2008. szeptember 8., hétfő

A Faun labirintusa

Valamiért elkerültük Guillermo Del Toro filmjeit. Nem szándékosan. Csak úgy alakult, hogy nem láttuk őket. Nem is tudtam, hogy ekkora hiányt pótolunk, amíg Timivel meg nem néztük A Faun labirintusát. Úgyhogy ez most kevésbé ajánló – csak azoknak, akik hozzánk hasonlóan elmentek e mellett a film mellett – inkább morfondírozás.

1944-ben, Spanyolország északi vidékén, a Pireneusok lábánál még utolsókat rúgta a polgárháború. A történelmi hűség a hangulatokban lakik, nem oktatófilmet kapunk, nincs propaganda, ha le is tevődik a voks az ellenállók mellett, sugárzik az értelmetlenség nemcsak a hatalom, de a köztársaságpárti oldal cselekedeteiből is. Néhány makacs partizán nem nyugodott bele a vereségbe – segítséget egyébként a francia Ellenállástól kaptak. Hiszen nem ért véget a háború, számukra egyértelmű volt, a fasizmus ellen folyik, Franco fasiszta, tehát jönnek a szövetségesek is, csak ki kell tartani. Mi tudjuk, hogy a spanyol semlegesség, amit diplomáciai és „egyéb” tevékenységre mindkét oldal igénybe vett, végül többet nyomott a latban, mint az ideológiák. Végtelenül ironikus, hogy annyian azért sose voltak az ellenállók, hogy felvonuljon ellenük a hadsereg – apró adalék, de a film hűségére példa - a rendfenntartás a csendőrség dolga volt. Történetünk egyik pólusán Vidal kapitány áll, a hegyekben bújkálókat sakkban tartó csendőralakulat parancsnoka.

Vidal kapitány neve szerintem nemcsak csengésében hasonlít a spanyol vida – élet szóra; bár nem tudok spanyolul, etimológiai rokonságot sejtek. Vidal kapitány nem azért kegyetlen és kíméletlen, mert élvezi – bár kétségtelenül élvezi. Mert az élet ilyen. A háborús élet főleg. Vidal kapitány egy halott háborús hős fia, kinek utolsó pillanatát megállított órája pontosan jelezte az utódnak, a percet, amikor elesett a csatában. Vidal kapitány ezért az erdei csatajelenetben – míg jobb kezében pisztolya – baljában egy órát szorongat. Bár ha társaságban szóba kerül – civil társaságban, egy a polgároknak adott vacsorán – saját egyetlen mítoszát letagadja. Ahhoz senkinek semmi köze. Vidal kapitány frissen szerzett várandós asszonyát elhozatja abba az erdőszéli malomba, ahol egysége állomásozik. Mert a születendő gyermeknek – aki „értelemszerűen” csak fiú lehet, az apja mellett a helye. Vidal kapitány ennyire vak, nem tudja, hogy neki kellene felszámolnia önmagában, hogy hátra kéne hagyja a háborút a születendő gyermek kedvéért. Mindent fordítva csinál. Hiszen „csak” élet. Felesége előző házasságból származó lányára vak. Létezése lényegtelen a számára. Mint ahogy a felesége is csak mint az utód „burka” számít. Torzult lélek, az élete tette ilyenné, háborús évek, szolgálat, az erőszak következetes légköre. Vidal kapitány voltaképp a halál angyala a filmben. Legtöbbször őt látjuk ölni, és legtöbbször minden gátlás és kétely nélkül. És vak a partizánok legfőbb kémjére, a szolgálólányra, hiszen nő és szolga. Ilyenekkel dolga neki nincs.

