2011. augusztus 6., szombat

Carson McCullers: Egy arany szem tükrében

Carson McCullers neve ismerősen csenghet a hazai olvasóknak, hiszen a hetvenes években szinte minden műve megjelent magyarul, ennek ellenére nem tartozik a népszerű, agyonolvasott szerzők közé. Súlyos témái, olykor antipatikus, azonosulásra cseppet sem késztető karakterei, a mainstream kritika által ráaggatott feminista jelző mind olyan tényezők, amik inkább elrettentik a nagyközönséget. Ennek fényében különösen üdvözlendő, hogy az Európa Kiadó belefogott a McCullers életmű újbóli kiadásába – az első regény, a Magányos vadász a szív után immár kezünkbe vehettük az Egy arany szem tükrében című kisregényt is.

Az 1930-as években játszódó történet színhelye egy katonai támaszpont az amerikai Délen, annak minden hozadékával: bezártság, szabályok közé szorított élet (két oldalról is: a déli hagyományok és a katonai élet szabályai egyaránt fojtogatják a szereplőket), társadalmi feszültségek, osztálytudat, külső és belső elnyomás, elfojtások. A helyszínnek itt különös jelentősége van: van, akinek valódi otthon, van, akinek hatalmi bázis, van, akinek a társadalmi érvényesülés egyetlen terepe – és van, aki mindenáron el akarja hagyni. Ez az elvágyódás, a támaszpont, a Dél, a hagyományok és kötöttségek magunk mögött hagyása szinte misztikus jelentőségre tesz szert a könyvben –  természetszerű, hogy a megvalósulás túl későn jön el.

A népes katonai támaszpont azonban csak keret, a történet valójában inkább kamaradráma – hat főszereplő van a színen, a többiek, akik körülveszik őket, alig említődnek meg, valódi szerephez egyikük sem jut. A támaszponton kívüli világ meg mintha nem is létezne. Mind a hat főszereplő a saját kis mikrovilágának foglya, nem képesek kilépni a rájuk szabott szerepekből – ha mégis megteszik, az tragédiához vezet.

A tulajdonképpeni főszereplő Penderton százados, aki feleségével, Leonorával él a támaszponton. A százados merev, humortalan, karrierista katona, igazi tiszt, akinek az élete a kiképzés; a feleségét az előmenetele érdekében választotta, boldogtalan házasságát is katonás fegyelemmel viseli. Aztán egy nap történik valami, ami megkérdőjelezi az addigi életét, ami gyűrődést okoz az élre vasalt viselkedésében – évtizedes elnyomások kerülnek felszínre, mániákus vonzalomnak és mániákus gyűlöletnek adva át a helyet.

Leonora, a százados felesége gyönyörű, kacér, életvidám személyiség, aki felelőtlenül csak az örömnek szenteli életét: partikat ad, lovagol, játszik, szeret. Nem képes és nem is akar megfelelni a tökéletes katonafeleségről alkotott képnek, csodált kívülálló ő a támaszponton. Szeretője, Langdon százados afféle családi barátként minden este a századoséknál vendégeskedik, vacsoráznak, kártyáznak, isznak, boldog és eseménytelen unalomban élnék az életüket, ha nem lenne a százados beteges felesége, Alison.

A fiatal feleség, aki elvesztette egyetlen gyermekét, és nem tud mit kezdeni saját fájdalmával, a kisregény legérdekesebb szereplője – vitathatatlanul a legtragikusabb szerep az övé, azonban olvasás közben a legidegesítőbb is. McCullers kivételes tehetségét mutatja, hogy noha Alison tragédiája megérint, az olvasó maradéktalanul átérzi, hogy a három főszereplőnek terhére van. Olvasás közben idegesítő, mi is szabadulnánk tőle, épp úgy, ahogy az életben szabadulnánk egy fájdalmába belebetegedő, életképtelen rokontól. Fájdalmasan őszinte képet fest az írónő, nem utolsó sorban rólunk.

Alison az, aki meg akar felelni az elvárásoknak, de nem tud – ő mindennél jobban szeretett volna tökéletes anya és feleség lenni, de elvesztette a gyermekét, és ennek feldolgozására képtelen. Egy őrült pillanatában metszőollóval vágja le saját mellbimbóit – az anyaság kudarca, a megcsalt feleség megaláztatása, a társadalmi elvárásoknak való megfelelés lehetetlensége jelenik itt meg, brutális segélykiáltásként, ami azonban süket fülekre talál – csak a nő őrületének megnyilvánulását látja benne a külvilág. Alison az álmodozásba menekül: úgy tervezi, filippínó szolgájával Quebecben fehérnemű-üzletet nyit. A vállalkozás lehetetlensége mintha direkt sarkított szimbóluma lenne annak, hogy erről a támaszpontról, ebből az életből senki nem törhet ki.

Hogy aztán a konzervált nyugalom és tespedtség falán mégis repedések keletkeznek, az egy egyszerű közlegénynek köszönhető – Williams közlegény a seregbe szegődő fiatalok legalját képviseli, szegény, iskolázatlan, bűnöző múlttal a háta mögött. Jelenlétét általában észre sem veszik, ám amikor mégis, az már önmagában felforgató erővel bír – ő az, akinek láthatatlannak kéne maradni az olyanok számára, mint Pendertonék. A közlegény az, aki tulajdonképpen nem árt senkinek, megszállottsága is csendes megszállottság, mégis, az őrületbe kergeti a szereplőket.

McCullers kisregényében úgy fortyognak a visszafojtott indulatok, mint egy gondosan lefojtott üstben – észre sem vesszük őket, amíg hirtelen fel nem robban az egész. A társadalmi elvárások, a hagyományok, a Dél szokásai olyan követelményeket támasztanak a szereplők elé, amiknek csak súlyos elfojtások árán tudnak megfelelni, és amint megkapirgálják a felszínt, kiderül, hogy mindenki más életet él, mint amilyet szeretne. Társadalmi és nemi szerepek kérdőjeleződnek meg, rejtett szenvedélyek kerülnek elő – kár, hogy nem fejtődnek ki. Az egyetlen kritikám a könyvvel kapcsolatban, hogy rövid. Erős, sűrű kisregény, ami megért volna egy hosszabb kifejtést is. Remélem, hogy a kiadó folytatja a McCullers-sorozatot, és az írónő későbbi művei is hasonló élménnyel szolgálnak majd.


Kiadó: Európa
Fordította: Gy. Horváth László
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...