2009. február 28., szombat

Frost/Nixon

Gondolom, mindenki hallott már a Watergate-botrányról és Nixon elnök lemondásáról. A huszadik századi történelem egy olyan eseménye volt, amiről még azoknak is megvan a véleménye, akik nem tudják, mi történt pontosan. A politikának egy olyan szimbolikus eseménye, ami megmutatta, hogy igen, ilyen is van, a legnagyobb-legfontosabb-legakármilyenebb vezetőt is le lehet mondatni, aztán megmutatta azt is, hogy hiába mond le, a felelősségre vonás elmarad, a politika azután is ugyanolyan hazug, képmutató, mocskos világ marad, mint előtte. Van azonban a történetnek egy olyan folytatása, amit szerintem Európának ezen a felén nem túl sokan ismertek, viszont Amerikában médiatörténeti jelentőségű eseménnyé nőtte ki magát. Erről szól a film.  
 
Nixon 1974-es lemondása után a pehelysúlyú brit showman, David Frost, aki addig főleg sztárokkal és bulvárhírekkel megpakolt színes-szagos showműsorokat csinált, elhatározza, hogy ő lesz az első, aki interjút készít a leköszönt elnökkel, és ezzel nem csak nézettségi csúcsokat dönt meg, de felkapaszkodik a komolyan veendő tévés újságírók közé is. Frostból senki nem nézi ki, hogy végig tudja vinni tervét, de ő hatalmas elszántsággal veti bele magát, mindent kockára tesz, miután egyik tévétársaság sem finanszírozza az interjút, totálisan eladósodva maga teremti elő rá a pénzt, csak hogy becserkéssze Nixont. A volt elnök vállalja az interjúkat, részben a felkínált pénz miatt, részben azért, mert ő is és tanácsadói is meg vannak győződve arról, hogy bármikor elbánik a nem különösebben okos, nem különösebben tehetséges, bájgúnár tévéssel.
 
Frost nézettséget akar, mindenáron, ehhez pedig beismerést kell kicsikarnia Nixonból, az elnök pedig vissza akarja szerezni népszerűségének legalább egy kis morzsáját, és meggyőzni a nézők millióit arról, hogy nem volt bűnös. A film nagy részében a négy részletben felvett interjúk előtti felkészülést látjuk, illetve magukat a felvételeket. Miközben látjuk, hogyan készíti fel Frostot két harcosan Nixon-ellenes politikai szakértő, hogyan rágódik a valaha volt népszerűség maradványain az elnök, kibontakozik két totálisan különböző ember jelleme. A film igazi erőssége, hogy rájuk, kettőjükre fókuszál, mindkét főszereplő élő, lélegző, hús-vér figura, nem fekete-fehér hősök. Frost tökéletesen tisztában van azzal, hogy szellemileg nem veheti fel a versenyt Nixonnal, hogy semmit sem ért a politikához, hogy vitában nem tudja legyőzni az elnököt, bevett eszközei itt nem használnak, de valami elképesztő elszántsággal és fanatizmussal küzd az interjúért, Nixon pedig folyamatosan vergődik a belénevelt elvek, a politikai hitvallása és a lappangó bűntudata között. Ahogy látjuk megtörni, saját tettének súlya alatt összeroskadni, úgy lesz egyre kevésbé a megtestesült gonosz, aki átverte a fél világot, és egyre inkább egy szánandó ember, aki végső soron ugyanazt tette, mint előtte és utána politikusok milliói, csak ő belebukott. És mivel a legmagasabbra jutott, nagyot is bukott. A film nem ítélkezik, nem is igazán politizál, egyszerűen bemutat két embert életük fordulópontján. Frost, aki tisztában van saját korlátaival, meglátja és megragadja a lehetőséget, hogy sokkal magasabbra jusson, mint arra tehetsége vagy esze predesztinálná, Nixon pedig ráébred, hogy elszúrta, hogy csak magának köszönheti a bukást.
 
Ahhoz képest, hogy politikai drámát nézünk, amiben tulajdonképpen nem történik más, mint hogy néhány ember beszél és beszél, olyan izgalmas és feszült a film, mint egy bokszmeccs. Rendkívül feszesek, pergőek a párbeszédei, minden sora a helyén van, és minden sora ott és úgy üt, ahogy kell. Egy évek óta sikerrel futó színdaradot adaptált forgatókönyvvé az írója, Peter Morgan, aki már A királynő című, szintén saját színdarabból adaptált könyvével is bizonyította, hogy remekül ért a politika és az emberi drámák ötvözéséhez. A színészi játék kifogástalan, a két főszereplő, Frank Langhella és Michael Sheen totálisan együtt él a szerepével, ami nem csoda, hiszen színpadon évek óta játsszák már. Mellettük igazából minden mellékszereplő csak statiszta, de rájuk sem lehet panasz.
 
Fájdalmasan kevesen voltunk a moziban, mikor megnéztük, és ahogy néztem a nézettségi adatokat meg a véleményeket, sajnos kevés emberhez jutott el ez a film. Én ennek ellenére mindenkinek csak ajánlani tudom, aki szereti az igényes, intelligens filmeket. Noha a téma súlyos, a keret meglehetősen kötött, a megvalósítás erősen dokumentarista, végső soron egy nagyon szórakoztató filmmel van dolgunk.
 

