2017. augusztus 28., hétfő

Sarah Waters: A szobalány

Tipikusan az a könyv A szobalány, amire jó eséllyel soha nem figyelek fel, ha nincs Park Chan-Wook mérsékelten botrányos, de elég szép kritikai sikert aratott filmje – amit eddig nem láttunk, de előbb-utóbb biztos meglesz. Mondjuk, hogy mennyire követheti a film a könyvet, azt el nem tudom képzelni, mert a rendező előző alkotásai alapján mi sem áll távolabb tőle, mint ez a viktoriánus átverősdi.

Nem is igazán tudom, mennyire vegyem komolyan Sarah Waters könyvét.  Annyira régen olvastam ilyen nagyívű, ködös-romantikusra hangolt, kicsit Dickens-i és nagyon angol társadalmi drámát, hogy hirtelen el sem tudom helyezni magamban. Furcsa (stílusbeli) hasonlóságot mutat egyébként Eleanor Catton A fényességek-jével, ami a tavalyi év egyik legnagyszerűbb olvasmányélménye volt – csak míg Catton az újkori szépirodalom eszközkészletével idézte meg a viktoriánus nagyregények világát, Waters mintha vállaltan viktoriánus epigon lenne, bármiféle modernitásra törekvés nélkül. De legalább nagy adag felszín alatt fortyogó erotikával. Ami olvasás közben bennem leginkább vicces benyomást keltett.

Mert egyébként ez egy ízig-vérig szélhámosregény. Egy ideig szerethető, aztán önmagukból igencsak kivetkőző szélhámosokkal. London leglepusztultabb vége, pitiáner zsebmetszők, utcalányok és gyilkosok otthona, ahol a lopott ezüstről szinte magától ugrik le a nemesi címer, az igazi arany pedig elpirul a hamis láttán. Ahol a zugárvaházban a csecsemőket ginnel csendesítik, a padlásszoba ablakából pedig épp rálátni az akasztófára. Itt nő fel Sue Trinder, az árva lány, akire várhatna közönséges utcai tolvaj sors is, mégis máshova vezeti útja: egy magányos lány mellé, aki egy eldugott kúria magányában éldegél különc nagybátyjával, és akit egy gátlástalan szélhámosnak el kell csábítani a mesés örökségért. Ebben segédkezne Sue, ha meg nem szeretné a velejéig ártatlan, elnyomott Maud-ot, aki gyerekes rettegéssel vágyja a nagyvilágot, még ha képzelete meg is reked a könyvtárszoba és a birtokszéli temető közt. Aztán persze kiderül, hogy senki sem az, aminek látszik.

Kár lenne tagadni, hogy van itt fordulat, igazi kalandos-romantikus nagyregénybe való, amitől ha egy délutáni sorozatban látja, egy emberként dobná el az agyát fél országnyi tévénéző. Hogy meglepni mégsem tud igazán, az kizárólag annak köszönhető, hogy Waters kicsit túlságosan erőszakosan lebegteti az első oldalaktól kezdve: átverés lesz itt, kedves olvasó. És bár másra számítasz, szíven ütni már nem tud. Hacsak nem egyvalamivel…

Mert amit nem érhet itt rossz szó, az a hangulatábrázolás és az érdekesebbnél érdekesebb jellemek sora. Persze típusok ők, de mégis: tudnak meglepetéssel szolgálni. A különc kutató nagybácsi, aki kutatása tárgyának nem épp szokványos témát választ; a szélhámosokat kinevelő nagyszívű asszonyság, aki nem rest a neki legfontosabbat is feláldozni, ha elég sok pénz forog kockán; a két nagyon is különböző törekvés mentén felnevelt leányzó, aki bizonyos szempontból semmit sem tud az emberi romlottságról, más szempontból viszont mindent – egytől egyig remekül sikerült karakterek, akik élővé teszik ezt a groteszk mesét.

Amihez a környezetet a jól ismert nyomornegyedek bűze mellett a tán még jobban ismert világvégi kúriák esőből és ködből kibukkanó alakja adja. Látható, Sarah Waters panelekből dolgozik. Ettől még könyve szerethető, szórakoztató, kellemes elmélyülés a viktoriánus kor fojtogató, nyomorral, perverziókkal és évtizedes titkokkal terhes világába. No meg az emberi lélek mélyére, amelynél mocskosabb nyomornegyed tán a világon nincs.


Kiadó: Gabo
Fordító: Tóth Gizella

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...