Már
most látom, hogy a Twilight-saga nálam ugyanarra a sorsra fog jutni,
mint az Anita Blake-sorozat. Olvasom, mert kíváncsi vagyok, hogyan
bonyolódik a cselekmény, és még hány marhaságba rángatja bele
szerencsétlen hőseit az írónő, de közben egyre kevésbé tetszik, és
könyvről könyvre egyre erősebben verem a fejem a falba, hogy miért is
olvasok ilyeneket. Az Alkonyat után azt írtam, remélem, a folytatásban
beindul a cselekmény, választ kapunk néhány szerintem érdekes kérdésre,
és tán megtanul Meyer kisasszony írni. Hát, igazából egyik sem jött be.
Az Újhold abszolút csalódás, alig-alig keltette fel az érdeklődésemet,
itt-ott kifejezetten untam.
Néhány
hónappal az előző kötet vége után kezdődik a történet, Bella és Edward
émelyítően boldogok, még mindig fülig szerelmesek egymásba, csak egy
dolog árnyékolja be a boldogságukat, Bella közelgő tizennyolcadik
születésnapja. Ami olyan hisztirohamot vált ki belőle, mint egy
megkeseredett szingliből a harmincötödik. Komolyan mondom, én kis naiv
azt hittem, az előző kötet után nem lehet fokozni Bella picsogását, de
tévedtem. Valami olyan szinten idegesítő ez a csaj, hogy legszívesebben
fognám a könyvet, és jól fejbecsapdosnám vele. A létező legrosszabb
kamaszhisztit fejeli meg az írónő azzal, hogy Bella legnagyobb
szívfájdalma még mindig az, hogy az a dög Edward nem hajlandó őt
vámpírrá változtatni, és így ő egyre idősebb lesz, míg a fiú örökké
tizenhét marad. Ó, az a fránya öregedés! És ez még csak rosszabb lesz.
A
vámpírcsaládnál rendezett szülinapi parti egy fatális balesetnek
köszönhetően kis híján tragikus fordulatot vesz, így hát a talpig lovag
Edward úgy dönt, csak és kizárólag Bella érdekében fogja a sátorfáját,
és családostul-mindenestül továbbáll. Itt kezdődnek Bella és az olvasó
igazi megpróbáltatásai. A faképnél hagyott tragikus hősnő mély
depresszióba zuhan, van itt minden, sírógörcs, pánikroham, rémálmok,
apátia, és jó adag nekem-a-legrosszabb-a-világon-és-senki-sem-ért-meg
hangulat. Tudom én, hogy nagyjából mindnyájan átestünk egy ilyen
korszakon kamaszként, az első nagy szerelmek és nagy csalódások idején,
amikor a világ minden nyomorúsága eltörpült amellett, hogy a tökéletes,
az igazi, az egyetlen elhagyott, de oldalak százain át olvasni ezt,
mindennemű történés nélkül, na az kissé idegtépő.
Mindennek
a tetejébe olyan szinten az arcunkba tolja az írónő - újfent - a hősei
különlegességét, kivételességét, hogy falnak tudnék menni tőle. Bella a
világ legérzékenyebb, legsebezhetőbb, legmegbántottabb lánya, Edward
pedig a világ legtökéletesebb, legszívdöglesztőbb hősszerelmese,
kapcsolatuk a valaha volt legnagyobb szerelem, így szakításuk is a
világirodalom legmegrázóbb tragédiája. Az még elmenne, hogy Bella
kamaszos önteltségében saját magát helyezi a világ középpontjába, de
hogy az írónő is folyamatosan elénk tolja, hogy ezek itt bizony
nagyon-nagyon különlegesek és cseppet sem átlagosak, na az már nem. A
folyamatosan erőltetett Rómeó és Júlia párhuzam a nevetségesség és a
bosszantás határán mozog, mert hát valljuk be, Shakespeare anélkül is
tudott írni egy tragikus szerelmről, hogy oldalanként leírta volna, jól
figyeljetek, ez itten egy tragikus szerelem!
