2011. július 2., szombat

Silvia Avallone: Acél

Olaszországot a legtöbben hajlamosak vagyunk romantikus közhelyekbe burkolni – napfény, tengerpart, pizza, kétezer éves romok, gyönyörű műemlékek, és pergő nyelvű, forróvérű olasz macsók. Aztán nézzük a híradót, vagy olvassuk az újságokat, és némi megrökönyödéssel vesszük tudomásul, hogy a tengerpart és a pizza ellenére ott sem fenékig tejfel az élet, sőt – a politikai, társadalmi és gazdasági problémák épp úgy megkeserítik a lakosság mindennapjait, mint bárhol a világon. Aztán kezünkbe kerül Silvia Avallone első regénye, az Acél, és végképp összeomlik a gondosan építgetett illúzió – a fiatal írónő kiábrándult, nyomasztó képet fest a tengerparti iparvárosok életéről.

A festői Piombino a toszkán tengerparton található, épp szemben Elba szigetével: az itt élő fiataloknak a sziget a vágyott cél, ahova ha kell, úszva, ha kell, a kompra potyautasként fellógva, de egyszer mindenki el akar jutni. Elba misztikus jelentőségre tesz szert: a gazdag nyugat-európai turisták célpontja, akikhez az iparváros fiataljai oly nagyon szeretnének hasonlítani – s hajlamosak elhinni, hogy ha elmennek Elbára, akár csak egy napra, vagy egy vacsorára a szerelmükkel, minden megváltozik, és kiléphetnek régi életükből.

A két főszereplő lány, a tizenhárom éves Anna és Francesca is a sziget lázában ég: alig várják, hogy betöltsék a tizennégyet, robogót vehessenek, és maguk mögött hagyják Piombinót. Addig is a város tengerpartján élik az unatkozó tizenévesek szünidei életét – egész nap a strandon lógnak, flörtölnek az idősebb fiúkkal, élvezik nyiladozó szexualitásukat, és büszkék arra, hogy a fél város az ő fiatal testüket csodálja. Nincsenek céljaik, nem csinálnak semmit, látszólag nem is gondolkodnak, csak élvezik a nyarat és a fiatalságot. Egy olyan közegben, ahol a nőből vagy feleség és anya lesz még húszéves kora előtt, vagy kurva, ahol a lányokat arra nevelik, hogy az életcéljuk a legmenőbb srác megszerzése legyen, nem csoda, hogy Anna és Francesca tizenhárom évük minden gyerekességével és dacával egész nyáron csak a testével van elfoglalva.

S miközben ők lassan kinyílnak, a város körülöttük fullasztó egyhangúságban tesped. A férfiak itt húszéves koruktól a Lucchiniban dolgoznak, az acélgyárban, ami nagyobb, mint maga a város, munka után az egyetlen valamire való bárban engedik ki a gőzt, vagy a strandon mustrálják a tizenéves lányokat, péntekenként pedig a közeli sztriptízbárban keresnek szerelmet. Elmenni, kiemelkedni szinte senkinek sem sikerül – akinek mégis, az vagy menekülni kényszerül a rendőrség elől, vagy épp a börtönből tér haza. Piombinóból csak egy út vezet kifelé, és az nem Elba szigetére tart.

A gyári munkások lepusztult otthona lehetne akár valamelyik kelet-magyarországi iparvárosban is – a szovjet típusú lakótelepek és a szürke betonudvarok ugyanazt a nyomort és ugyanazokat a családi bűnöket rejtik, mint nálunk vagy a környező országok bármelyikében. Családon belüli erőszak, házastársi elnyomás, túl korán megtapasztalt felelőtlen szexualitás épp úgy helyet kap itt, mint szerencsejáték függő, a család megtakarítását elkártyázó férj, vagy tizenévesen kurvának álló széplány.

Anna és Francesca elvágyik innen, mégis, minden cselekedetükkel bebetonozzák a helyzetüket. Ahogy a lányok barátsága megroggyan, az is tipikus, mint ahogy Francesca dacos törekvése is, hogy a legcsúnyább, addig általuk leglenézettebb lány barátságát választva álljon bosszút Annán. A nyár elmúltával pedig hiába tapogatóznak egymás után, nem tudják elérni a másikat, pedig ha megfognák egymás kezét, tán elejét vehetnék néhány szörnyűségnek. Avallone azonban nem olyan kíméletes, mint tán sok író lenne a helyében: tizenéves (szinte még kislány) szereplőivel megjáratja a poklot, hogy aztán ne adjon nekik feloldozást. Nagyon hiteles a lányok ábrázolása, épp ezért kevéssé szerethetők – igazi kamaszok, egyszer gyerekesen ostobán viselkednek, majd végletesen koraéretten. Egyszerre pöttyös trikóban heverésző kislányok, és csipkés harisnyakötőben flangáló szexistennők – az ember néha legszívesebben megpofozná őket, hogy ne akarjanak már úgy viselkedni, mintha kétszer olyan idősek lennének, mint valójában.

A mellékszereplők már nem sikerültek ilyen jól, túlságosan is sarkítottak, van itt perverz, a feleségét és a lányát verő családapa, elnyomott feleség, aki harmincéves korára belefásul a kihasználtságba, kispályás szélhámos és politikai aktivista családanya – de mindegyik egysíkú, nincsenek árnyalataik. Mintha Avallone minden energiáját a két lányra fordította volna – az egyetlen, aki mellettük labdába rúghat, Anna bátyja, a gyárban dolgozó Alessio. Ő a városka legmenőbb pasija, minden lány őt akarja, és Alessio gondosan meg is adja mindnek, amire vágynak, szívét azonban másnak tartogatja. Ő az egyetlen, aki komolyan elgondolkodik azon, hogy a gyári munkás létből tán van más kiút, mint bűnözőnek állni, az egyetlen, aki igazi fejlődést mutat a kötet végére – sajnos túlságosan is kiszámítható, hogy sikerül-e neki, vagy sem.

Avallone kegyetlen, kiábrándult képet fest a mai olasz valóságról, az iparvárosok tengődő fiataljairól, a lehetőségek hamis voltáról. Torkon ragad, és nem enged, önkéntelenül drukkolunk a szereplőknek, hogy tegyék már meg, menjenek oda ahhoz a másikhoz, lépjenek ki a kapcsolatból, üssenek vissza – noha tudjuk, hogy nem teszik meg, ha hiteles akar maradni az írónő, nem tehetik meg, és ez benne a legkegyetlenebb, hogy ez a könyv nem fest rózsaszín képet, nem tesz elénk happy endet, nem könnyíti meg a befogadást. Ez a durva, mocskos, kilátástalan hétköznapok krónikája, ahol két fiatal kislány nem indulhat el csak úgy kézenfogva a napfénybe, hogy új életet kezdjen – ahhoz előbb jó alaposan tönkre kell menniük, hogy aztán értékeljék, hogy foghatják egymás kezét.


Kiadó: Európa
Fordította: Lukácsi Margit
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...