2014. július 12., szombat

Pathos in metamorphoses - Az átváltozás szenvedélye, Művészetek Palotája, 2014. július 6.



Ritkán látszik olyan élesen, mennyire eseti, helyhez kötött, ahogyan a világot látjuk és megjelenítjük, mint amikor szemben találjuk magunkat egy teljesen más nézőpont csúcsteljesítményével. Az átváltozás szenvedélye címmel bemutatott esten a japán színházi hagyományból nekünk adott ízelítő arra nem volt elég, hogy megismerhessük belőle ezt a mélységesen kimódolt, s ezen belül egyszerre számos irányzat, előadásmód, iskola együttélésétől színes világot. De arra igen, hogy meghökkentsen az elragadó hangulatok áradása, a tisztaságot, rendet hallatlan bensőségességgel sugalló színpadi látvány, a tánc értelmét kódjai ismerete nélkül befogadni képtelen európai szem számára is lenyűgöző mozdulatok ereje, a teljesen más alapokon kifinomult zene. Arra tökéletesen elég volt a Japán Alapítvány és a Nippon Steel & Sumitomo Metal Art Fundation közös szervezésében elénk varázsolt est, hogy ne legyen kétségünk: egy csodálatosan összetett magaskultúra megőrzött kincseit tárják szemünk elé az arra hivatott előadók.

Alig megfeleltethető a mi színi eszményeinkkel az övék – ugyanúgy műfajok tág mezeje, de teljesen más klasszicizálódott benne, teljesen máshogyan, mint Európában. A japán kultúra mintha rövid, intenzív kulturális belégzés-szakaszok (a buddhizmus beérkezése, az írás átvétele, az előadói műfajok magvai) és hosszú kilégzés-időszakok (a befelé burjánzó, s közben tradícióvá merevedő, a szokást törvénnyé alakító látás és előadásmód) váltakozásából állna. Mind a mai napig – ezzel együtt a „régi módi” megőrizhető: tisztelet tárgya maradhat az új mellett, a máshol tapasztalt hatások nem törlik, hanem beépültük által színezik a frisset. Egy-egy nagy hatású előadó teljes joggal formálhatja a merevedő hagyományt, teremthet évszázadokig finomodó, nemzedékről nemzedékre öröklődő utat – amíg el nem jön egy karizmatikus, új iskolát teremtő utód. Képzeljünk el egy kultúrát, amely lehetőleg nem dob ki semmit – és olykor szó szerint meggyászolja azt, amit az idő mégis eléget.

A kabuki-tánc, amit a közönség ezen az estén először láthatott énekesek, a samiszen hangja, a fuvola és ütőhangszerek kíséretében: az Ecsigo dzsisi (Az ecsigói oroszlán) 1811-ben került először bemutatásra. A japán mese képzeletbeli állata köszönti benne tánccal és dobszóval az új évet – s mivel ecsigói, a rituális oroszlántánc közben két hosszú, fehér lepel szinte hipnotikus, koreografált mozgatásával a régió megélhetési alapja, a ruhafehérítés előtt is tiszteleg. Eszmény és praktikum – számunkra akár bizarr is lehet az a mód, ahogy egyetlen szerves egésszé válik a szemünk láttára, mi itt szívesebben soroljuk a kettő között feszülő ellentmondásokat a színpadainkon… Lenyűgöző, ahogyan a kabuki táncos: Nakamura Kazutaro a mozdulataiba lényegül! Szerettem volna érteni a gesztusok által elmesélt szavakat – hiszen itt minden mozdulat kódol, akár a képírás írásjegyeinek vonalai: jelentést hordozó mozdulatokban gyönyörködik, aki nézi.

