Túl vagyok egy szolid olvasási
válságon – ami leginkább abban nyilvánult meg, hogy olvastam ugyan, de semmi
nem volt elég jó. Legalábbis semmi nem volt annyira jó, amennyire vártam tőle –
konkrétan a Kakukkszó óta kis
túlzással bármilyen könyv került a kezembe, néhánytíz oldal után ráuntam, és
valami más után kezdtem ácsingózni. Több mint valószínű, hogy objektíven nézve
olvastam azóta jobb könyvet Rowling krimijénél, mégis az kapott el leginkább:
hangulatával, lendületével, önmagán túlmutató társadalomkritikájával. Ami már
csak azért is érdekes, mert a krimi nem kifejezetten az én műfajom. Annál
furcsább, hogy az olvasási kedv visszatérése szintén egy hasonló műfajú
könyvnek köszönhető – nocsak-nocsak. (Elképzelhető,
bár nem ígérem biztosra, hogy a közeljövőben elmélkedek kicsit itt
komfortzónákról és azokból való kilépésről. Nagyon úgy tűnik, hogy egyre
aktuálisabb.)
Picit persze csalok, hisz A terapeuta nem is feltétlenül krimi –
dacára a sorozatcímkének – inkább egy nyomozás keretei közé bújtatott pszichológiai
thriller. Ráadásul nem is akármilyen!
Siri Bergman, az elismert
pszichoterapeuta férje tragikus halála óta jóformán a munkájának él – kapcsolatát
a külvilággal csupán páciensei, kollégái és a gyakran látogatott italkereskedés
eladói jelentik. Egy romantikus tengerparton álló téliesített nyaralóban él:
egyik oldalon a tenger, másik oldalon az erdő, köztük Siri, állandóan kivilágított,
gondosan bezárt, egy akvárium és egy erőd keverékének ható házában,
borospohárral a kezében. Nem kimondottan így képzelünk el egy kiegyensúlyozott
pszichológust, ugye?
A svéd testvérpár regénye igazi „akasztják
a hóhért” történetként indul – nem kell hozzá se gyilkosság, se a sötét erdőből
ki-kibukkanó árny, hogy észrevegyük: ez a nő nem teljesen van a helyén. Finom
utalásokból, visszaemlékezésekből, kétértelmű mondatokból kibontakozik egy
feldolgozatlan trauma, ami idővel ahelyett, hogy feloldódna, csak betokosodik,
és az alkalomra vár, hogy lerántsa a mélybe a pszichológust. Az alkalom pedig
hamar elérkezik, amikor egy Siri által kezelt fiatal lány holttestét épp a nő
háza előtti partszakaszon találják meg – a kötelező jellegű egy helyben
toporgás – öngyilkosság? gyilkosság? ki? miért? hogyan? miért ott? – után viszonylag
hamar eljutunk oda, hogy tudjuk: valaki itt bizony Sirire vadászik.
Kezdetét veszi hát a nyomozás –
annak minden hagyományosnak mondható kellékével: akad itt kedves zsaru és
kedvetlen zsaru, meggyanúsítanak mindenkit, aki él és mozog, az olvasóval
együtt istenesen lyukra futnak egyszer-kétszer, halálos fenyegetések és
rosszkor rossz helyen lévő „véletlen” áldozatok színesítik az esetet; mégis,
azt kell mondjam, maga a krimiszál és a nyomozás csak közepesen érdekes. Annál
érdekesebb a regény valódi erejét adó pszichológiai mélység, ami összeköti
Sirit és a gyilkost – mindketten egy feldolgozatlan trauma béklyójában
vergődnek, csak míg egyikük az önsorsrontást és az elfojtást választja, a másik
bosszúhadjáratot indít. Rém érdekes, ahogy a szerzőpáros a szemünk láttára bontja
ki Siri valódi tragédiáját: visszamenőleg át- meg átértékelve az olvasottakat,
felvázolva egy olyan eseményt, amire a legtermészetesebb emberi reakció valóban
a tagadás. Eleinte nem értjük, hogy lehet, hogy ez a csaj ennyire kizökkent,
hiszen mégiscsak pszichológus, az a dolga, hogy összekalapálja az emberek
lelkét, hát hogy képzeli, hogy így elhagyja magát? Aztán ahogy kibomlik az
eltagadott, elfojtott trauma, szép lassan egyre közelebb kerül hozzánk és a
végére eljutunk oda, hogy átérezzük, miért csak egy üveg borral bírja ki az
estéket abban a magányos üvegkalickában.
