Kedves Dumpf létiparos, drága
Endre! Az első, amit le kell szögeznem, ahogy a lepke árnyékát, hogy ön
dilettánsnak tényleg kiváló. A nap mint napi versfosás a kórtermi környezetben
teljes egészében megidézi, ahogy a versigézetbe szédült, odaperzselődött amatőrök
keresik a fogást mindenen, de tényleg mindenen, amiből líra lehet (amolyan
visszavont pénznem, amivel fizetni nem lehet, de emlékül megőrzi a rokonság).
Külön örömmel vettem észre, hogy a közben mégis megszülető teljesebb igényű
sorok hogyan lesznek reflex-szerűen lebunkózva valami egyetemes oda nem
illéssel, frissen és üdén hervasztott szóalakkal, amit a szent rímkényszer köpet
a sorvégre, vagy csak úgy a játékos elme, aki épp két kézzel, oda se nézve
(avagy nagyon is oda nézve dekoltázsokra, meg lábközökre) költ. Büfében, sorban
meg-megállva. Mindazonáltal a lepke árnyékát csak a testén keresztül lehet gombostűre
tűzni. A lenyúzott rókabőr semmilyen perspektívában nem lesz kutyabőr. A
dilettáns nem érdemel ekkora pofont, mert ő a valóságos Parnasszus-mászók
folyamatosan lenézhető, síksárba ragadt hátországa. Ön, kedves Dumpf
alteregó, egy über-egó játéka, aki anno a Szódalovaglásban
a töredéket, a resztlit költői alapegységgé tette, s így, beleőszülve az ön
bőrét szegezi ki mintegy elrettentő példa gyanánt a gyülekező rókahadaknak.
Magánál tényleg ősz van, a
kultúra szakadatlan és teljes ősze. Ez az őszológia minden elvetemült
pillanatában idéz is, kontextusba is hív, és megfürdeti a dilettái sarában az
egész irodalmi hagyományt. Csokonaitól, Berzsenyitől a kihagyhatatlan Adyn, meg
a Nyugatosokon át Simon Marciig beletördelve mindent a maga lázas ágy-melegébe,
amolyan szúrós szalma-törek ez a hagyomány, enyhe, előre vizionált hullabűzben
- szúrhat, ha ön két vizit között, két büfényi kólaséta közt csak úgy fektében
forgolódik. De hát alkony van, és tényleg a hagyományos írott kultúra ősze; ki
olvas, ugye, ki érti, ki látja a parafrazeált, rommá vegzált múltat ebben a
gyülekező sötétben, amikor úgyis mindenki a saját lázlapjával van elfoglalva.
Lázlap-szelfivel, kenőpénzzel a borítékban, a bornírt nővérek közt lámpával
keresve azt, aki legalább egy injekciót a megfelelő grandezzával helyez a
farpofába. Tény, hervad már ligetünk, s díszei hullanak, ráadásul ezek a
tavalyi díszek, némi üres szaloncukorpapírral a hiába zörgő, elszáradt
tűlevelek közt. Ez a második, amit hangsúlyoznom kell, kedves Dumpf, drága
Endre! Ön nem lát lehetőséget tavaszra - de egyszerűen nem tudom eldönteni, a
borúlátása az über-egója érzékelt tavasztalanságából, vagy tényleg
nemzőképtelenné vénült, idézetekké redukálódott műfenyő-kultúránk rügyképtelenségéből következik.
Mindazonáltal hadd gratuláljak! Az
ön Őszológiája ezzel együtt egyetemes, a kultúránk tényleg így elmebomlik
ágytállá és kacsává, kanüllé és branüllé, infúzióvá a befektetés soha meg nem
térülő kórházi ágyain. A kiejtett, devalválódó szavak tényleg lebomlanak. Ez
Weöres szerint eltarthat uszkve háromezer évig, vagy a kutyavásár egyszer volt
napjáig - a lényeg ugye a foszlás, az egyetemes feledés, az örökbecs
illúzió-volta. Ennek jegyében azt hiszem irodalmunkban még senki nem jutott
ilyen messzire. Gratulálok, hogy sikerült írni egy könyvet, ami már az olvasása
közben lebontja önmagát - azt hiszem ez tényleg a posztmodern dekonstrukciós
szorongásvers-irály non plus ultrája. Az üres borítót markolva utána az
olvasója is nyúlüregnek érzi magát, anélkül, hogy tudná, milyen mély. Csak néz
maga elé, ahogy a nagyvizit után P. úr, a művelt européer, az elharaptukban
elcsípett orvosi latin kifejezések jelentés- és következményvilágán
rágódva, amíg meg nem érkezik a madártej, vagy a spenót, vagy a testre
kötözött egyéb büfévágyak helyett az utolsó ingyombingyom.
Mindazonáltal hadd gratuláljak!
Mert persze hogy belemásznak a sorok a fejembe, és akarva-akaratlan emlékszem.
A de háthákra. A visszfénylő malachullámokra. A szívszagú urakra. A
kulcslukandó néma éjekre. A tirolizakóban rímjáróra. Undok bélmosás után. Az
emberiség gumilepedőjére. A holdragyogtára. A szélsípolta kabátra. A
büfésnénire. Az iránta érzett szerelemre, ami elkenődő cigánymeggy a nyár
bőrtalpán. Vagy ott vannak a haikuk, paródiának és haikunak egyaránt kiválók. Ez is egy gúny levébe áztatott sikerülés, de akkor is. Szóval a dekonstrukció valójában sikertelen, mert közben a fejben
konstruálódik valamiféle látvány, és meglehetősen öntörvényűen, tehát koránt
sem a maga akarata szerint, kedves Endre! És ebben nemcsak a kórházlakásban
rutinos kortárs romtest-tapasztalatára támaszkodom, szerintem a
flastromklastrom ismeretének hiányában is teljesen látomásos ez a mikro-miliő;
ami a versek kegyetlenül esetlegesnek ható egymásutánjából (a megírásuk
egymásutánjából?) összeáll, az mindenkinek a saját őszológiája, saját látomása
lehet. Ámbár szerintem tényleg nem árt hozzá némi ütöttség. Vagy talán akkor
könnyebben összeáll, ahogy az ottfelejtett gipszes vödörben a trutymó. Mert a
saját olvasatom persze a dilettánsé, aki épp próbál nem vérig sértődni.
Két állítást fogalmaztam meg,
amelyek kizárják egymást. Vagy talán többet is, amelyek kizárják egymást. Azt
hiszem, egyikünk sem tudja, ebből az emberségnek nevezett kórteremből hogy néz
ki a kint. A kizárt. De úgyis kitolnak oda. Meglátjuk, Endre! De addig is...
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése