2011. július 10., vasárnap

Sarah Addison Allen: A csodálatos Waverley-kert

A csodálatos Waverley-kert a lehető legjobbkor talált rám. Sokáig teljesen elsiklottam felette, ugyan sokan írtak róla, és a legtöbb olvasónak tetszett is, nekem valahogy kimaradt – most már úgy hiszem, nem véletlenül. Vannak könyvek, amik mintha tartogatnák magukat a legmegfelelőbb pillanatra, hogy aztán, mint a Waverley-kert almái, egyszer csak az ember lábai elé pottyanjanak, és valami csodaszéppel ajándékozzák meg.

Az elmúlt hetekben-hónapokban kicsit túlfeszítettem a húrt, nagyon összesűrűsödött körülöttem minden – munka, könyves munkák, problémák, hétköznapi kis válságok. Az állandó fáradtság és gondterheltség közepette ráadásul valahogy úgy alakult, hogy gyors egymásutánban több „nehéz” könyvet is olvastam, azt pedig szerintem minden könyvmoly tudja hogy amikor az emberre épp ráborulni készül a világ, akkor érfelvágós könyvet olvasni – hát nem egy életbiztosítás. Aztán jött a Waverley-kert, és egy csapásra elvarázsolt.

Olyan volt most nekem ez a könyv, mint valami illatos gyógynövényekből készült balzsam, amivel a lelkemet kenegettem – kikapcsolt, megnyugtatott, elrepített egy olyan világba, ahol mágikus almafák dobálják az ember elé gyümölcseiket, ahol a loncbortól látunk a sötétben, az illatos muskátlibor pedig felidézi a szép emlékeket és segít tisztán látni. Mit nem adtam volna néhány Claire által kreált mágikus ételért! A könyv legnagyobb erőssége a hangulata, egyszerre bájos, misztikus és érzéki, szerintem nincs olvasó, aki ne látná maga előtt a mágikus kertet, amikor olvassa, és nagyon realistának és földhözragadtnak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne vágyódjon oda.

Pedig a történet tipikusan az, amire azt mondjuk, semmi extra. Engem egy az egyben az Átkozott boszorkákra emlékeztetett (a filmre, a könyvet nem olvastam). Az álmos, poros, önmagába forduló déli kisvárosban, Bascomban élnek a Waverley-k. A család minden nőtagjának van valami különleges képessége, hétköznapi boszorkányok ők – nem varázsolnak látványosan, nem vetnek kártyát és nem repkednek seprűn, de mindenki tudja, hogy vannak rejtett képességeik. Claire, a Waverley-ház és a kert tulajdonosa partiszerviz-vállalkozásában kamatoztatja tudását, ehető virágokból készült ínyencségeinek senki nem tud ellenállni – ha azt akarjuk, hogy a partink emlékezetes maradjon, vagy épp romantikus vacsorán akarjuk visszahódítani kedvesünket, Claire-t kell hívni. Nagynénje, Evanelle ajándékokat osztogat – nem tudja, miért, de ha rátör a kényszer, akkor az éjszaka közepén is megy, és ha kell, öngyújtót, ha kell, ágyneműt, ha kell, ötcentest ad annak, akihez vezeti az út. S aki kap valamit Evanelle-től, az tudja, hogy hamarosan szüksége is lesz rá.

Egy nap Claire és az álmos kisváros életét is megbolygatja a fiatalabb Waverley-lány, Sidney érkezése. Nővérével ellentétben Sidney mindig is menekült a képességei elől, nem akarta elfogadni a Waverley-k örökségét, rettegett attól, hogy „furcsának” találják, épp ezért hagyta maga mögött fiatalon a várost, a családját, a múltját. Hogy aztán annak rendje és módja szerint, amikor bajba kerül, kislánya, Bay társaságában hazatérjen. A két nővér lassú közeledése és egymásra találása közepette Sidney is kibontakoztatja saját képességeit, és megtanul újra beilleszkedni a városba.

Mindeközben egy szomszédba költöző bohém festő azzal próbálkozik, hogy kicsalogassa a magányosan élő, kertjébe zárkózó Claire-t a csigaházából, a város gazdag és előkelő családjai nem nézik jó szemmel Sidney hazatértét, kapcsolatok kerülnek válságba és találnak egymásra mások. Igazi kisvárosi történet, romantikával, intrikával, jellegzetes családokkal, melyeknek egytől egyig megvan a saját kattantságuk. Szeretem az ilyen behatárolt kis közösségekben játszódó történeteket, ahol mindenki ismer mindenkit, mindenki kicsit furcsa, és mindenkinek megvan a véleménye a másik furcsaságáról, bár ha ilyen helyen élnék, valószínűleg megőrülnék…

Nem a történettel fog meg a könyv, nem is a szereplőivel, bár találunk néhány jól eltalált alakot, ám a legtöbben kicsit azért sablonosak, a fordulatok pedig kiszámíthatóak – mégis, az a báj, kedvesség, visszafogott mágia, amivel Sarah Addison Allen ír, elvarázsol. Igazi kikapcsolódás, néhány óra, amikor kiszakadhatunk saját rohanó, problémákkal teli világunkból – bizonyos szempontból a legtöbbet adja, amit egy szórakoztató könyv adhat. Ráadásul még bennem, a természettől alapból idegenkedő, megveszekedett városlakóban is felmerült, hogy ezt a könyvet egy árnyas kertben kéne olvasni – gyümölcsfákkal körülvéve, virágot szedve, koszorút fonva. Noha idáig nem merészkedtem, az erkélyre azért kiültem vele, és a muskátlis ládáktól körülvéve merültem el a Waverley-kertben.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Szakál Gertrúd

Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...