2009. április 30., csütörtök

Ha...

 
Az elmúlt hét végén tévét néztünk, ami velünk nemigen fordul elő – általában. Ez esetben azonban csökkentettük a „filmek, amiket Zoli szeret, de Timi nem látta” kontingenst, amikoris leültünk a királyi tévé kettese elé, megnézni az If… című 1968-as mozit. Engem ugyanúgy beszippantott, sokadjára is, mint anno, és bíz Timinek is igen tetszett. Időről időre előveszik, és lejátsszák, tehát érdemes vadászni rá, mivel kétségtelen tanmese-jellege ellenére is teljesen magával ragadó, inteligens, időnként torkon markoló mozi.
 
Egy angol College hétköznapjai és egy lázadás, egy mini „forradalom” kialakulás-története bomlik ki a szemünk előtt. Mick Travis és barátai apró szabályszegéseken és dacreakciókon át jutnak el a terrorig – az iskola „hétköznapi”, intézményes, ámde korántsem személytelen terrorjára válaszolva. Látjuk, hogyan illeszti be magába a rendszer a frissen érkezett kisdiákot, hogyan választódnak ki az alsóbb évfolyamokból a „pekások”, a felsőbb évesek „tisztiszolgái”,  képet kapunk arról az oktatási rendszerről, amely az első években tudatosan kiszolgáltatja diákjait az előjogokat birtokló felsőbb éveseknek, finoman és kendőzetlenül kerülnek elő akár olyan kényesebb témák is, mint a zárt fiúközösségekben szükségszerűen előbukkanó homoszexualitás. Látjuk a tanári kart, a bohém történelemtanártól a kőkonzervatív káplánig, élükön az ál-liberális, frázispuffogtató igazgatóig. Valahol fura látni ennyire szolidan analizálva, az ábrázolt „hétköznapokat” egymásutánba fűzve azt a világot, amely a Harry Potter könyvek egyik alapanyaga is, hiszen annak legfőbb színtere egy angol rendszerű College, még ha a koedukált korszakból is, és hozzápuhítva egyfajta ideál-képhez, aminek itt, ebben a filmben nyoma sincs. Itt más ideálok hatnak.
 
Travis és baráti köre felsőbb évfolyamos. Sok mindent szabadságukban áll tenni, alapvetően már nem „szolgák”, de még nem „kiszolgáltak”. A környezetre való reakciójuk vezérelve a dac. „Izzasztójuk” (tanulószobájuk) falán a szexualitás mellett az erőszak képei, és a fő helyen Lenin, meg a "forradalmárok" képei. A forradalmi ideológia választása természetes, kamasz-lázadás keveredik itt a túlszabályozott környezetre adott reakcióval. Amelyben a szabályok mellett persze az önkény is ott lakik, ettől nem maradéktalanul személytelen az intézményes terror. Ahogy Denson testi fenyíti Travist, a szokásos négy pálcaütést megfejelve még néhánnyal (a film egyik legerősebb jelenete), abban benne van a „bármit megtehetek veled, mert a kezembe adattál” állapota – mint ahogy az igazgató „puhább” büntetése, a plusz munka is csak a diktátor „kénye-kegye”. A lomtalanítás közben meglelt „elfelejtett fegyverraktár” pecsételi meg aztán a fiúk sorsát. A történet tehát végpontig feszül – innen a tanmesei jelleg, ha Ottlikot (Iskola a határon), ha akár Vargas-Llosát (A város és a kutyák) nézem, hozzájuk képest itt művi és didaktikus a film, még ha kétségtelenül hatásos is a befejezés.
   
A forradalmak így szoktak véget érni – még ha a folyamat, amíg kitörnek koszosabb is, vagy máshonnan nézve soha nem ennyire vegytiszta. Számomra mégsem ez a film igazi nekem szóló tartalma. Mert nekem nem elsősorban az elit gyermekeinek forradalmárrá válásáról, nem elsősorban a terror lázadásra ingerlő hatásmechanizmusáról szól a film, hanem épp arról a hétköznapian természetes „életrendről”, ami durván szólva kineveli a „rabszolgatartót”, arról a folyamatról, hogyan lesz az érzékeny, befolyásolható kamaszemberből a bárki másra vezetése tárgyaként tekintő, erős küldetéstudattal és kiválasztottság-érzettel terhelt, de voltaképp érzéketlen és részvétlen valaki. Aki képes „vezetni” – akár háborúban, tisztként, a közkatonát, hiszen a srácok alapkiképzést kaptak, és alkalomadtán valóban tisztnek hívták be őket Britannia háborúiban. Képes „vezetni” céltudatos érzéketlenséggel, számokkal és nem lelkekkel dolgozva, szilárd erkölcs és elvek látszata által hitelesített módon, mély kiválasztottság-tudattal átitatva, mintegy „kiemelve magát” e feladatra. Ahogy általában az elit - saját elképesztően illegitim elitünk is – működik. Számomra a film ezen rétege a legfontosabb, mert segít megérteni azt az intézményesített önkényt, amit jelenleg éppen szabadságnak hívnak.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...