2009. február 21., szombat

Joanne Harris: Urak és játékosok

Ez is egy olyan könyv, ami évek óta hevert itthon a polcon, gyakran megfogdostam, nézegettem, próbáltam megbarátkozni vele, de eddig nem ment. Nem igazán tudtam, mit várjak tőle. Joanne Harrist én elkönyveltem magamban mint a színvonalas, ámde könnyed romantikus gasztro-regények íróját, és nem tudtam elképzelni, mit hozhat ki egy fiúiskolában játszódó történetből. Hát, mondhatni, leesett az állam. Sürgősen felül kell vizsgálnom a Joanne Harrisről alkotott elképzeléseimet, egyrészt, mert úgy tűnik, igencsak különböző műfajokban is tud színvonalasat alkotni, másrészt, mert ez a könyv nemhogy nem könnyed, de kifejezetten súlyos olvasmány, mind témáját, mind formáját, mind írói megoldásait tekintve.

Amit olvasunk, talán krimi, de még inkább egy kőkemény pszicho-thrillerre hajaz. Egy elit fiúgimnázium zárt közegében játszódik, ami sajátos hangulatot ad a regénynek, bennem pedig az első oldalaktól kezdve megalapoz egy kissé klausztrofóbiás hangulatot. Az ilyen zárt közegek, a meghatározott társadalmi érintkezésekkel, hagyományokkal, rejtett szobákkal, sötét zugokkal, kísértetekkel, szekrényben rejtegetett csontvázakkal mindig megrémítenek. Az ilyen helyeken mindig történik valami. A St. Oswald gimnáziumnak is megvannak a maga kísértetei, és nem egy csontvázat rejtegetnek a szekrényekben, tanárok és diákok egyaránt. Harris előző regényeinek is egyik legnagyobb erőssége volt az atmoszférateremtés, ez itt is zseniális. A kimért, elitista, vagy épp a lepukkant, proli környezet tapinthatóan elevenedik meg előttünk, az ódon gimnáziumi épület pedig a jó kis horrorisztikus hagyományoknak megfelelően szinte életre kel. Már várja az ember, mikor dől le egy torony, vagy mászik arrébb egy lépcső, vagy elevenedik meg egy tanterem.

Ez az atmoszféra, az épület és a köré épített misztikus légkör, az elérhetetlenség bűvölete ragadja magával a St. Oswald kapusának tizenéves fiát is, aki társadalmi helyzete miatt sosem lehet tagja az elitiskolának, mégis minden vágya, hogy az iskola befogadja, vagy inkább, hogy ő birtokba vegye azt. Esze, önmaga kivételességébe vetett hite és becsvágya arra predesztinálná, hogy a legjobbak közé kerüljön, ám kénytelen egy proligimnáziumba járni, ahol nap mint nap el kell viselnie társai megalázásait. A sok sérelem csak gyűlik és gyűlik benne, miközben egyre beljebb merészkedve a tiltott területre szép lassan birtokba veszi a St. Oswald épületét. Apja kulcsai segítségével bárhová eljut, felfedezi az épület minden zugát, minden tantermet, minden rejtett folyosót, minden kijáratot. És persze nem csak az épület, hanem lakóinak titkai sem maradnak rejtve előtte. Hamarosan jobban ismeri a gimnáziumot, mint azok, akik oda járnak. Része immár a St. Oswaldnak, de kicsinyes csínytevéseken kívül nem hagyhat nyomot benne, nem kerülhet be az évkönyvekbe, nem kerülhet fel a dicsőségtáblára. A titokban élvezett dicsőség csak újabb bizonyítási vágyat szül, egyre messzebbre megy, és hamarosan barátot is szerez a St. Oswald tanulói közül, aki előtt az iskola diákjának adja ki magát.

A tilosban járó, sehova sem tartozó, mindenhol észrevétlen kis szélhámos és az iskola lázadója közti barátság egyre kegyetlenebb és veszélyesebb tréfákhoz vezet, mígnem elkerülhetetlenül sodródnak valami tragédia felé. Egy tragédia felé, ami még tizenöt év múltán sem hagyja nyugodni az idős latintanárt, Roy Straitley-t, aki maga is mintha a St. Oswald egyik öreg bútordarabja lenne. Harminhárom éve tanít az iskolában, élete egybeforrt a diákokéval, a klasszika-filológia tanszék tölti ki mindennapjait. Az ő szemén át ismerjük meg a tanárok és diákok mindennapjait. Mindenkiről megvan a véleménye, mindenkit beskatulyáz, osztályoz, megítél. Az iskola legélesebb elméje, és ennek megfelelően tökéletesen sznob, a klasszikus műveltséget mindennél előbbre valónak tartja, cinikusan fogadja az új tanerőket. Szarkasztikus humorával nagyon szerethető figura, Harris mintha az ő szerepébe írta volna bele saját több mint tízéves gimnáziumi tanári élményeit. Kollégái szemében Straitley hol tiszteletreméltó, hol idegesítő relikviája a múltnak, aki mintha már puszta létével is akadályozná a folyamatosan sürgetett modernizálást. Mintha ő maga lenne az iskola szelleme. Ismeri minden titkát, ismeri minden kollégáját és minden diákját, csak egy titok nem hagyja nyugodni tizenöt évig, hogy ki volt az a rejtélyes fiatal fiú, aki az iskola diákjának adta ki magát és akit egy végzetes éjszakán egyedül ő látott?

