Martin, Martin és... Martin

Nem nézem. De annyira érdekel, hogy elolvassam az összefoglalókat a Hogy Volt-on (vagy egyebütt). Úgyhogy ha nem is vagyok képben minden finomságot illetően, azért a fő vonalakat látom. Annak idején, amikor megtört bennem a kíváncsiság a könyveket illetően, s mint egy zátonyra futott hajót, lerakott a hordalékain ez a történet, írtam egy bejegyzést – amit sokan szerettek az olvasóink közül; úgy vélem, itt az ideje, hogy megszemléljem megint ezt a történetfolyamot, mert számos érdekes tanulsággal szolgál…

Az akkor jósolt pozitív előjelű hullasereget illetően tévedtem – úgy látszik, Martin mégsem rajongott a Magic & Gathering meséjéért annyira, mint hittem (vagy amennyire a maga meséjéből sokáig úgy tűnt). Bár a halálok valóban flexibilisek a világában, csak jelen kell legyen egy kívánatos vén banya (vagy valaki más, szintúgy tűz-közeli)… Így most van két Targaryen, meg két tűzokádó sárkány (meg egy zombisárkány, hogy el ne felejtsem…); kár hogy csak kettő, sokáig dédelgettem a gondolatot, hogy Tyrion sárkánylovassá avanzsál – de úgy látszik erre tényleg csak az a beteg valyriai vérvonal alkalmas. Mert az viszont számos pillanatban látszott az utolsó előtti évadban, hogy az a vérvonal beteg… Baelish-t is felzabálta a maga szarkavaró ördöge – amit különben hozzá kicsit méltatlannak érzek, jobb taktikusnak gondoltam annál, minthogy így figyelmen kívül hagyja a Háromszemű Holló jelenlétét (aki visszamenőleg is mindent lát…). Siratni nem fogom, éljen a megint megélt és kiszolgált olvasói bosszúvágy.

Mert erre viszont a leggonoszabbul rájátszik a sorozat – főleg Arya figuráján át. Aki miután kiválasztódott (volna), hogy egy bitangul beteg módon kifundált halálisten sújtó keze legyen, úgy döntött, hogy ő mégiscsak egy bosszúvágyó Stark. Vicces, hogy tömegek rajonganak a kicsi lányért, aki amúgy egy hideg fejű, szívtelen tömeggyilkos. Emlékszem, ezt először abban a bájos jelenetben láttam benne meg, amikor a harmadik évad vége felé a Véreb meg akarta enni a kocsmában azt a kurva csirkét – csak nem hagyták neki a Lannister-katonák, élükön azzal a kedves figurával, Polliverrel, aki még a második évad elején szúrja torkon a kiscsajtól elvett Tűvel a járóképtelen Lemmyt. Ahogy a csirkevacsorán Arya a visszaszerzett pengével és az egykor kiejtett szavakat megismételve nyakon szúrja Pollivert, megjelenik az arcán az egész szituáció maradéktalan élvezete.

Hogy aztán erre a sokat dédelgetett hajlamra ráüljön a teljes kiképzés a Sokarcú Isten templomában… a vége: itt van nekünk egy kedves, szerethető tömeggyilkos. Valahol röhej, de Martin megmutatja általa, hogyan tudunk stílussal vert gyilkosoknak szurkolni könyvben és filmen, Leon a profitól Don Corleonén át Block bérgyilkosáig – felépíti az egész indokrendszert… Nem kellene elfelejteni, hogy ugyanezen az alapon rajonghatnánk a Balkán összes ikonikus halálosztójáért, ott például bizonyos helyeken évszázadokra visszamenő, gyönyörű tradíciója van a vérbosszúnak…

Ilyen játékokat többet is játszik - nem mennék bele mélyebben, de a „nagyság ára a gátlástalanság”, a „demagóg valláspondróság a legnépszerűbb”, a „szerelem érdek, vagy megszívtad” témaköröket (s még jó párat) is kimaxolta, úgyhogy bizonyos szempontból ez a sorozat egészen széles körű populáris médiatükör. Mindazonáltal (ahogy Timi felhívta rá a figyelmem) az utóbbi évadban nem vesztettünk igazán lényeges karaktert Baelish-en kívül, a Stark gyerekek, a Lannister-tesók, a Sárkányok Anyja és környezete nem hullajtott hőst – de én arra számítok, hogy az utolsó évadban majd közöttük is arat a kaszás. Martinnál még mindig nem teljesen egyértelmű, hogy milyen hátsó szándékkal dédelgeti bizonyos szereplőit – kinek jut epizódot és kinek finálét záró véres vég.

Egy kedves barátommal merengtünk el a minap azon a kvázi középkori realizmuson, amit Martin ebben az időbe fagyott világban művel. Tény, az egykori testmegszüntető metódusok karóba húzástól élve égetésig ebben a sorozatban egytől egyig megjelennek, mit megjelennek: fajsúlyos szerepet kapnak ennek a soha-kornak a felfestésekor. Ennyiben is tabut tör – mert az fixa ideám még mindig, hogy ez a sorozat egy kerülőutakon (könyvkiadáson át) megejtett bosszú az egykori kivágott jelenetekért, a megnyirbált történetszálakért, a betartatott tabukért és filmes szabályokért, amivel a sorozatíró Martint gyötörték a producerek és rendezők, a „négy öltönyös fickó”, akik biztonsági játékot vártak el, a szent nézettség oltárára helyezett tutira befutó, kidekázott sikert – ami azért még legyen innovatív és bátor, bizonyos határok között. Az Alkonyzónával annak idején e műfajban is komoly nevet szerző író tíz éven át sorozatötleteket írt – de sorozat egyikből se lett. Tartom: ez egy gigantikusra hizlalt elégtétel és fricska a pénzemberek felé, akik jó ideig nem finanszírozták Martin ötleteit…

Itt aztán kitombolhatja magát. Eleget téve persze néhány komoly szabálynak, hogy megszeghesse az összes többit. Karakterfejlődés például dosztig van itt – elég, ha csak a Stark gyerekeket nézem… Visszahozott hősök is fullban nyomják – ez is egy jópofa, zárt kisvilág, ahol előbb vagy utóbb aki érdekes volt öt pillanatig, az előkerül. Az más kérdés, hogy olykor csak azért: ne egy érzelmileg nulla értékű „hős” haljon tévéhalált a szemünk láttára. Szerintem még jó pár izgalmas meglepetés lehet a tarsolyában – nem lepődnék meg rajta, ha például a zombi-Hegyről kiderülne, hogy Tywin fia, hogy ne az egyre jobban épülő várakozás valósuljon Cersei végzetének jó régen megjósolt beteljesedésekor – amikor hátba szúrja a (vajon melyik) testvére. Ironikus lenne – hiszen pont az ő parancsára bűvölték vissza a mozgásképességbe, és kedvesen megmagyarázná azt is, mit evett Tywin a Clegane família kezelhetetlen kölkein... Mindazonáltal nagyon kíváncsi vagyok, meg meri-e lépni a legnagyobbat – kinyírja e a végén a Másokkal együtt a sárkányokat, a sárkányok anyját és (újdonsült) apját, a Stark lányokat és fiakat, az összes kisebb és nagyobb trónkövetelőt, és tényleg a trónra ülteti-e a favoritom, az aranykezű ikertesóbaszó Jamie Lannistert…