Hanna - Gyilkos természet

Valahol északon, végeláthatatlan hómezőkön, csontig hatoló hidegben egy fiatal lány szarvasra vadászik, majd egy marcona szakállassal küzd, akiről aztán kiderül, hogy az apja, és az egész csak egy brutális edzés volt – ezekkel a képsorokkal indul Joe Wright filmje, a Hanna – Gyilkos természet. Hogy ki a lány, ki az apa, miért élnek ők kettecskén a világ végén, és főleg, hogy miért érzi szükségét az apa, hogy tizenéves lányából tökéletes kis halálosztót neveljen, az szép fokozatosan derül ki, és mire eljutunk a film végére, már korántsem lehetünk biztosak benne, hogy amit láttunk, mi is volt: akciófilm, szürreális mese, elszállt továbbgondolása (esetleg kifigurázása) a kémfilmeknek, vagy egyszerűen egy hangulatos vicc?

Joe Wright eddig egészen más műfajban alkotott, a nagyon jó Vágy és vezeklés és a botrányosan rossz Büszkeség és balítélet után meglepő volt, hogy akciófilmet rendez. Amit előzetesen tudni lehetett a filmről, az alapján szimpla verekedős-gyilkolászós műfaji alkotásra számíthattunk, így a Hanna a meglepetés erejével hat. Az akció ugyan végig jelen van a filmben, ám komolyan venni szinte lehetetlen. Onnantól kezdve, hogy a lány és apja a kis kunyhójukban megnyomják a nyomkereső gombját és magukra hívják a csúnya CIA-t, aminek leggonoszabb ügynöke valamiért Hannára vadászik, a film egy jól felépített, hangulatos mese.

A lány, aki folyékonyan beszél több nyelven, lexikonból mondja fel egyes tárgyak definícióit, és képes puszta kézzel ölni, nem tudja mi az a zene – csak a definícióját, nem ismeri a telefont, megijed a ventilátortól és istenesen padlóra küldi a fiút, aki meg akarja csókolni. Hanna semmit sem tud a világról, idegenként mozog benne, csak a küldetése hajtja: elmenni Berlinbe, a Grimm testvérek házába, és megkeresni a gonosz boszorkát, aki megölte az anyját.

Ennek érdekében előbb elfogatja magát a CIA-val, majd kitör annak bombabiztos börtönéből, megölve jó néhány ügynököt; segítőkre és ellenségekre lel; valahol Marokkóban egy hippi családhoz csapódik, végigutazza Európát, hogy aztán egy bedrogozott építész tervezte vidámparkban kössön ki. Ahol egy Grimm nevű ember várja, és a boszorka is feltűnik – Hanna és ő végül egy farkast formázó hullámvasút gyomrában néz szembe egymással. A meseszimbolika áthatja az egész filmet, és ha hagyjuk magunkat, elvarázsol, ehhez azonban elengedhetetlen, hogy magunk mögött hagyjuk minden elvárásunkat. Ez nem egy akciófilm, nem egy kémfilm, és pláne nem egy komoly dráma. Ez egy szürreális mese, jó sok vérrel és rengeteg ostobasággal.

Arra, hogy a lány miért olyan fontos a CIA-nak, hogy az őrült ügynöknő miért üldözi, hogy az apja miért rejtegette,  kapunk ugyan magyarázatot, de bár ne kapnánk – a készítők okosabban tették volna, ha meghagyják ezt a filmet mesének, és nem akarják mindenáron megmagyarázni nekünk a magyarázhatatlant. Így egy kicsit kilóg a lóláb, az alapötlet és a megvalósítás túlságosan hasonlít korábban látott filmekére – ha elárulnám, melyik filmekre, lelőném az összes poént.

Ha azonban hajlandóak vagyunk logikátlan meseként nézni, nagyon jól szórakozhatunk – fantasztikus hangulatot, remek zenét, szürreális képeket és első osztályú színészi játékot kapunk. A főszereplő Saoirse Ronan tökéletes választás a világban idegenként kóválygó, mindenre rácsodálkozó, mégis hidegvérrel gyilkoló lány szerepére, és méltó partnere a mindig remek Cate Blanchettnek, aki már-már túlságosan is tökéletes a jéghideg, gonosz, érzelemmentes ügynök szerepében. Eric Bana hozza a tőle elvárhatót – rejtélyes és bamba, szerencsére szerepe eltörpül a két női főszereplő mellett. A mellékszerepekben láthatunk egy-két villantást, de az abszolút főszerep itt a gonosz boszorkáé és a vele szembeszálló kislányé.

Aki a végén a mesék logikáját követve mindent és mindenkit legyőz, majd kisántikál a színről, vért és hullahegyeket hagyva maga után – azonban hogy küldetésének mi értelme volt, és mi lesz vele ezután, azt sem ő, sem a néző nem tudja.