Tizenöt évvel az események után kénytelen emlékezni. Kénytelen, mert valaki, aki jól ismeri a St. Oswald minden titkát, aki képes bárhová bejutni, bármit elcsenni, bárkinek a bizalmába beférkőzni, bármilyen titkot megtudni, egyre nagyobb káoszba sodorja az iskolát. Előbb csak kisebb felfordulások, néhány tárgy eltűnése, néhány félreértés, aztán néhány gyalázkodó újságcikk, botrányok, letartóztatások, eltűnések, gyilkosság. Mintha valaki módszeresen arra törekedne, hogy végső romlásba sodorja az iskolát, és ennek érdekében hajlandó bárkit és bármit feláldozni. Nem nehéz összefűzni a szálakat, és rájönni, ki is a rejtélyes bajkeverő, gondoltam én úgy félúton, aztán a végén jó nagyot koppant az állam. Mert Harris végig, az első oldaltól az utolsóig mesterien vezet félre minket, biztosra vesszük, hogy tudjuk, kicsoda Snyde/Pinchbeck, aztán kiderül, hogy valami egész más lappang itt. Az első gondolatom az volt, mikor befejeztem, hogy gyorsan elolvasom újra, hátha találok valami utalást, valami jelet, de nem volt ilyen.

Egészen ijesztő, ahogy Harris belemászik egy pszichopata gyilkos fejébe, és bemutatja gondolkodását, mozgatórugóit, azt az elmebajt, ahol teljesen természetes, hogy feláldoz valaki egy-két embert a célja érdekében. Amikor pedig konkrétan egy brutális gyilkosság leírására kerül sor, komolyan elgondolkodtam, hogy ez ugyanaz a nő-e, aki a Csokoládét és a Szederbort írta? Bár az első oldalaktól igazából antipatikusnak mutatja be Snyde-ot, nem tudunk nem azonosulni vele. Tán azért, mert tényleg átérezhető, milyen iszonyú frusztráltságot okoz egy gyereknek, ha nem tartozhat oda, ahova akar, hogy mindent, de tényleg mindent megtenne érte, hogy befogadják, elismerjék. Mert minden kamasz ilyen. Mindenki szeretné, ha a társaság, az iskola, a haverok elfogadnák, elismernék, ha megmutathatná, ki ő, ha bosszút állhatna azokon, akik megbántják. A többség kinövi. És van, aki pszichopata gyilkos lesz.

A szálak persze összeérnek, a legtöbb rejtélyre fény derül, de a történet végén nincs feloldás. A fantom, aki újra meg újra felforgatta az iskola életét, újra eltűnik, de biztosra vehetjük, hogy nem örökre, az iskola élete pedig, ha változásokkal is, de megy tovább. Mert a St. Oswald életét ugyan fel lehet forgatni, botrányba lehet fullasztani egy tanévre, de ettől még nem adja fel. Túlélte azt a régi botrányt is, túléli ezt az újat is, és biztosan túlél még néhányat. A könyv főszereplője tulajdonképpen a St. Oswald gimnázium. Múltjával, hagyományaival, kísérteteivel. És persze az olyan öreg bútordarabokkal, mint Roy Straitley, akit persze nem tud eltávolítani semmilyen botrány.

Hatalmas meglepetés volt ez a könyv, szívesen ajánlom bárkinek. Igényes, szórakoztató, izgalmas és elgondolkodtató. 


Korábbi kommentek:

2009. február 16., hétfő

Neil Gaiman: Törékeny holmik

Elég sokáig csámcsogtam ezen a könyvön, mivel Gaiman első magyarul megjelent novelláskötete nem volt maradéktalan élmény. És azt sem igen szeretem, ha bennem kerek egésszé összeállt történet, jelesül az Amerikai istenek főhőséhez nyúl a szerző egy novella erejéig akár. Nem szeretem, ha az író nem képes elengedni a hőseit, hogy a továbbiakban az történhessen velük, amit csak az olvasó képzelhet, mindenki a maga szája íze szerint. Mint kiderült, kár volt ennyit halogatni a kézbevételt, mert a Törékeny holmik kellemes csalódásnál messze több! És egyáltalán nem baj, ha az író kiköt Árnyéknál és a történeteinél, amíg így teszi.

Mert persze a végén kezdeném. A völgy császára esszenciaként tartalmazza mindazt, amit az Amerikai istenekben szerettem: a mítoszok tág levegőjét, az erős alakokat, a kimondatlanul is egyértelmű tartalmakat, ahogy egymásra rétegződnek, és a fanyar társadalomkritikát. Nemhogy nem rombolja a regény keltette hatást, de újra kényszerített kézbevennem egy átlapozás erejéig, csakhogy „benne lakhassak” abban a hangulatban hosszabban is. (Persze nem tudom, a regény ismerete nélkül hogyan működik, ezt valaki olyannak kellene kifejteni, aki nem olvasta még az Amerikai isteneket.) Nincs benne semmi hiánypótlás-jelleg, a folytatás-kényszer lelepleződő ötlettelensége pláne nincs. Mintha ugyanannak a Világfának lenne egy eddig nem látott ága. Ami azt is jelenti: az író zökkenők nélkül magára öltötte e történet erejéig a regényben megszokott mesélői módot újra, mintha abba sem hagyta volna azt a mesét.