Az első szünetben Tokumaru Josihiko, a zenetudós mesélt nekünk kicsit a hagyományról, hogy hogyan alakul, s mi mit láthatunk belőle. Nehéz pár szóban összefoglalni – a sokaknak első, meghökkentő szembesülés után rögvest –, mire és hogyan kell figyelni ezen a másként mesélő színpadon; a professzor úrnak sikerült: még ha szavait elsősorban valóban a japán kultúrával először szembesülő nézőnek címezte is. Mértéktartó volt, és csak egészen enyhén szakmai – kellett is némi iránymutatás a második produkció előtt, mert a Kikaigasima (Ördögsziget) ezúttal szudzsóruriként érkezett hozzánk, a bábelőadás, a bunraku nélkül, egy énekes: Takemoto Chitosedajú és egy szamisen-játékos: Tojotake Tomiszuke előadásában. A könnyebb befogadás érdekében az énekelt szöveget a bunraku-előadás képeivel azért a zenedarab előadói fölé vetítették – hálás vagyok érte, hiszen így valóban a tradicionális kötelesség- és becsületmese előadásmódjára koncentrálhatott a néző.

Látszik, más klasszicizálódott: a kántált és megszemélyesített mese. Milyen érdekes – a japán színpad a narrátor nélkül szinte elképzelhetetlen. A mesélő mély tisztelettel homlokához illesztett könyvével jelzi: pontosan mesél. Nem rögtönöz, hanem előad. De az maradéktalanul az övé, ahogyan előad – számunkra szinte túljátszott, rengeteg hangi gesztussal időnként a karikatúráig kimutatott érzelmek áradnak a meséből általa. A mesélő átéli nekünk a mesét. Amely árulásról, kegyelemről, szerelemről és apai kötelességről mesél, arról, mit követel a becsület. Az Ördögsziget Csikamacu Monzaemon műve, 1719-ben írta egy jóval korábbi, 1170 körüli politikai válság alapján – több mint száz darabot írt, amelyekben a busido, a szamuráj útján jelentkező konfliktusokat és erkölcsi dilemmákat dolgozta fel. Nevezik japán Shakespeare-nek; tény, ő is előszeretettel mesélt a saját koráról a saját korának történelmi távlatokból – és egy évszázadra kijelölte a japán dráma és színjátszás útját.

A játékosok nem néznek egymásra. Ez a legszokatlanabb – bár a tradíciókat követő előadás ezt valójában nem is követeli meg. Hogy kezdődhetett… nyilván összefügg a szigorral, ahogyan az eredeti meséhez ragaszkodnak. Ha nincs kontaktus az előadók között, akkor szabott ritmus van, és nincs improvizáció. Avagy: elkülönített helyen létezik – mint a tréfás betétek, a kiogen-ek a nó előadásán belül. A zene kötött, az előadandó; a mód szabad, ahogyan előadja a művész. Zárásképp láthattuk a Szagi muszume (Kócsagleány) című kabuki-táncot: olyan színi és formaérzék, látványi harmónia sugárzott az előadásból, amihez talán csak az európai balett legszebb produkciói hasonlíthatók. Testből formált költészet – ahogy kibomlik előttünk a történet, amelyben egy kócsag emberlánnyá lesz a szerelem kedvéért, a vágy öröméért, amelynek kínja végül felemészti. A színen, előttünk zajló, a koreográfiába gyönyörűen beépített kosztümcserék igazi kuriózumok – az átlényegülés mozdulatait nyíltszíni taps kísérte… 

Minden hasonló előadás valójában egyfajta „kulturális nagykövet”. Megszerethető általa az a másféle nézőpontú világ. S nem mellesleg: a rácsodálkozás mellett feltehető a kérdés: hol húzódnak a látottak tükrében a saját kultúránk kitapogatható határai. Mert a másmilyenből, mintegy máshonnan nézve ismerhető meg igazán a magunké. Minden szellemi utazás haszna: ha az is egyre jobban kirajzolódik, mi honnan jövünk. Mi, akik vörösre tapsoltuk a kezünk az előadás végén köszönetképpen – hiszen volt is mit megköszönni.


Képek forrása: MÜPA

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...