Ennek ellenére hiba lenne
annyival elintézni a könyvet, hogy „a pszichológus is ember” – ennél ügyesebbek
a szerzők. Itt mindenki egyszerre pszichológus és ilyen-olyan zavarokkal küzdő „páciens”.
Siri kollégáinak – két szintén jó nevű pszichológus – szintén akadnak problémái
(bár ez csak egyik esetben van kimondva, azért én nem hiszem, hogy a
félelmetesen okos Aina már-már kényszeres férfifalása ne lehetne szintén egy
elnyomott frusztráció, trauma, akármi kifejeződése); a legfájóbb – és legigazabb
– következtetéseket az emberi lélekről pedig rendre Siri egyik betege mondja
ki. Egy olyan társadalom képét rajzolja elénk Camilla Grebe és Åsa Träff, amelyben kis túlzással mindenki küzd ilyen-olyan
defektusokkal, és a többség mindent elkövet, hogy elnyomja ezeket. Számomra a
gyilkos személyiségénél és tetteinél valahol sokkal ijesztőbb, hogy mentálisan
mennyire egészségtelen társadalomban élünk – igen, mi is, nem csak ők ott fenn,
a messzi északon, akik jódolgukban azt se tudják, mit csináljanak… Nem mondom,
hogy mindenki azonnal usgyi el a legközelebbi pszichológushoz, de igenis el
lehetne gondolkodni azon, hogy vannak élethelyzetek, amikor jól jön a segítség,
vannak traumák, amelyek egyedül valóban feldolgozhatatlanok, vannak olyan mély sérülések,
amelyek lehet, hogy nem is fájnak, de hosszú távon megkeserítik az életünket.
Aztán már csak azt vesszük észre, hogy estéről estére ott állunk az ablakban
borospohárral a kezünkben és egyre nehezebben kapunk levegőt a szorongástól.
Lehet, hogy még felkelünk nap mint nap, felöltözünk, megkeményítjük magunkat és
lelkiismeretesen ellátjuk a munkánkat, lehet, hogy kívülről minden rendben – de
valójában csak üres héj vagyunk. Mert ezt legalább megtanultuk – játszani a
szerepünket, demonstrálni, hogy minden kerek. Csak nehogy kizökkentsen valami
felfoghatatlanul nagy pofon, mert akkor aztán borul minden…
Elkalandoztam kissé – de hát
bennem ilyen gondolatokat ébresztett ez a regény. Azt hiszem, ezt szeretem
legjobban a skandináv krimikben: hogy sosem csak
krimik. No meg az utánozhatatlan északi hangulatokat – esküszöm, még vérgőzös
gyilkosságokról is jobb olvasni, ha ilyen szeles, havas-jeges, jégvirágokkal
tarkított, egyszerre éterien szép és emberpróbálóan vad, természetközeli atmoszférájú
környezetben játszódnak. Nekem ez testesít meg egyfajta idillt – főleg a mi
meleg, fülledt, száraz nyarunk közepén olvasva. (Azért csak hogy minden helyére kerüljön a végére: aki pusztán egy
izgalmas krimire vágyik, az sem fog csalódni. Lehet ezen izgulni is, bőven!)
Kiadó: Animus
Fordító: Erdődy Andrea
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése