Ritkán látszik olyan élesen,
mennyire eseti, helyhez kötött, ahogyan a világot látjuk és megjelenítjük, mint
amikor szemben találjuk magunkat egy teljesen más nézőpont
csúcsteljesítményével. Az átváltozás
szenvedélye címmel bemutatott esten a japán színházi hagyományból nekünk
adott ízelítő arra nem volt elég, hogy megismerhessük belőle ezt a mélységesen
kimódolt, s ezen belül egyszerre számos irányzat, előadásmód, iskola
együttélésétől színes világot. De arra igen, hogy meghökkentsen az elragadó
hangulatok áradása, a tisztaságot, rendet hallatlan bensőségességgel sugalló
színpadi látvány, a tánc értelmét kódjai ismerete nélkül befogadni képtelen
európai szem számára is lenyűgöző mozdulatok ereje, a teljesen más alapokon
kifinomult zene. Arra tökéletesen elég volt a Japán Alapítvány és a Nippon
Steel & Sumitomo Metal Art Fundation közös szervezésében elénk varázsolt
est, hogy ne legyen kétségünk: egy csodálatosan összetett magaskultúra megőrzött
kincseit tárják szemünk elé az arra hivatott előadók.
Alig megfeleltethető a mi színi
eszményeinkkel az övék – ugyanúgy műfajok tág mezeje, de teljesen más
klasszicizálódott benne, teljesen máshogyan, mint Európában. A japán kultúra
mintha rövid, intenzív kulturális belégzés-szakaszok (a buddhizmus beérkezése,
az írás átvétele, az előadói műfajok magvai) és hosszú kilégzés-időszakok (a
befelé burjánzó, s közben tradícióvá merevedő, a szokást törvénnyé alakító
látás és előadásmód) váltakozásából állna. Mind a mai napig – ezzel együtt a
„régi módi” megőrizhető: tisztelet tárgya maradhat az új mellett, a máshol
tapasztalt hatások nem törlik, hanem beépültük által színezik a frisset. Egy-egy
nagy hatású előadó teljes joggal formálhatja a merevedő hagyományt, teremthet
évszázadokig finomodó, nemzedékről nemzedékre öröklődő utat – amíg el nem jön
egy karizmatikus, új iskolát teremtő utód. Képzeljünk el egy kultúrát, amely
lehetőleg nem dob ki semmit – és olykor szó szerint meggyászolja azt, amit az
idő mégis eléget.
A kabuki-tánc, amit a közönség
ezen az estén először láthatott énekesek, a samiszen hangja, a fuvola és
ütőhangszerek kíséretében: az Ecsigo
dzsisi (Az ecsigói oroszlán) 1811-ben került először bemutatásra. A japán
mese képzeletbeli állata köszönti benne tánccal és dobszóval az új évet – s
mivel ecsigói, a rituális oroszlántánc közben két hosszú, fehér lepel szinte
hipnotikus, koreografált mozgatásával a régió megélhetési alapja, a
ruhafehérítés előtt is tiszteleg. Eszmény és praktikum – számunkra akár bizarr
is lehet az a mód, ahogy egyetlen szerves egésszé válik a szemünk láttára, mi
itt szívesebben soroljuk a kettő között feszülő ellentmondásokat a
színpadainkon… Lenyűgöző, ahogyan a kabuki táncos: Nakamura Kazutaro a
mozdulataiba lényegül! Szerettem volna érteni a gesztusok által elmesélt
szavakat – hiszen itt minden mozdulat kódol, akár a képírás írásjegyeinek
vonalai: jelentést hordozó mozdulatokban gyönyörködik, aki nézi.
Az első szünetben Tokumaru
Josihiko, a zenetudós mesélt nekünk kicsit a hagyományról, hogy hogyan alakul,
s mi mit láthatunk belőle. Nehéz pár szóban összefoglalni – a sokaknak első,
meghökkentő szembesülés után rögvest –, mire és hogyan kell figyelni ezen a
másként mesélő színpadon; a professzor úrnak sikerült: még ha szavait
elsősorban valóban a japán kultúrával először szembesülő nézőnek címezte is.