Ellenpólusa a Faun. Aki a mostohalány mesére fogékony lelkét magához babonázza, aki maga a Mese. Léte rejtőző, követei imádkozó sáskából kiformálódó apró fekete tündérek. Ő a mítosz, a szökött királylány mítoszának őre, mesélője, ő ismeri fel Oféliában a „felvilágba” – az Életbe – szökött trónörököst. A kislány mesehős lesz, a Fauntól kapott feladatokat, a három próbatételt gondolkodás nélkül – ha nem is hiba nélkül - hajtja végre. A Faun segíti életben tartani az anyját, a terhessége utolsó szakaszát élő gyenge szervezetű Carment. Ami nem sikerülhet, de nem azért, mert a mese ereje ne lenne valóságformáló erő – ez a hit definíciója, és vallásosságtól függetlenül belátható, hogy hiedelmeinknek milyen alapvető valóságformáló ereje van. Azért nem sikerülhet, mert Vidal kapitány felfedezi a „varázslatot”, és megsemmisíti azt. A Faun nemcsak ellenpólus, hanem tükör is. Valahogy úgy, ahogyan a Pán Péterben azonos az apa és Hook kapitány. Csak – első pillantásra - itt helyet cseréltek, s a Faun, a segítő, megtartó erő került a mítoszba. Világa viszont, a mesék labirintusa, ugyanolyan mocskos, szutykos, sárban, vérben és testnedvekben tocsogó, komor hely, mint Vidal kapitányé.

A Faun világának törvényei mások, mint Vidal kapitány életének törvényei – de csak látszólag. Hiszen a kalandok, Vidal kapitány harca a forradalmárokkal egyfelől, másfelől Ofélia Fauntól kapott feldatai rímelnek egymásra. Amikor a szigorúan begyűjtött élelemért akciót indítanak a partizánok, segítőikről árulkodó nyomot hagyva, Ofélia a lakomaasztal szörnyeteg őrét ébreszti fel azzal, hogy nem tud ellenállni a finomságok csábításának. A kalandok is egymást tükrözik, s a két pólus között vergődő kislány – akinek szeme mind a két világra egyformán nyitott, végül mindkét világnak áldozatául esik. Csakhogy amíg áldozata a mítoszban a megváltást jelenti, az életben a halált. Pedig csak ember próbált maradni, lélekkel és vágyakkal teli ember. De nem maradhat Vidal kapitány világában életben. A befejezés tiszta őszinteséggel nem dönti el, a labirintus vajon Ofélia fantáziajátéka, önmentő önbecsapása volt-e, vagy valóság, önálló létezés. De akár ez, akár az, érdemes érte élni is, halni is.

Látni, a téma kényes, hallatlan könnyen lehetett volna erőszakos elemekkel telitűzdelt melodrámát csinálni belőle – olyan igazi művészfilmes nyitvahagyásokkal -, de elfinomított-durvított, végefeloldással terhelt, kiszámított és kiszámítható, hatásvadász tucatfilmet is. De sem ez, sem az. Guillermo Del Toro, a rendező egy pontosan kirajzolódó ösvényen végigvezeti a filmet, fel arra a hegyre, ahol az öntörvényű – és persze kismesterek által utólag mindig filmes klisékké másolt - igazi remekművek laknak. Ennek az embernek minden filmjét látni akarom!


Korábbi kommentek:

1 megjegyzés :

shizoo írta...

Kicsit túlzónak érzem már a remekmű kifejezést... bár azzal a kedves ismerősömmel nem értek egyet, aki szerint ez tipikus libsi tetszésfilm kislánnyal mesével, háborúklisékkel, fekete csendőrökkel és hős partizánokkal. Abban - tény - igaza van, hogy a filmes alaphelyzet partizánjait egy másik, elfoglalható nézőpontból ma terroristának tekintenénk. Valóban nem tartalmazza annak a borzalomnak a "teljes képét", ami együtt jár az ilyen akciókkal - nem tartalmazza a (bizonyos aspektusában) korunk öngyilkos merénylőinek hozzáállásával rokon önátadást akármilyen eszmének, hitnek - vagy kiábrándulásnak és cinizmusnak (az eredmény szempontjából sajnos mindegy).

De nekem akkor sem, most sem a társadalomrajz adta a film erejét. Hanem a mítosz rajza: ahol a pokoli, háborús valóság mellé a horror elemeiből gyúródik tündérország, ahol imádkozó sáskából lesz tündér, a Faun olyan, mint a kezünket szaglászó szörnyeteg - nem sejthető, harap-e vagy csókot ad a nyelve. A mese valódi mélységeivel terhes látásmód tetszik benne, s ez maradéktalanul, ma is. A sárból, benne lakó férgekből és gumókból; nem pedig cukorból épülő mítosz-táj.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...