2012. április 29., vasárnap

Kettőspont - Katona Színház, 2012. április 19.


Ezekkel az AEGON támogatta kulturális estekkel alapjában szerencsém van – általában olyasmi kerül terítékre, ami érdekel; általában olyan formában és ízvilággal, amit szívesen emésztek – ami aztán jobbára nem emészt, mint hirtelen falt zsíros vacsora, nem fekszi meg a gyomrom; de nem is illannak az ízei, mint az olcsó lőrének. Játszom itt a hasonlatokkal, mentségemre: ahogy A’ filozófus, a Párménió, a Pontyi meg a séf címmel elénk tálalt műsor is játszott borászattal, irodalommal, gasztronómiával; szellemesen, olykor kedves esetlenséggel, olykor akár túlzásokba esve – de mindvégig tudatában a játék adta kereteknek. A Katonában értenek ehhez: jól kérdeznek, tehát megéreztetik a dolgok mélyeit; de kellő óvatossággal válaszolnak a maguk feltette kérdésekre, úgymond elővigyázatosan pakolják ránk a mélység keltette tériszonyt.

A Kettőspont – AEGON-est a Katonában rendezvénysorozat második estéjén Bessenyei György A’ filozófus című darabja kapcsán játszadoztak színészek és meghívott vendégek a darab felvetette kérdésekkel. Szép manőver: ügyelve rá, hogy az is értse a felvetéseket, aki nem látta a darabot. Nem mondom, hogy nem sikerült – de bizonnyal többet jelentett mindez annak, aki ismeri a Gothár Péter rendezte előadást. Az alaptémához tényleg nem kell a darab: a hagyományos és a reformer, a megőrzött saját és a szívesen (vagy anélkül) látott vendég kérdéskörét járta körül az est – a gasztronómiában, borászatban, irodalomban. Szóba került a gasztro-sznobéria, de a „felpántlikázott” ételek kérdése ugyanúgy, ahogy a hazai és külföldi borok fogyasztási szokásai, avagy a mi borkultúránk ismertsége külföldön.

„…mért eszitek a frincfrancot, a férget, a csigát, amikor nekem több száz marhám legel a réteken?” (nem pontosan idézve) ezt kérdezi Bessenyei hőse kora gasztro-sznobjaitól. Jó kérdés, főleg ha észrevesszük, milyen szép ütemben változnak-váltják egymást a gasztrodivatok, ha észrevesszük, ami ma „hagyomány”: a só-bors-paprika „szentháromsága” egykor szintúgy divat volt, és egy sokkal gazdagabb konyhakultúra sírásója. Ha észrevesszük: a kérdésre, hogy miért iszunk lőrét a bor helyett, a válasz nemcsak pénztárca, de kultúra kérdése is. S a múlt rendszer üzemi konyhás, menzás ízlésrombolása után most a divat-egyentáp, és a botrányosan „honosított” nemzeti „ételkultúrák” divatja rombol. Hogy példát mondjak: ahogy az est egyik legjobb írása megemlékezett a „fából vaskarika” görög, kínai, thai és még ki tudja, hányféle nációnak tulajdonított őrültebbnél őrültebb fantázianevű divat-pizzákról, amelyeknek az eredeti olasz ételhez immár alig is van közük.

Merthogy amellett, hogy a kedvesen, öniróniával átitatva, bájosan „esetlenkedő” házigazda, Kocsis Gergely a vendégeket: Debreczeni Mónikát, a Vylyan borászat vezetőjét, Segal Viktor séfet és Egressy Zoltán írót kérdezgette, Jordán Adéllal és Nagy Ervinnel témába vágó kortárs magyar irodalmi szövegeket olvastak fel, mini jeleneteket adtak elő – Jordán Adél éneke és Nagy Ervin záró performansza szerintem nemcsak nekem „égett az agyamba”. Az előadást fantasztikusan tagolta Szabó Dániel elképesztően expresszív zongorajátéka, afféle hangulati kiegészítőből válva nem egyszer főszereplővé. A sokféleséggel élni és nem visszaélni – a színpad játéka kéne, az arányérzéke a konyhába, meg a borpincébe, és szerintem nem lenne az élet jelentős minőségeivel semmi baj. Vagy legalábbis kevesebb lenne. Vagy legalábbis ilyesmit remélek. S azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Köszönjük az estet, várjuk a következőt!

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...