Mértéktartó volt, és csak egészen enyhén szakmai – kellett is némi iránymutatás
a második produkció előtt, mert a Kikaigasima
(Ördögsziget) ezúttal szudzsóruriként érkezett hozzánk, a bábelőadás, a
bunraku nélkül, egy énekes: Takemoto Chitosedajú és egy szamisen-játékos:
Tojotake Tomiszuke előadásában. A könnyebb befogadás érdekében az énekelt
szöveget a bunraku-előadás képeivel azért a zenedarab előadói fölé vetítették –
hálás vagyok érte, hiszen így valóban a tradicionális kötelesség- és
becsületmese előadásmódjára koncentrálhatott a néző.
Látszik, más klasszicizálódott: a
kántált és megszemélyesített mese. Milyen érdekes – a japán színpad a narrátor
nélkül szinte elképzelhetetlen. A mesélő mély tisztelettel homlokához illesztett
könyvével jelzi: pontosan mesél. Nem rögtönöz, hanem előad. De az
maradéktalanul az övé, ahogyan előad
– számunkra szinte túljátszott, rengeteg hangi gesztussal időnként a
karikatúráig kimutatott érzelmek áradnak a meséből általa. A mesélő átéli nekünk
a mesét. Amely árulásról, kegyelemről, szerelemről és apai kötelességről mesél,
arról, mit követel a becsület. Az Ördögsziget
Csikamacu Monzaemon műve, 1719-ben írta egy jóval korábbi, 1170 körüli
politikai válság alapján – több mint száz darabot írt, amelyekben a busido, a
szamuráj útján jelentkező konfliktusokat és erkölcsi dilemmákat dolgozta fel.
Nevezik japán Shakespeare-nek; tény, ő is előszeretettel mesélt a saját koráról
a saját korának történelmi távlatokból – és egy évszázadra kijelölte a japán
dráma és színjátszás útját.
A játékosok nem néznek egymásra.
Ez a legszokatlanabb – bár a tradíciókat követő előadás ezt valójában nem is
követeli meg. Hogy kezdődhetett… nyilván összefügg a szigorral, ahogyan az
eredeti meséhez ragaszkodnak. Ha nincs kontaktus az előadók között, akkor
szabott ritmus van, és nincs improvizáció. Avagy: elkülönített helyen létezik –
mint a tréfás betétek, a kiogen-ek a nó előadásán belül. A zene kötött, az
előadandó; a mód szabad, ahogyan előadja a művész. Zárásképp láthattuk a Szagi muszume (Kócsagleány) című
kabuki-táncot: olyan színi és formaérzék, látványi harmónia sugárzott az
előadásból, amihez talán csak az európai balett legszebb produkciói
hasonlíthatók. Testből formált költészet – ahogy kibomlik előttünk a történet,
amelyben egy kócsag emberlánnyá lesz a szerelem kedvéért, a vágy öröméért,
amelynek kínja végül felemészti. A színen, előttünk zajló, a koreográfiába
gyönyörűen beépített kosztümcserék igazi kuriózumok – az átlényegülés
mozdulatait nyíltszíni taps kísérte…
Minden
hasonló előadás valójában egyfajta „kulturális nagykövet”. Megszerethető általa
az a másféle nézőpontú világ. S nem mellesleg: a rácsodálkozás mellett feltehető
a kérdés: hol húzódnak a látottak tükrében a saját kultúránk kitapogatható határai.
Mert a másmilyenből, mintegy máshonnan nézve ismerhető meg igazán a magunké.
Minden szellemi utazás haszna: ha az is egyre jobban kirajzolódik, mi honnan
jövünk. Mi, akik vörösre tapsoltuk a kezünk az előadás végén köszönetképpen –
hiszen volt is mit megköszönni.
Képek forrása: MÜPA
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése