Konyhanyelven

Semmi bajom a réteg-irodalommal, amíg nem hiszi magáról, hogy nem az. Nincs bajom a divatszerzővel, amíg nem képzeli magáról, hogy világmegvált. Egyszerű receptek követői ők: gyenge fogalmazás, következetlen karakterek, permanens indiszkréció, mint cselekményvezető elv és plakátvékony tanulságok szájbarágása - ez a receptúra igazi kutyuléka az ízpótlóknak, a szárított és porított irodalmi fűszerek találomra beleborogatásának a regény-fasírtba. Viszont a mi időnk az általános kultúra-fogyás, az előrecsomagolt ízek ideje. Ez most épp sokaknak bejön: és ennek okán mindegy is, az írója szándékosan alázza szövegével a rajongóit, avagy csak ennyi telik tőle. Ez a kor irodalmi hamburgere, és a Mekiben sem az árusra haragszunk, amiért egyen-tápot etet a néppel, hiszen ezért az egyen-tápért megyünk ugye be...

Nincs bajom a blogokon terjedő rajongói irodalommal, a fanfic elénk tálalt - olykor meglehetős igénnyel alkotott - szövegeivel. Mint ahogy nincs bajom a házias ízek konyha-tündéreinek egyszerű, alap-fűszerektől „hangos”, de - voltaképp - finom étkeivel sem. A vasárnapi ebéd a konyhában fő, nem kap Michelin-csillagot ez a konyha, ahol fő, de a „termék”, a tányéromon gőzölgő leves eteti magát, akár a mondatok a blogokon: jóllakom vele, finomat ettem, adott esetben - kommentben - meg is köszönöm. Médiakori sajátosság: a netre került az egykor helyi lapok irodalmi mellékleteiben, kis, helyi kiadók által kiadott, helyi érdekből „szponzorált” megjelenések tömege, az irodalmi „hátország”, ami nélkül nem születik időtálló.

Nincs bajom a kötelezők képregényesítésével. Kolléganőm nevezte némiképp felháborodva „kifestőnek” a minap a Korcsmáros-féle A nyomorultakat, nem értettem egyet vele – holott, igaz ami igaz, a néhány lapos füzet alig őriz valamit a bőbeszédű francia ízeiből. Szörp ez, akármilyen igénnyel is rajzolta annak idején a rajzolója, málnaszörp szódával, emlékeztet az íze a gyümölcsére, de annak igazi zamata nélkül: vizezett kivonat – de nincs bajom vele, legalább a történet egynémely elemét megismeri a lusta diák, és - mint szörp után a szénsavat - valamennyit csak visszaböfög, ha a tanára kérdezi.

Miért adtam ennyire alább? Mert rövidülünk. A közösségi portálokon senki nem fecseg sokat. A blogolás rövid „tündöklése” után átadja helyét a twittelésnek – mintha jópofáskodáson kívül bármire is alkalmas lenne az a pár karakter. Hogy egy kitalált amerikai elnököt idézzek: ha komoly dolgokról kérdeznek, semmit nem érnek a tízszavas válaszok. Ennél még mindig jobb, ha olvasol.

Mert képiesülünk. Tumblerre lökjük a nekünk tetszőt. Egy okos ember egyszer azt mondta: egy kép többet ér, mint ezer szó. De biztosan nem a ránk ömlő sokezer teljesen idióta képre gondolt, amin tényleg úgy „szörfözik” a netező, mint a hullámokon: nem is látva már a „víz alakját”. Ennél jobb, ha bármit olvasol.

Mert lájkolunk. Szeretjük a nekünk tetszőt. Holott a legtöbbször az a fontos, ami NEM tetszik nekünk. A lélek fájdalma, hiányérzetei, a kényszerek rabsága nem tetszik, ámde tanít. Lassan nyáj leszünk, s a pásztorunk úgy hívják: személytelen. Inkább olvass!

Miért adtam ennyire alább? Mert ha valaki ma kinyit betűvel teleákolt lapokból fűzött porszagú tárgyakat, ha olyan netes oldalakon lapoz, ahol ilyen tárgyakról van szó, ha olyan portálokat nyit meg, ahol nagyobb arányban lát szöveget, mint képet, az konyhanyelven szólva legalább nem kizárólag konzervet zabál. Félreértés ne essék: nincs bajom a konzervvel. Ha lebontod a héját, azt is meg lehet enni.