2012. április 20., péntek

Csík zenekar és barátai - Művészetek Palotája, 2012. április 15.


Mindig meglep, minden alkalommal, amikor csak látom, hallom őket! Persze, az ünnepre lehet készülni, a csodára nem - csak reménykedni lehet, hogy bár ünnepre készülünk, ismét a csoda vár. Nem az attrakció teszi, nem a mesterség fortélyai, bár persze hogy attrakció és fortély is; meg virtus, egymásra kacsintó játék hangszeres meg énekes, brácsa és hegedű, cimbalom és gitár között – de nem ettől sajdul a szív sírva vigadni, s nem ettől moccan a láb, még ha nem is tudja a lépést. Nem a műfajok közti szabad átjárás teszi, bármennyit is tegyen hozzá egyébként, ahogy összezeng, egymásba fonódik a népi, a rock, a klasszikus. A titok nem itt van – írnám, de nincs titok sem. Csak a teljes szívvel zenélés van, megint. Már több mint húsz éve zenél így, teljes szívvel Csík János és együttese, rakják elénk, újra meg újra: ezt a csodát.

Pedig a MÜPA a maga hihetetlen adottságai ellenére sem ideális terep erre; a népzene nem koncerttermi módi, testközelből él, ott lüktet igazán. Ehhez itt túl nagyok a távolságok, s a fegyelmezetten ülő hallgatóság nem ad annyi jelet a maga varázsoltságáról, mint egy táncházban, főleg nem amennyit egy bálon, egy lagziban. Hiszen a jó zenész nemcsak a hangszerén, de a mulatók lelkén is játszik. Egyfajta felelgetős ez, s a megszokott válaszok nélkül nem is lehet túl könnyű dolga a zenészeknek ott a színpadon. Túlságosan tágas is ez a színpad. A megszokott kötetlen eljárkálás, a kilépés a szerepből: a másiknak, a másik hangszerének teret adó pihenők laza rendje itt nehezen alakul ki, téblábolásnak tűnik. Főleg a vendégek, Lovasi András, Presser Gábor találnak bele nehezen ebbe a másféle színpadi kötetlenségbe. 


De a zene itt is otthon van. „Ősszel érik babám a fekete szőlő…” kezdi Csík János s máris gyermekkorom dallamai közt járunk, látom őket, ahogy összehunyorgat a prímás, a kontra, a brácsás a jól sikerült frázisok után – ahogy játszani kezdenek, minden a helyére kerül, én se fészkelődök többé. Létrejön a közvetlenség. Szólnak, s jól szólnak a dalok. Egymásba futnak a műfajok, Makó Péter finom jazz-klarinétszólamára bomlik a kesergő, Majorosi Marianna hangja fénylik a teremben. Presser zongorajátékára felelget a cimbalmon Barcza Zsolt - aztán a szívemnek kedves „széki hobó”, Szabó Attila kezében a gitárral. Itt mindenki beleteszi a magáét.

S a dalok közben, a taps, az ováció után, amit Csík János karmesteri eleganciával csendesít, mindig jut idő pár szóra. Elbüszkélkednek azzal, hogy a Lélekképek immár platinalemez: át is veszik a zenekar tagjai a szemünk láttára – s ez itt-most a velünk-ünneplés belevonó gesztusa. Hiszen mint egy ajándékot tőlünk, nekünk köszönik meg a zenészek. Máskor egy néző Jani szavába tüsszent, úgy kívánja az egészségére, ahogyan bárhol, bármelyik alkalommal tenné. S végül nekem a legkedvesebb: ahogy a banda vezetője megköszöni az egykori lelkes gyűjtőknek, hogy nem hagyták veszni a sok ezer népdalt, megmentett kincseinket.

Nem véletlen, hogy a banda tagjai minden fórumon hangsúlyozzák: a népzene minden munkájuk forrása. Hiszen nekik természetes, ami az utóbbi évek remek kísérletezéseiben számunkra, a közönség számára annyira meglepő volt: hogy azt a másfélét, a más hangszerekre dübörgőt ez a zenenyelv maradéktalanul meg tudja jeleníteni. Nem véletlenül mondja Csík János: itt „a népzene kebelezi be a rockzenét”. Megmutatja: az érzés, ami a rockot, a karcos hangzásokat létrehozta, a népzenében is ott lüktetett – megkeresi a „rokon fájdalmú” dallamot, és mivel zenész minden ízében, meg is találja. Az aztán külön csoda, ami a „Most múlik pontosan” esetében, Kiss Tibi gyönyörű dalával történt – vagy Lovasi Andris „Csillag vagy fecskéjével”, hogy mást ne mondjak –, amikor a hozzányúlás által mintha felfénylene  a dal, elhomályosítva akár az eredeti formáját: mintha ez lenne a valódi ruhája, ez a hangszerelés, ezek a frázisok.

Jó volt ez a koncert, nagyon! Alig várom a következő találkozást, talán épp a Sziget előtt, még több vendéggel, Kiss Tibi, Szörényi, Presser, Ferenczi egy színpadon – na, erre is csak Csík Jani képes, hogy árokszabdalt, átpolitizált beteg korunkban egy színpadra hívja őket, s ha hívja, akkor el is jöjjenek! Mert neki a zene lényeges: a jó zene, s azok, akikkel lehet együtt jó zenét játszani. Lehet, hogy ezt a mentalitást (is) el kéne tanulni tőle.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...