászik.

Kezdetét veszi hát a nyomozás – annak minden hagyományosnak mondható kellékével: akad itt kedves zsaru és kedvetlen zsaru, meggyanúsítanak mindenkit, aki él és mozog, az olvasóval együtt istenesen lyukra futnak egyszer-kétszer, halálos fenyegetések és rosszkor rossz helyen lévő „véletlen” áldozatok színesítik az esetet; mégis, azt kell mondjam, maga a krimiszál és a nyomozás csak közepesen érdekes. Annál érdekesebb a regény valódi erejét adó pszichológiai mélység, ami összeköti Sirit és a gyilkost – mindketten egy feldolgozatlan trauma béklyójában vergődnek, csak míg egyikük az önsorsrontást és az elfojtást választja, a másik bosszúhadjáratot indít. Rém érdekes, ahogy a szerzőpáros a szemünk láttára bontja ki Siri valódi tragédiáját: visszamenőleg át- meg átértékelve az olvasottakat, felvázolva egy olyan eseményt, amire a legtermészetesebb emberi reakció valóban a tagadás. Eleinte nem értjük, hogy lehet, hogy ez a csaj ennyire kizökkent, hiszen mégiscsak pszichológus, az a dolga, hogy összekalapálja az emberek lelkét, hát hogy képzeli, hogy így elhagyja magát? Aztán ahogy kibomlik az eltagadott, elfojtott trauma, szép lassan egyre közelebb kerül hozzánk és a végére eljutunk oda, hogy átérezzük, miért csak egy üveg borral bírja ki az estéket abban a magányos üvegkalickában.

Ennek ellenére hiba lenne annyival elintézni a könyvet, hogy „a pszichológus is ember” – ennél ügyesebbek a szerzők. Itt mindenki egyszerre pszichológus és ilyen-olyan zavarokkal küzdő „páciens”. Siri kollégáinak – két szintén jó nevű pszichológus – szintén akadnak problémái (bár ez csak egyik esetben van kimondva, azért én nem hiszem, hogy a félelmetesen okos Aina már-már kényszeres férfifalása ne lehetne szintén egy elnyomott frusztráció, trauma, akármi kifejeződése); a legfájóbb – és legigazabb – következtetéseket az emberi lélekről pedig rendre Siri egyik betege mondja ki. Egy olyan társadalom képét rajzolja elénk Camilla Grebe és Åsa Träff, amelyben kis túlzással mindenki küzd ilyen-olyan defektusokkal, és a többség mindent elkövet, hogy elnyomja ezeket. Számomra a gyilkos személyiségénél és tetteinél valahol sokkal ijesztőbb, hogy mentálisan mennyire egészségtelen társadalomban élünk – igen, mi is, nem csak ők ott fenn, a messzi északon, akik jódolgukban azt se tudják, mit csináljanak… Nem mondom, hogy mindenki azonnal usgyi el a legközelebbi pszichológushoz, de igenis el lehetne gondolkodni azon, hogy vannak élethelyzetek, amikor jól jön a segítség, vannak traumák, amelyek egyedül valóban feldolgozhatatlanok, vannak olyan mély sérülések, amelyek lehet, hogy nem is fájnak, de hosszú távon megkeserítik az életünket. Aztán már csak azt vesszük észre, hogy estéről estére ott állunk az ablakban borospohárral a kezünkben és egyre nehezebben kapunk levegőt a szorongástól. Lehet, hogy még felkelünk nap mint nap, felöltözünk, megkeményítjük magunkat és lelkiismeretesen ellátjuk a munkánkat, lehet, hogy kívülről minden rendben – de valójában csak üres héj vagyunk. Mert ezt legalább megtanultuk – játszani a szerepünket, demonstrálni, hogy minden kerek. Csak nehogy kizökkentsen valami felfoghatatlanul nagy pofon, mert akkor aztán borul minden… 

Elkalandoztam kissé – de hát bennem ilyen gondolatokat ébresztett ez a regény. Azt hiszem, ezt szeretem legjobban a skandináv krimikben: hogy sosem csak krimik. No meg az utánozhatatlan északi hangulatokat – esküszöm, még vérgőzös gyilkosságokról is jobb olvasni, ha ilyen szeles, havas-jeges, jégvirágokkal tarkított, egyszerre éterien szép és emberpróbálóan vad, természetközeli atmoszférájú környezetben játszódnak. Nekem ez testesít meg egyfajta idillt – főleg a mi meleg, fülledt, száraz nyarunk közepén olvasva. (Azért csak hogy minden helyére kerüljön a végére: aki pusztán egy izgalmas krimire vágyik, az sem fog csalódni. Lehet ezen izgulni is, bőven!)


Kiadó: Animus
Fordító: Erdődy Andrea
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...