Azért feltűnő ez, mert egyébként mintha Gaimannak nem lenne olyan stephenkinges jellegű „standard elbeszélői stílusa”. Mintha direkt kísérletezne azzal, hogy a megfelelő formát találja meg a különböző történetekhez. A mesélés módja tehát a történetnek rendelődik alá. Mert mintha teljesen más „író” írta volna például az Október a székben-t (ami egyébként számomra a kötet egyik csúcspontja), olyasvalaki aki talán már olvasott attól az „írótól” aki például A tények Miss Finch távozása ügyében-t írta, de alighanem mindketten csak hallottak a harmadik „íróról”, akinek A másik, vagy a negyedikről, akinek a Susan problémája köszönhető. A Tükör és Füst-ben ez a sokszólamúság még inkább fésületlenségnek tűnt, itt – talán az átgondoltabb sorbafűzés miatt – a történetek mégsem „tartanak annyira szét”. A versek is erősebbek, mint az előzö kötetben, kedvenceim (nyilván teljesen másért és másért) a Szössz, az Utasítások, és persze az Aladdin a kalapból ( hiszen mintha mindannyian így és ezért „mesélnénk”, mint Seherezádé).

Gaiman ráadásul szívesen „stílusparodizál” is, bár tán helyesebb volna ezt „stílusmegvalósításnak” nevezni, hiszen egy-egy kedvenc írója modorába helyezkedik ilyenkor, így játszik el egy-egy történettel (avagy mint írtam, a történet vele). Így készült a kötet egyik „üde színfoltja”, A napmadár című novella is, R. A. Lafferty stílusában. Egy biztos, bármikor szívesen olvasnék Lafferty-t ezek után, jó lenne tudni, fordítottak-e tőle magyarra valaha valamit.

Azért nem egy kritikám, amit a Tükör és füst kapcsán megfogalmaztam, ugyanúgy áll: például a Falatok és falatozók képregényként erősebb élmény (Mark Buckingham festett hozzá szorongóan reális-szürreális képeket). Az olyan „másodközlések”, mint a Tori Amos Strange Little Girls CD-jéhez írt Különös kislányok, vagy a szintén Tori Scarlet’s Walk-jához írt Lapok egy cipősdobozban… attól tartok, a „zene és szöveg” nélkül nem képviselik – vagy nem mind képviselik - ugyanazt az erőt, mivel nem is abból a célból készültek, hogy önálló művekként megálljanak. Ennyi erővel a Tattoo Cd-hez készült képregénykötet előszavát is beemelhette volna ebbe a novelláskötetbe; megjegyzem akár több joggal, mint az itt olvasható történetszilánkok némelyikét. (Közbevetőleg: az egy zseniális képregénygyűjtemény, amit a kortárs írók és rajzolók java készített, egy-egy dalszöveghez egy-egy képregényt, felsorolhatatlanul sokféleképpen nyúlva a szövegek keltette hangulatokhoz…) A két művész barátsága és egymásra tett hatása sem indokolja az itt-közlést. S hogy rögtön vitatkozzak is magammal, búcsúzóul idézem az egyik kedvencem a Különös kislányokból:

Vérzivatar

Tessék: szabadon választhatsz. Te döntesz. Az alábbi történetek közül az egyik igaz.
Túlélte a háborút. 1959-ben Amerikába jött. Most egy miami lakásban lakik. Apró, ősz hajú francia nő, egy lánya és egy unokája van. Magának való és ritkán mosolyog, mintha az emlékek súlya visszatartaná a boldogságtól.
Vagy ez csak hazugság. Valójában a Gestapo elkapta egy határátlépésnél 1943-ban, és egy réten hagyták. Először megásta a saját sírját, aztán kapott egy golyót hátulról a koponyájába. A lövés előtti utolsó gondolata az volt, hogy négy hónapos terhes, és ha nem kűzdünk a jövő megmentéséért, egyikünk számára sem lesz jövő.
Van egy öregasszony Miamiban, aki zavarodottan ébred, mert azt álmodta, hogy a szél vadvirágokat fúj egy mezőn.
A meleg francia földben csontok hevernek érintetlenül, melyek egy lány esküvőjéről álmodnak. A jó bor megrészegít. A könnyek csak a boldogságtól peregnek.

Jó olvasást!


Kiadó: Agave

Korábbi kommentek:

2009. február 8., vasárnap

Corinne Hofmann: Afrikai szeretők, Visszatérés Afrikába

Évek óta itthon hevert ez a két könyv, a film bemutatásának idején vettem meg, aztán azóta se olvastam el. Most viszont elkapott egy hangulat, hogy nincs kedvem semmi vérkomoly irodalmat olvasni, valami csajos, romantikus, habkönnyű cuccra vágytam, ilyeneket viszont már jó ideje nem vásárolok. Így került a kezembe az Afrikai szeretők.

 
Az első és legfontosabb, amit muszáj elmondanom erről a könyvről, hogy hihetetlenül bosszantó. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen aki számtalanszor a fejét fogta az olvasás közben, hogy mégis, hogy lehetett ennyire megveszekedett idióta ez a nő? Azt teljes mértékig el tudom hinni, hogy egy átlagos, jómódban és kényelmes, punnyadt kapcsolatban élő svájci nő elmegy egy kenyai nyaralásra, és leveszi a lábáról egy félisten-kinézetű maszáj harcos. Történnek ilyenek, nem véletlenül olyan népszerűek az egzotikus országok az európai turisták körében… Szedje föl, töltsön vele néhány éjszakát, aztán menjen haza.