A
folyamatos szenvelgés és önsajnálat bugyraiból apja fenyegetése
mozdítja ki Bellát, aki megelégeli lánykája feneketlen depresszióját és
kiadja az ukázt: irány a mama meg a napfény. Bella annyira bepánikol
attól, hogy ha el kell mennie Forksból, minden esélyét elveszti, hogy
lássa még Edwardot, hogy összekapja magát, még barátra is lel, az előző
kötetben már futólag bemutatott Jacob személyében, aki mindenben
kiszolgálja Bella szeszélyeit, rajong érte, körülugrálja, mint egy
szerelmes kiskutya, ő lesz a menedék Bella számára, a visszavezető út az
életbe, és az eszköz, hogy folyamatosan extrém helyzetekbe sodorja
magát, és életveszélyközelben hallhassa Edward hagját, amint
hallucinációiban védelmezni próbálja. Valljuk be, Bella szemét módon
kihasználja Jacob rajongását, és közben semmit nem ad cserébe, aztán meg
jól bevágja a durcát, amikor a fiú rejtélyes okokból elkezdi kerülni.
Persze,
mivel ez Forks, amit körülvesznek a furcsa legendák, a főhősnő pedig
alapjáraton vonzza a fura figurákat, Jacobról is hamar kiderül, hogy nem
egyszerű indiánfiú, időnként óriási vérfarkassá változik, persze nem a
móka kedvéért, hanem hogy megvédje Forks-t a vámpíroktól. Újabb mitikus
szörnyeteg, újabb problémázás, újabb „nem vagyok méltó rád” hiszti, és
persze a már jó előre beharangozott vámpír-vérfarkas ellentét. Jacob
természetes ellenségeként tekint a vámpírokra, Bella viszont szereti
Edwardot és családját, de választania kell, van tehát okunk egy újabb
adag depire. Kár, hogy Meyer ennyire rá van fixálva a Bella körüli
szerelmi katyvaszra, és közben nem fordít több gondot sem a
cselekményre, sem a mellékszereplőkre, a vázlatosan bemutatott
vérfarkas-falka ugyanolyan érdekesnek tűnt, mint az előző részben a
vámpírcsalád, de ők is statisztaszerepre kényszerültek az
Edward-Bella-Jacob hármas mellett.
Hasonlóan
az előző részhez, az utolsó kb. száz oldalba gyorsan belezsúfolt az
írónő egy kis akciót, néhány félreértés után Edwardunk életveszélyes
helyzetbe sodorja magát Olaszországban, Bella végigszáguld hát a fél
világon, hogy megmentse szerelmét. Az izgalmi faktor a nulla körül
mozog, egy percig sem kérdéses, hogy Bella időben rátalál Edwardra,
egymás karjaiba omlanak, és minden jó ha jó a vége. A nagyon veszélyes,
nagyon kegyetlen és nagyon „vámpírosnak” ábrázolt Venturi klán egyelőre
csak felvezetésszerűen jelenik meg, igazi súlyuk nincs, nyilván ők a
folytatás szempontjából fontosak. Kíváncsi vagyok, hogy a farkasok
sorsára jutnak-e, vagy róluk megtudunk ezt-azt a későbbiekben.
Bella
és Edward tehát újra egymásra talál, kapunk egy újabb nagy adag Rómeó
és Júlia hasonlatot, legalább százötvenszer biztosítanak minket arról,
hogy az ő szerelmük mennyire egetrengető, és hogy nem tudnának egymás
nélkül élni, szegény Jacob meg csak csorgatja a nyálát tovább. A sorozat
legnagyobb kérdése továbbra is az, lesz-e Bellából vámpír, rá tudja-e
venni Edwardot az átváltoztatásra. A végére gyűlik némi feszültség, mert
kiderül, hogy szegény Bella mindenképpen pórul jár, akár átváltozik,
akár nem, valaki mindenképpen megpróbálja megölni, de bízzunk benne,
hogy a szerelem mindent legyőz, és tán mégis túléli… Különben miről
szólna az újabb két rész?
Kiadó: Könyvmolyképző
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése