2009. május 2., szombat

Nick Hornby: Vájtfülűek brancsa

Nick Hornby könyvét legszívesebben kötelezővé tenném mindenkinek, aki szeret olvasni, pláne azoknak, akik olvasónaplót, blogot, kritikát, bármi hasonlót írnak, függetlenül attól, hogy szeretik-e magát Hornby-t vagy sem. Nekem vegyes élményeim voltak vele, olvastam tőle földhözvágósan jó könyvet (Egy fiúról; Pop, csajok, satöbbi) és olyat is, amitől, őszintén szólva, sikítófrászt kaptam (Hogy legyünk jók?). A Vájtfülűek brancsa – Egy olykor elkeseredett, de örök optimista olvasó naplója ha nem is volt „földhözvágós” élmény, de veszettül jól szórakoztam rajta.

Hornby majd’ három éven át írt egy rovatot az amerikai Believer magazinba, arról, amit épp olvasott. Nem szokványos kritikákat, inkább olvasónaplót, elsősorban könyvekről, de mellékesen úgy kb. minden másról, ami csak eszébe jutott. A rovatot az különböztette meg a „többi könyves rovattól” hogy Hornby nem megrendelésre írt kritikákat, nem voltak kötelező körök, azt olvasott, amihez épp kedve volt, és nagyjából arról írt, amiről akart, egy megkötéssel, nem húzhatott le senkit. Így került a válogatásba néhány „megnevezetlen szerző” irodalmi avagy nem irodalmi műve, amik annyira rosszak voltak, hogy semmi jót nem tudott írni róluk. Őszintén szólva szétvet a kíváncsiság, mik lehettek ezek.

Hornby válogatásában nincs semmiféle rendszerező elv, legtöbbször frissen vásárolt, kortárs műveket olvas, de néha becsúszik egy-egy klasszikus, sok könyvet ajánlanak neki ismerősök, kap tiszteletpéldányokat kiadóktól, amiket illik elolvasni (nekem miért nem küldenek, miért???), egyszer még egy olvasói levélben ajánlott könyvet is elővesz. A szépirodalmi művek mellett sok-sok tényirodalom is teret kap a válogatásban, írói, sportolói és politikusi életrajzok, levelezés-gyűjtemények, dokumentumregények, versek, és egy képregény. Minden cikk elején felsorolja, hogy az előző hónapban miket vett meg és miket olvasott el, ezek a legtöbb esetben messze nem fedik egymást, ami némi kis megnyugtatással szolgál a hozzám hasonló mániákus könyvgyűjtőknek, akiknek egyre nő az „elolvasandó” kupac az ágyuk mellett, de mégis mindig valami újat, mást, még nem meglévőt akarnak olvasni. Hát igen, a profik is így csinálják. Hornby is többször megfogadja, hogy nem vásárol többet, hogy elolvassa az otthon gyűlő kupacokat, aztán mindig elcsábul, a legkülönbözőbb ürügyekkel.

Szerencsés esetben a könyvek egymáshoz vezetnek, egymást ajánlják, ilyenkor van Hornby elemében, egy-egy könyv kapcsán számtalan másikról ír, összefüggéseket fed fel a különböző könyvek közt, és ami nekem különösen tetszett, nem csak a könyvek és írók közt, hanem a saját életét, és úgy globálisan a világ működését is mintha az olvasmányai alapján magyarázná meg, írná le. Szeretem ezt az írói-kritikusi attitűdöt, ahol nem az a lényeg, hogy egy könyv formailag milyen, nem szigorúan lefektetett szempontrendszer szerint kell elemezni valamit, nem önmagában való entitásként kell kezelni egy könyvet, hanem az a lényeg, hogy az olvasóiból, belőlünk mit vált ki, milyen érzéseket, élményeket hoz felszínre, mi jut eszünkbe róla.

Hornby oda is mondogat rendesen az úgymond „professzionális” kritikusoknak, az irodalmi kánonnak, a „magas” és népszerű irodalom elkülönítését szorgalmazóknak. Persze mondhatják, hogy ez érthető, hisz valljuk be, őt sem az irodalmi értékei, a nyelvi leleményei vagy a filozófiai magasságai miatt szeretjük, hanem mert szórakoztatóak a regényei, de szerintem hiba volna Hornby-t hazabeszéléssel vádolni. Nem népszerűsíti a szórakoztató irodalmat a klasszikus vagy „értékes” irodalom ellenében, hanem épp e kettő elkülönítését kérdőjelezi meg újra meg újra. Ezért tenném kötelezővé, mert épp azt mondja, hogy nincsenek abszolút értékek, nincs olyan, hogy valamit „illik”, vagy „muszáj” elolvasni, mindenki olvasson, amit akar, a lényeg, hogy élvezze, és ha valaki nem ért egy szépirodalmi művet, nem kell erőltetnie, olvasson valami szórakoztató krimit, vagy romantikus regényt, vagy akármit, de arra sem kell csodabogárként tekinteni, aki éppenséggel Proustot találja a legjobb szórakozásnak, mert hát ízlések és pofonok… Persze valószínűleg Hornby koppintana először az orromra, ha látná, hogy azt írtam, kötelezővé tenném a könyvét, mert hát épp ő írta, hogy semmi sem kötelező.

Viszonylag kevés szerzőt ismertem egyébként az általa olvasottak közül, mentségemre legyen mondva, a kötetben szereplő könyvek elenyésző része jelent meg itthon. Az azért örömmel töltött el, hogy van egy közös kedvencünk, Dennis Lehane Titokzatos folyójától ő is épp annyira el volt ájulva, mint én. Nagyon sok könyv van, amit szívesen elolvasnék az általa ajánlottak közül, de nem tudom, mennyi esély van a magyar kiadásukra, újfent rá kellett jönnöm, hogy jobban kéne tudni angolul.

Ami nekem még nagyon tetszett a könyvben, az a kétségtelen belterjessége, és Hornby hozzáállása ehhez. Mert hát valljuk be, azért icipicit irritáló olyasvalaki kritikáit olvasni, akinek a legtöbb barátja, rokona, ismerőse író, az ő könyveiket ajánlja, folyamatosan hírességek közt mozog, ott van a kulturális élet központjában. Hornby viszont abszolút félvállról veszi ezt az egészet, annyira természetes iróniával kezeli, hogy nem lehet nem szeretni. Nagyon szórakoztató könyv volt, minden egyes sorát élveztem, szóval, ha kötelezővé nem is tehetem, mindenkinek ajánlom, aki szeret az olvasásról olvasni.


Kiadó: Európa
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...