Na de az, hogy valaki bemagyarázza magának, hogy szerelmes, és élete legnagyobb és egyetlen és igazi szerelme kedvéért felad mindent, munkát, lakást, egzisztenciát, és beköltözik szó szerint egy bozótba, az nekem sok. Biztos nem vagyok eléggé romantikus alkat, de szerintem eleve nincs akkora szerelem, ami megérné ezt a teljes önfeladást. És nem is elsősorban az anyagiak miatt, azt nem tudom megérteni, hogy egy az európai civilizációban nevelkedett nő hogy tud önként és dalolva beházasodni egy olyan társadalomba, ahol a nők másodrendűnek számítanak. Azt pedig, hogy az ordító kulturális különbségek ellenére is van ilyen nagy-nagy-nagy szerelem, nem tudom elhinni. Nem értem, mi tartotta ott? Az első fellángolás után még csak a vágy sem, hisz megtudjuk, milyen finoman szólva gyakorlatias és férfiközpontú a maszájok elképzelése a szexről. De hogy tud ilyen szinten beleszeretni valakibe, akivel alig tud kommunikálni, és ami rosszabb, nincs is miről?

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy nem tudom, ez a nő tényleg ennyire a fellegekben járt-e vagy ennyire nem számít a svájci jómódban, de szó szerint egy komplett egzisztenciát - lakást, kocsit, vállalkozást - beleölt abba, hogy etesse a férje családját, meg a fél falut. Jótékonyságnak azért kicsit húzós. De végleg akkor mondtam le a nő épelméjűségéről, amikor képes volt Kenyában megszülni a lányát. Túl azon, hogy a körülmények kissé civilizálatlanok voltak, a terhesség közben életveszélyes állapotba került a maláriától, többször kockáztatta a baba és a saját életét, azt sem tartotta aggályosnak, hogy Kenyában a gyerek szó szerint az apa tulajdona, és fordulhatott volna úgy a kocka, hogy nem hozhatja magával.

Ezt tudnám még egy ideig folytatni, az első könyvet tulajdonképpen végigbosszankodtam. Ennek ellenére elolvastam a folytatást, főleg mert kíváncsi voltam, tizennégy év távolságból hogy tekint vissza egykori önmagára az azóta világhírűvé vált írónő. A Visszatérés Afrikába végső soron pozitív csalódás volt. Főleg azért, mert a döcögős stílus ellenére azt egész jól át tudta adni az írónő, hogy mennyire várta a találkozást a régi ismerősökkel, és ez rám is átragadt. Az pedig kifejezetten használt a könyvnek, hogy végre nem csak Corinne nyavalygásairól és élete szerelméről olvashattunk, hanem nagyobb teret kaptak a mellékszereplők, így megtudhattunk néhány dolgot a misszionáriusok életéről, vagy belepillanthattunk a lassú modernizáció lépéseibe. Szerintem határozottan érdekesebb volt, mint az első rész bosszantó love story-ja.

Igazából jó szívvel ajánlani nem tudom, mert nem tetszett, de totális mellényúlásnak sem mondhatnám, mert azon a néhány délutánon, amit rászántam, jól elszórakoztatott. De a felhajtást, ami kerekedett körülötte, meg a rajongó tömegeket, akik a világ legmegrázóbb szerelmes történetét látják benne, valahogy nem értem. 


Korábbi kommentek a tovább után...

2009. február 3., kedd

Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura II.

Remélem, mire a végére érek e bejegyzésnek, érthetővé lesz, számomra az apró nép, a hobbitok után miért pont Gandalf, Saruman – vagy épp az istarok ellenpólusai: a balrog s maga Sauron – következnek, a legkisebbek után miért a történet „legnagyobbjai” követelték ki maguknak itt a helyet, és hogyan kerül a képbe Bombadil Toma… jöjjenek hát legelébb az

Istarok és egyéb maiák

Messzire kell visszamenni a tolkieni mitológia időszalagján, ha érteni szeretnénk, kik voltak az istarok. Ki volt az öt mágus, kik a tengereken túlról érkeztek Középföldére a harmadkor 1000. esztendejében. A Gyűrűk Ura történetfolyamába szőtt, a múltra utaló mesék igen keveset árulnak el erről. Mi, olvasók a hobbitok szemszögéből „ismerjük meg” Gandalfot és Sarumant, egyszer hallunk Gandalf szájából Radagastról, a barna mágusról, a másik kettőre pedig csak Saruman egyetlen megjegyzése utal, mikor az „öt mágus botját” említi. Eredetük a homályba vész, cselekedeteik mozgatórugóiról csak annyit ismerünk meg, amennyit a bölcsebbek szavai - például a völgyzugolyi tanácskozás alkalmával - sejtetnek velünk. Persze a történet élvezetéhez nincs is többre szükség, Saruman bukása a szemünk előtt bontakozik ki, mint ahogy világossá válik az is, miért mondja magáról Gandalf a végén: „…én voltam Sauron ellensége”.

Ha mégis többet akarunk tudni róluk, a kötetvégi gazdag jegyzetanyaghoz kell fordulnunk, vagy A Gyűrű keresése kötet „istar-tanulmányához”. Itt jegyezném meg, hogy számomra egyértelmű, hogy Tolkien a „hobbit-nézőponthoz” való ragaszkodás jegyében formálta élete végéig az Óidők történeteit is. Már a kötet végi jegyzetek, de „A szilmarilok” is mintha Bilbó „Nyugatvégi piros könyv”-éből származnának, mintha ezek a legendák, mondák, verses énekek képeznék az öreg hobbit tündéből fordított munkáit. Csak kivonatai tehát egy sokkal gazdagabb rege-kincsnek, egyben-másban ellent is mondanak egymásnak; ami a sokszor, sokak által elregélt történetek esetében természetes is. És mintha némelyiket maga Bilbó költötte volna az ismert történetek alapján, s most nemcsak a völgyzugolyi csarnokban elhangzott énekre gondolok.

