2012. április 16., hétfő

Krasznahorkai László: Nem kérdez, nem válaszol


Adott ponton, az életmű adott pontján szinte helyénvaló. Kérdezik és válaszol – avagy a cím szerint Nem kérdez, nem válaszol – az író, ugyanarról, amiről a könyvek: Az ellenállás melankóliája, a Sátántangó, Az urgai fogoly, de akár az Északról hegy… vagy a Seiobo járt odalent lapjain tett tanúságot. Az író önmagával azonossága, az önvetkőztetés szándéka a meztelen szereptelenségig tény, akkor is, ha épp e meztelenség válik alkalomadtán egyfajta szereppé. Ha valaki ismeri az írásait, annak nem okoz csalódást: ugyanazt a kényelmetlenségig, olykor pikírten őszinte maga-magát pakolja a lapokra most is, amikor kérdezik és válaszol – avagy nem kérdezik, tehát nem válaszol. S akármilyen fura, ez a karcos, kemény szöveg kedvcsinálónak se rossz: könnyen kelthet kíváncsiságot a regények, a kötetek iránt. Mert az író nem a regényeit meséli. S nem is mankót, afféle „bennfentesítő” bédekkert nyújt az olvasói kézbe. Azt az attitűdöt tisztázná, finomítaná a végsőkig, amely megíratta vele a szövegeket. Ha kérdezik és (éppen) válaszol a kérdésre írónk, ítészünk, kortársunk, Krasznahorkai László. Aki a kérdésre, melyik könyvével érdemes „őt” kezdeni, azt válaszolja: nincs „belém” királyi út. Csak kezdd el valamelyiket, akár ezt az interjúkötetet.

Kérdez, nem kérdez, válaszol, nem válaszol – ezeken áll, vagy bukik. Huszonöt beszélgetés található a kötetben, s mintha a kérdező „távolsága a dologtól”, a kíváncsisága természete döntene, hogy kérdez-e – azaz az író kérdésnek tekinti-e az elhangzottakat. Krasznahorkai szereti, ha „távolról” kérdezik. A bennfentes kérdezőnek nem szívesen oszlat homályt. Nem szereti az „alá adott lovat”. A „jól gondolom, hogy…” jellegű kérdésekre nem ad egyszer sem adekvát választ. Nem játszik belső játékokat a megírt művekkel, azaz nem végzi el az olvasó dolgát, főleg akkor nem, ha a kérdező azzal tetszeleg, ő már elvégezte azt, ha úgymond ebbe az „elvégzett dologba” csomagolja a kérdést. Az író nem szereti, ha magyarázkodnia kell. Ha azt látja, hogy vélemény, sőt, világnézet birtokában, azt a kérdésben jelezve kérdezik, ha irritálja a kérdező, akkor pökhendi választ ad: sok szóval, stílussal, de kegyetlenül megsemmisítve a kérdést, ami szerinte nem kérdez. A kérdezés módja dönt a válaszról: „Arra gondolok, hogy a kérdezés helyes volta nem is egy kérdés helyes megfogalmazásában rejlik, hanem abban, hogy tisztelettudóan kérdezünk, azaz tisztelettudóan lemondunk a kérdezésről, és csupán a kíváncsiságunkkal fordulunk valaki felé.” Nem kérdez, nem válaszol: nos gyakran, ha nem ezt a kíváncsiságot észleli az író, akkor nem válaszol, hanem vív. A riposztkészsége, a tempói csodálatosak - de ezek kíméletlenségét, kegyetlenségét valójában csak az menti, hogy az író maga is vívódik. S ezt sem rejti véka alá.

Huszonöt beszélgetés található a kötetben – meglehetősen vegyes anyag. A máshol már publikált eredetivel megegyező beszélgetés ugyanúgy szerepel, mint átdolgozott változatok s akad olyan írás is, ami itt jelenik meg először. 2003-as interjú ugyanúgy akad, ahogy 2011-ben készült. Film- és könyvbemutatók, író-olvasó találkozók, folyóiratba szánt, vagy netes portálon megjelent, de akár egyetemeken elhangzó beszélgetések anyaga sorjázik a kötetben. Ami közös (és fecsegő stílusokba bukó, színvonaltalan korunkban üdítő élmény): a kimondott szó felelősségének tudata. Ez a felelősségvállalás az állandó, a hozzáállás a saját-véleményhez – mert a vélemények azért változnak. Valaha volt a tökéletes szépség – avagy legalábbis a keresése volt. Mert most csak a fájdalmas hiányban van jelen, s mindennek ez ad ízt, ez a hiány. Ez a hiány mozgat, hogy nincs meg a „tökéletes szépség Királysága” Vagy mégis? Lehet, hogy egy mondatban benne lakik, sőt, bizonyosan benne lakik a tökéletes? Ha igen, akkor az írónak nincs más dolga: mondatot kell fogalmazni. Egyetlen mondatot – hiszen az esély előttünk áll, hogy egyszer valaki kimondja, vagy leírja. „Megszakítatlan, megszállott, osztatlan figyelem” kell hozzá.

