Irvin D. Yalom: A Spinoza-probléma

Kimondottan felvillanyozódtam, amikor megláttam, hogy új Irvin D. Yalom kötet jelenik meg magyarul – az amerikai pszichiáter-író pszichológiával megspékelt szórakoztató művei kifejezetten üdítő színfoltjai az olvasmányaimnak. Általában. Mert meg kell mondjam, amikor belemerültem A Spinoza-probléma olvasásába, el kellett gondolkodnom azon, mire is adtam a fejem. Félreértés ne essék, a könyv nem rossz. Sőt! Remekül megírt regény, ami ismét csak kifinomultan és okosan ötvözi a pszichológiai megalapozottságú jellemrajzot a fikcióval, a történelmi érdekességeket a tudományos fejlődéssel, a szakmait a mélyen emberivel. Amire viszont nem voltam felkészülve, az, hogy ennyire mélyen belemerülünk egyfelől Baruch Spinoza filozófiájába, másfelől (és ez a nehezebb ügy) a náci ideológia (fikcionalizált) kidolgozásába. (A tisztesség kedvéért jegyezzük meg, a fülszöveg nem árul zsákbamacskát – akár el is olvashattam volna.)

Nem kis fába vágta fejszéjét Yalom ezzel a könyvvel: az előszóban részletezett ötletszikra-kipattanás egy, a hollandiai Spinoza-múzeumban tett látogatásnak köszönhető, melynek során tudomást szerzett róla, hogy a második világháború alatt a múzeum padlásán a falusiak két zsidó nőt bújtattak, miközben alattuk a házat szétkapták Alfred Rosenberg bevetési törzsének emberei, akik Spinoza egykori könyvtárától azt várták, segít a náciknak megérteni az úgynevezett „Spinoza problémát”. Innen egyenes út vezetett a regényig, melyben Yalom nem csupán a „Spinoza probléma” mibenlétét világítja meg, de megkísérli megrajzolni két végletekig különböző ember portréját – a pszichológus szemszögéből.

Ennek érdekében megmerítkezünk a tizenhetedik század Amszterdamjának ortodox zsidó közösségében, ahonnan Baruch Spinoza épp kivettetik, köszönhetően korában felforgatónak számító nézetei miatt – melyekre később iskolák alapultak. Yalom Spinozája magányos elmélkedő, aki alig enged közel magához valakit, aki mindenféle istenhitet elvet, aki egyfajta természeti isten-képet próbál megalkotni, mellyel magára vonja nem csupán zsidó felekezete, de a keresztény felekezetek és az állam haragját is. Nyilvános kitagadása, elköltözése Amszterdamból és csendes falusi évei adják a díszletet Yalomnak, hogy kibontakoztassa előttünk a filozófus nézeteit és személyiségét – utóbbiban segítségére van az elképzelt barát, a Spinoza kitagadásában előbb kulcsszerepet játszó, majd gondolatait magáévá tevő Franco, a judaizmus modernizációjának és világiasításának korai hírnöke, aki mintegy a pszichológus szerepébe helyezkedve próbálja közelebb hozni hozzánk a filozófust és választ kicsikarni a Spinozát tanulmányozókat évszázadok óta gyötrő kérdésekre.

Ezzel párhuzamosan a huszadik század leginkább vérgőzös évtizedeiben egy fiatal német diákot kísérünk az észtországi Revalból előbb a Szovjetúnióba, majd Münchenbe, végül a náci párt legbelső körein át a nürnbergi ítélőszékhez. Alfred Rosenberg zavaros fejű, gyűlölettel teli, befolyásolható tizenévesként kerül először elénk, akit jószándékú, ám naiv tanárai egy antiszemita szónoklat után Spinozával próbálnának megszelídíteni: mondván, a Goethét nyíltan csodáló diák tán elgondolkodik azon, hogy a zsidók is képesek kiemelkedő szellemi teljesítményre, ha megismeri a bálványára oly nagy hatással lévő filozófus gondolatait. Hogy az elképzelt kísérlet milyen eredménnyel jár, abban segít nekünk a történelem – ám Yalom Rosenbergjének sikerül bogarat ültetni a fülébe: az előbb újságíróként, majd ideológusként és a megszállt területek kultúrkincsének elkobzásáért felelős vezetőként karriert csináló Rosenberg élete végéig töpreng a megfejthetetlen „Spinoza problémán”. Jelesül, hogy miképp volt képes egy zsidó olyasmit írni, ami aztán nagy németek nemzedékeinek vált alapvetésévé. Ez a fiktív Rosenberg persze nem filozófus – végigolvasni Spinoza műveit például képtelen; annál elvakultabb híve a náci eszméknek és Hitlernek. Miközben a felszínen Spinozán töpreng, valójában saját megfelelési kényszerét és frusztrációit próbálja leplezni. Egy kivétellel mindenki előtt – a kivétel egy fiktív majdnem-barát, a gyerekkorból ismert, később pszichológussá avanzsáló Friedrich, az egyetlen, akinek valamennyire sikerül közel kerülni ehhez a végletekig zárt, az egész világot ellenségnek tekintő személyiséghez.

Nem kis fába vágta a fejszéjét Yalom – szerencsére nem vallott kudarcot. Ámulatba ejtő az egyensúly, amit meg tud tartani oldalról oldalra: úgy vizsgálja a pszichológus szemüvegén át az embert, hogy egy percre sem feledi (és nem engedi felednünk) a szörnyeteget. Veszélyes játék ez, könnyű átcsúszni a pszichológiai alapú felmentés kísérletébe – itt ennek még az árnyéka sem legyint meg minket. Fiktív portréi két - a lehető legkülönbözőbb módon - történelemformáló személyiségről úgy fonódnak össze, hogy legkevésbé a történelemformálás kerül fókuszba: sokkal fontosabb, hogy milyen külső hatások, előítéletek, tapasztalatok nyomán alakul ki a gondolkodásunk, hogyan vet ki magából minket a közösség és milyen válaszokat adunk erre, hogyan lehet átfordítani a felénk áradó előítéletet, gyűlöletet, kitagadást – hasonlóan rossz válaszok helyett megerősítő tapasztalássá, gondolkodásunk alapjait adó kérdésfeltevéssé. A legnagyobb különbség Yalom két főszereplője közt ez: míg egyikük a lehető legrosszabb reakciót adja az őt érő provokációra, előítéletre, diszkriminációra és gyűlölet-ideológiát húz köré; másikuk mindig és mindenkor a másik fél cselekedeteinek mozgatórugóit vizsgálja, és filozófiája alapkérdésévé teszi, hogy hogyan lehetne másképp. Nem egy könnyed kikapcsolódást nyújtó regény, de ha egy igazán elgondolkodtató, okosan szórakoztató olvasmányra vágysz ezeken a hosszú, bekuckózós téli estéken, nem fogsz csalódni benne.

Kiadó: Park

Fordító: Komáromy Rudolf