E kitérő után lássuk, mit ír a mágusokról az „istar-tanulmány”. Eszerint a Tengeren túlról, a Legmesszibb Nyugatról érkeztek, „ám ezt csak Círdan, a tünde, a Harmadik Gyűrű Őrzője, Szürkerév ura tudta, ő ugyanis tanúja volt partraszállásuknak. Nyugat Urainak követei voltak ők; a valák közül jöttek, akik még akkor is Középfölde kormányzásán tanakodtak, s így kívántak védekezni Sauron árnyának növekedése ellen. Eru (Ilúvatar) beleegyezésével tehát nemes rendjük néhány tagját küldték el, ám emberi testtel ruházva fel őket, így a föld minden félelme, fájdalma és terhe rájuk nehezedett.” Maiák ők, a valák alig kisebb hatalommal bíró segítői. S feladatuk összefogni a tündék, emberek és minden szabad nép ellenállását Sauron ellen.

Tudnunk kell, a valák maguk Melkor, az Óidők nagy ellensége bukása óta – kinek Sauron csak a szolgája volt - alig avatkoztak Középfölde eseményeibe. Sauronnak magát a Boldog Birodalmat nincs ereje veszélyeztetni, miért hát, hogy nem kérésre, de önként nyújt segítséget „halhatatlanfölde” Középföldének? A válasz ez lehet: Sauron maga is maia, e rend tagjaként segítette Melkort korokon át. Hatalmas fegyvertény volt, hogy Ilúvatar „egyszerű” gyermekei, Gil-galad és Elendil legyőzték őt, bár drágán fizettek érte. S elpusztítani nem sikerülhetett: Sauron, a gyűrűműves olyan bilinccsel kötötte magát Középföldéhez, amit el nem téphetett senki Ilúvatar gyermekei közül, aki maga is „viszonyban áll” a hatalommal. Az Óidőknél is régebbi korok szülötteként kell megkapja a méltó ellenfelet.

S a „méltó ellenfelek” közt már a partraszálláskor elhintődik a későbbi viszály magja. Hiszen Círdan „felismerve” a legcsekélyebbnek látszóban a legkülönbet, a Szürke Küldött gondjára bízta a harmadik tündegyűrűt, a Vörös Naryát. Ez nem maradt titokban sokáig a Fehér Küldött előtt, ki a legelsőnek tartotta magát az öt között. A fehér mágus, a később Saruman néven ismert maia tehát igen korán átéli az egyik legemberibb érzést: az irigységet.

Ugyanis ez valóban hatalmas ajándék. Galadrielről tudjuk, hogy a gyűrűjétől megfosztott Sauron minden gondolatát ismeri, a maga gyűrűje által. Amikor tehát Gandalf arról beszél, mit „forgat a fejében” Sauron, nem következtet avagy remél, hanem tudva tud. A kétségbeesettnek látszó terv: bízzák a Hatalom Gyűrűjét egy hobbitra és indítsák el Mordorba azért az egyetlen lehetőség, mert Gandalf mindvégig tudja, Sauron ezzel nem kalkulál. „Ismerem a gondolatait” mondja róla, és nem képletesen beszél. A Szürke Mágus minden döntésének hátterében ott van ez a tudás. S nemcsak ez. Gandalf vándorlásai során sok nép sok fiával kerül közeli, baráti kapcsolatba, amihez szintén hozzájárul a szívek titkainak a tündegyűrű által biztosított ismerete. Kétségtelen, hogy méltó erre az ajándékra, hiszen egyszer sem él vissza vele. A maiák közül ő a legkevésbé büszke, ő nem keres állandó szállást, nem tart szolgákat és követőket, mindig tanácsot ad, soha nem parancsot. Jelenléte Középföldén mindvégig szolgálat, és soha nem feledi a célt, ami e földre hozta: Sauront. Mert Sauron azért hasonlíthatatlanul erősebb, mint bármelyik istar, még így a Gyűrű nélkül is, árnyék voltában is, hiszen semmilyen gátlás nem korlátozza abban, hogy kiaknázza a maga keltette homály erejét. Nincs Középföldén hozzá mérhető hatalom.

Círdan ajándéka nélkül Gandalf „visszatérte” sem lenne olyan gyors, miután legyőzte Mória elfelejtett mélységeiben a balrogot. „Aki” voltaképp szintén maia, a valaraukák, a „lángostorok” rendjéből való sötét harcos, az Óidők végi szörnyű csata túlélője. Nem véletlen, hogy Gandalf a maga halála árán győzhet csak, hiszen embertestben hatalma teljességével nem élhet, s hogy egyenlő ellenfele lehessen a balrognak, meg kell halnia. Mint maia, voltaképp halhatatlan, e világ terein belül nincs erő, ami elpusztíthatná. Viszont árnyként bolyonghatna áldozathozatala után sokáig – mint tette azt anno Sauron – de ettől megkíméli a birtokában levő ajándék. Ezáltal érkezhet, immár mint Fehér Gandalf időben barátai segedelmére. ( Ezért is áhítozik annyira a Sötét Úr a maga gyűrűje után! Persze itt jegyezném meg a gyűrűművesség egy másik, sajátos hozadékát: Sauron a Hatalom Gyűrűjének megalkotásakor voltaképp maia-voltának egy jelentős részét „testesíti” a gyűrűbe – s mivel testet adott neki, tette ezáltal e világban elpusztíthatóvá. Milyen ironikus! Az egyetlen, ami miatt elpusztíthatatlan, voltaképp pusztulásának záloga…) Gandalf legnehezebb ellenfele, akit csatában győz le: a balrog. Tolkien ügyesen nyitva hagyja a kérdést, hogy az Angmari Boszorkányúr, a gyűrűlidércek fejedelme – egy, a gyűrűjétől megfosztott hatalom „fókuszául” szolgáló, de emellett önálló erővel bíró erő – milyen kihívást jelentett volna Gandalfnak. De sokat elárul a kérdés, amit a kapuban feltesz Gandalfnak: „hát nem imered fel a Halált, ha látod?” Nem kétlem, hogy Gandalf felismerte a maga halálát akkor, az viszont kérdéses a számomra, vajon tudta-e a Boszorkányúr, hogy e halál vállalása a maga számára mit jelenthetett volna…