Avagy hiába minden. Akármit gondolunk, a dolgok a megfékezett őrület sajátos állapotába taszítanak úgyis. A „boldog belenyugvásba” a dolgok hullásának élésébe – emberek, tényleg ekkora a baj: állunk mindannyian a szertehulló keretek között, és csak nézzük e szertehullást tehetetlenül. Hogy a legfényesebb, legbátrabb elméink egyfajta fékezett habzású őrületbe fojtják magukat. Az ember rom – kereshetünk réseket, hogy ki tudjunk látni a tűrhetetlenből, de ez annak a hiábavaló gesztusa, aki „a korszellem alatt nyög, de nem neki dolgozik”. Harmónia csak ott van, ahol nincs ember. A végletekig csupaszított hiteles magatartás egyfajta kultúra-sivatagi kegyetlenség. A „megfordított” Théseus: a kultúra elsajátítás közben feltárható értelme elveszett, számoljuk fel, hátha az ez egyetlen hiteles gesztus. Krasznahorkai (és filmes tettestársa: Tarr Béla) végletekig csupaszított hitelessége tény. Krasznahorkainak igaza van. De mása sincs.

Mire gondolok? Krasznahorkaitól tudjuk, hogy van ez a nyomorúság. Általa tudjuk azt is, hogy ebben nincs semmi egzotikus. Ez a meztelen nyomorúság van. Az emberé. Azaz a miénk. A Sátántangó világa, vagy  a Háború és Háború világa: a miénk. Mit is mond az író? „Szomorúság a világ fölött, felhő egy völgy fölött. A szomorúság hozzátartozik a világhoz, még akkor is, ha nem minden ember érzékeli, magától értetődően, ahogy a felhőt sem, a völgy fölött… csak ezen keresztül érzékelni súlya szerint a világot.” Nos, szerintem nem feltétlenül. Lázár Ervin jut az eszembe, ahogyan hősei a Négyszögletű Kerek Erdőig futnak a szomorúság elől. Mondjuk ki: a mesébe. Mégsem kérdés egy pillanatra sem az ott olvasható valóság-hitele. Vagy a súlya. Sokféleképpen lehet az ember, az író valóság-hiteles.

Vagy máshol, Eliade Az örök visszatérés mítosza kapcsán : „…valójában nem a hétköznap számolódik fel, és emelődik be a szentségbe, hanem a hétköznapok végtelennek látszó halmazáról derül ki, menyire rémületesen el vagyunk szigetelve attól, amire vonatkozni szeretnénk… arra emlékszem nagyon, mikor minden egyes napon elkezdett nagyon fájni, hogy ennek az egésznek nincsen semmi értelme.” Felkavaró sorok, zsigerileg ismerős tapasztalat – de egyszerre látom, az író hogyan nyitja túl e tapasztalatot: attól, hogy én sem vagyok alkalmas az ünnepre, még nem jelentem ki, hogy senki sem az. Kicsit lejjebb: „Azt hiszem, olyan önáltatások és hazugságok között élünk, hogy abban a pillanatban, amikor egy valóságos kijelentés megüti a fülünket, aránytalanul vagy igazságtalanul sötétnek érezzük…” Az író követelte „valóságos kijelentés” számomra például Hamvas Béla könyörtelenségét jelenti, és számomra Krasznahorkaié ezzel rokon - de annak humora nélkül. A humor nélkül, amely nem enyhíti a látleletet, de idézőjelbe helyezi azzal, hogy bevonja a készítőt is. Belátja, hogy tévedhet. Krasznahorkai jobbára túl komolyan veszi magát ehhez. Pedig a világhoz sincs királyi út. És talán még úttalanság sincs.

És igen, ebben a beteg, „a hülyeségnek dömpingje van” korban kifejezetten dühít, ha a kultúra lemond a nevelésről – ha megsértődik. Ez nagyobb baj szerintem, mintha elhinné, hogy pusztán kereskedelmi termék. Dühít, ha egy rendező kijelenti, hogy a film halott és ő nem nekrofil, ha egy író a „toll nélkül való írásról, a kimondott szavak nélküli költészetről” deklamál. Ha egyszer csak nem veszik észre, hogy a hiába történt és a meg sem történt közt igenis grandkanyon-mély szakadék van. Főleg ha még mindig nem lehetünk biztosak benne, hiábavaló-e valóban.

Ezt a kötetet például nem volt hiábavaló az utolsó betűig elolvasni. És nemcsak az utolsó előtti beszélgetés felszabadító tisztasága miatt, ahol Krasznahorkai és Dr. Galambos Imre sinológus a Rombolás és bánat az ég alatt kapcsán Kínáról cserélnek eszmét, chaten, emailben, hallatlanul felszabadultan és intelligensen. A megvalósult párbeszéd nyílik itt, ahol két meglehetősen eltérő nézőpontú ember tekinti ugyanazt, folyamatos kíváncsiságban a másik nézőpontjára, valódi kérdésekkel és válaszokkal (kérdez, válaszol); ahol nem konszenzus születik, hanem a két legitim nézőpont (mintha a bal szem és a jobb szem) által, a kettő fókuszában az „összkép”. Ezt a kötetet nem hiábavaló lapozni, nemcsak az utolsó dokumentumért, ahol Igor Grigorescut Krasznahorkai kérdezi (avagy nem kérdezi), s komponál az interjú köré öniróniával bőven átitatott, remek szöveget.

Ez a kötet nem hiábavaló.


Kiadó: Magvető
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...