És még valami, talán a legfontosabb. Bár Gandalf teljes joggal állíthatja, hogy ő volt Sauron ellensége, nem ő „győzi le” a Sötét Urat, hanem a hobbitok álhatatossága, az emberek vitézsége, a tündék szeretete műveik iránt – mindez együtt. Gandalfot sokszor gyanúsítják azzal, hogy eszközként bánik szövetségeseivel – Sarumantól Denethorig -, holott mi sem áll tőle távolabb. Bár ő fedezi fel a hobbitok „értékes” voltát, ő támogatja leginkább Aragorn küzdelmét örökségéért, barátai soha nem lesznek eszközzé a kezében. Senki nem tud úgy bízni a többiekben a történet folyamán, annyit a „másikra bízni” a nehéz döntésekből, tudván, mi veszhet, ha valamelyik barát rosszul dönt. Ez a bizalom teszi a legnagyobbá, nem az ereje vagy a hatalma.

Gandalf, ki előbb Szürke, majd Fehér…- a film egyik legszebb pillanata a visszatérése. Amikor kimondja a szót: „most Saruman vagyok, vagy az, aki ő kellett volna legyen.” Ne feledjük, a történet elején a „rend fejének” tekinti Sarumant. Jóhiszeműen siet a csapdájába, s fájlalja a veszteséget, amit e bukás jelent. Furcsa ez a jóhiszeműség, mintha Gandalf tisztánlátása itt, a „rokont” látva csorbulna kicsit. Hiszen Saruman, a Fehér bukása sokrétegű történet. Láttuk, korábban kezdődött, nem akkor, mikor az „ellenség” módszereinek tanulmányozásába fogott, mint ahogyan Elrond jellemzi őt a tanácsban. Ez szinte csak a végső következmény. Hiszen Círdan döntése és a maga büszkesége a kezdetektől mérgezte állhatatosságát. Írtam fentebb: a maiák feladata Középfölde népeinek segítése Sauron Árnyéka ellen – azt nem említettem, hogy az „istar-tanulmány” szerint „bár tudták, honnan jöttek, az Áldott Birodalom emléke már csak távoli álomképnek tűnt a szemükben, s amíg hűek maradtak küldetésükhöz, örökké sóvárogtak utána.” Ez azt is jelenti, az istarok nem mondhattak le erről a sóvárgásról, nem „rendezkedhettek be” új otthonukban. Különbözik a mód, ahogyan Gandalf és Saruman e sóvárgást kezeli. Gandalf úgy volt „otthon” Középföldén, hogy mindenütt otthon volt – azaz sehol. Így tartotta életben a vágyat valódi otthona iránt. Saruman viszont letelepszik. S mintha ez lenne az első igazán hűtlen gesztusa. Ahogy feladja a sóvárgást valódi otthona iránt, úgy nő evilági „hatalma”. Azaz úgy lesz egyre inkább meggyőződésévé: a sötétséget le tudná győzni, ha „ostoba és rest barátai” nem akadályoznák benne. Apró árulások hosszú során át jut el a teljes árulásig, amikor már nem tud ellenállni a vágynak, hogy magának kaparintsa meg a Gyűrűt. A szövetsége Sauronnal e folyamat szükségszerű vége.

Egyszóval furcsa e jóhiszeműség Gandalf részéről, de talán itt is a bizalomról van szó. Saruman az a barát, aki rosszul dönt. Így kap még egy esélyt Gandalftól, aki természetéből fakadóan nem is tehet mást, mint hogy újabb esélyt ad. De az egykor volt barát az utolsó, számára megalázó „kegyelmet” is kicsinyes és gusztustalan bosszúra pazarolja a hobbitok ellen. Bukása voltaképp nem kevésbé megérdemelt, mint Sauroné, talán „nagyobb” is annál, épp kisszerűsége okán. Saruman végét nem kíséri összeomló tornyok robaja, halála szinte jelentéktelen. A „hatalom” számára ez a jelentéktelenné válás a teljes és végleges bukás.

Radagast kevesebb teret kap, de meg kell említenünk azért, mert a „bukás” egy másik arcát képviseli. Őt az állatok, a madarak iránt érzett szeretete csábítja el, miattuk feledkezik meg a feladatról, amit kapott. Voltaképp nem válik ellenséggé, de elfelejt segíteni a Sötétséggel vívott háborúban. Gwaihir Gandalfhoz küldése Orthancba Gandalfnak szól, nem a harcnak Sauron ellen. Mindent elmond, hogy nem áll ott maga is a hajónál, Gandalf mellett, a történet végén nem tér haza. Vagy mert már ő is „berendezkedett” Középföldén, vagy mert elsodorta a kor vihara Rhosgobellel, a lakhelyével együtt, hiszen egyedül, barátok nélkül élt. Sorsáról biztosat nem tudni, mint ahogy a két Kék Küldött sorsáról sem tudunk még ennyit sem, kiket a távoli Kelet nyelt el. Ím itt ér véget az öt mágus (vázlatos) története. De mit keres e fennkölt társaságban és


végülis kicsoda Bombadil Toma?


A kérdés már csak azért is igen érdekes, mert az általam olvasott tolkieni hozzáfűzések semmit nem árulnak el erről. Egyfelől ez a világ csodálatosan zárt és „kitalált”, (és valljuk be, időnként agyonmagyarázott), másfelől ellentmondásos, fésületlen és befejezetlen (amire a bevezetőmben már utaltam). Miért ne bírna hát el egy ilyen szinten indokolatlan, rejtelmes figurát, mint Toma? Avagy a megoldás kiveri a szemünket, és semmilyen magyarázatra nem szorul?

Fogas kérdés. Hiszen elég sokat tudunk Bombadil Tomáról. Tudjuk a legfontosabbat: a Hatalom Gyűrűje semmilyen hatással nincs rá. Az csak a felszín, hogy nem válik láthatatlanná. Hogy Frodót látja gyűrűvel a kezén. Sokkal fontosabb, hogy a csábításból, amit a Hatalom Gyűrűje jelent - és ami megrontja Sarumant, a maiát – semmit nem érez. Annyi biztos tehát, hogy erőben a maiák felett áll. Érdemes felidézni Frodóék megérkezését Toma házába: „máskor is előfordult már, hogy elbűvölték a szép tünde-hangok, de ez a mostani varázs másmilyen volt: nem annyira fenséges és lenyűgöző, de valami mélyebb érzés, amely jobban megfogja a halandók szívét – csodálatos és mégsem idegen.” S mikor Frodó felteszi a kérdést Aranymagnak, Toma hitvesének, hogy kicsoda Bombadil:
„- Ő az, akit láttatok. – mondta Aranymag - Erdők, vizek, dombok gazdája.
- Akkor tehát e különös vidék az ő birtoka?
- Azt már nem – felelte Aranymag elkomolyodva. – Nem is lenne jó, mert sok gonddal járna – tette hozzá halkan, mintegy önmagának.
- Fának, fűnek, és mindennek, ami él e tájon, nincs más birtokosa, csak önmaga. Bombadil Toma a Gazda. Ha fényben, vagy árnyékban lombok alatt járkál, sebes vízben gázol, dombtetőkön szökdel, nem bánthatja senki. Nem fél ő senkitől. Bombadil Toma a Gazda.

Tudjuk még, hogy Toma lételeme a dal. S mintha folyvást egy olyan nyelven dalolna, egy olyan fiatal nyelven, aminek „szavai jobbára a csodálkozás és öröm kifejezésére szolgálnak”. Énekei ha értik a hobbitok, ha nem, valójában „varázsénekek” mind, nemcsak az a rigmus, amit a hobbitok „segélyhívóként” megtanulnak. Sőt, a hobbitok szájára is könnyebben jön az ének, mint a beszéd Toma asztalánál.

Vegyük ide még, mit mond róla Elrond: „De Bombadilról megfeledkeztem, ha ugyan ő még mindig ugyanaz, aki annakidején járta az erdőt, s aki már akkor vénséges vén volt. Abban az időben nem ez volt a neve. Mi Iarwain Ben-adarnak hívtuk, a legvénebb apátlannak.” S elmondja maga Toma is: „Halljátok a szavamat, barátaim: Toma előbb itt volt, mint a folyó és a fák; Toma emlékszik az első esőcseppre, és az első makkra. Előbb taposott ösvényeket, mint a Nagyok népe, és látta, mikor megérkeztek a Kicsik. Előbb itt volt, mint a királyok, a sírdombok, a buckamanók. A tündék még nem költöztek el nyugatra, és a Tenger még nem zúdult fel, amikor Toma már itt volt…”

Az Ainulindale meséli el a tolkieni világ genezisét. Azt, hogyan gondolta ki Eru (tünde nevén Ilúvatar) a dallamot, hogyan gondolta ki az ainukat, hogy hangjuk harmóniát teremtsen, hogyan vágytak az ainuk a dallam valóságára, s beköltözve Eára, a megszülető világba hogyan lettek valákká, hogy „felépítsék” a zenét. Toma lehetne vala, de a valák egy-egy elemhez kötődnek, egy-egy erőt jelenítenek meg. Toma ennél több és kevesebb. Nekem kedvemre való gondolat, hogy Ilúvatar maga is „belopta” magát a dalába. Hogy a muzsika szülőatyja beköltözött a muzsikába – s hogy voltaképp „hobbitnak” költözött oda, hiszen Toma hozzáállása a világához kiköpött hobbit-módi. A „mindenható”, amint teremtményei szabadságát végtelen türelemmel tiszteletben tartva „kicsire összehúzva magát” benne örül a maga teremtette „életben”. Aki a kezdetektől tartja azt az alázatot és szeretetet világa iránt, amit Gandalf a maga kiszabott ideje alatt megtart. Aki nem vezet, nem parancsol. Ha belebotlasz, lehet, hogy megsegít. De nem lépi át a maga kijelölte határokat. A regős, aki benne lakik a regében. Kedvemre való gondolat. Nektek nem?


A következő alkalommal az Ember Ajándékáról, Elrond testvére Elros választásának bölcsességéről szeretnék írni, no meg arról, miért kísértődik meg a Gyűrű által Galadriel.


A sorozat további részei:
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura I.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura III.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura IV.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura V.
Rajongásunk tárgya - A Gyűrűk Ura VI.


 Korábbi kommentek:



Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...