2008. május 19., hétfő

Christopher Moore: A leghülyébb angyal

„Mennyei Atyánk. Josh Barker vagyok, a Worchester Street 671. alatt lakom, Pine Cove-ban, Kaliforniában, irányítószám 93754. Ma este láttam a Télapót, ami klassz, és köszönöm is, de aztán egyből megölték egy ásóval, szóval attól félek, idén nem lesz karácsony, pedig jó voltam, amit látsz is majd, ha megnézed a Télapó listáját, szóval ha nem nagy gond, életre keltenéd Télapót és rendbe hoznád a karácsonyt?” Miért ne, szól magában Raziel, az úr köztudottan leghülyébb angyala. Úgyis azért jött a sárgolyóra, hogy egy gyermek kérésére tegyen egyetlen csodát. Más kérdés, hogy legendás tájékozatlansága – no meg sajátos felfogása a holtak feltámasztását illetően - egy halom agyra éhes zombit eredményez, élükön a frissen elásott „Télapóval”.

Pine Cove annyira tipikus kisváros, hogy értelemszerűen ennyire tipikus karácsonyi történetet kell köré kanyarítani. Annyira jellegzetes, amennyire a legszigorúbban vett trash helyszínei általában. Tehát típusok lakják: a seriff típusa, az ő feleségének típusa, a kisvárosi korlátoltak és genyák különböző típusai a helyimenő újgazdag „főgonosztól” az elsőnek áldozatul eső főlúzerig. Itt mindenki annyira tipikus – lenne, ámde ezt a könyvet Christopher Moore írta, kedvenc ügyeletes rejtőjenőm – ez is csak egy típus neve, tehát kisbetű -, ezért aztán minden kifordul önmagából, a helyszín, a típusok, a zsáner. Ritka adottság, ha valaki képes egy műfajt és annak furmányos paródiáját egyszerre megvalósítani, mindvégig egyensúlyban tartva az elemeket. Az meg főleg ritka, ha mindeközben nem karikatúrákat, hanem szerethető, hús-vér figurákat teremt, ha szereplői minden B-trash-szerű jellemzőjükkel együtt képesek „valószínűvé” válni.

Annak ellenére, hogy valójában nem tipikusak, sőt. A „körzeti megbízott” seriffhelyettes egy langaléta füves múlttal bíró ex-hippi, aki mellesleg a farm eldugott zugában marihuánát termel, a neje volt B sztár, akinek „művészi pillanatokat” okoz, hogy időnként – főleg ha nem szedi a bogyóit – újra a Puszták Kardforgató Démonnőjévé avanzsál, örök vitában a saját fejében feleselő Narrátorral. A Télapó exneje estében, véletlenül szúrja nyakon ásójával a férfit, aki mellesleg pisztollyal fenyegeti a fenyőtolvajláson kapott nőszemélyt. Minden szereplő annyira valószínűtlen, amennyire csak az írói önkény engedi, ámde a saját „valószínűtlenségi mezőjükben” hitelesen mozognak, nem véletlen a rejtőjenőzés, gondoljunk csak Piszkos Fredre, a nagy Levinre, vagy bármelyik oly nagyon szeretett alakra a P. Howard-i menazsériából.

A történet is épp úgy egyszerre horror-mese, mint annak paródiája. Ha olvastál valaha is magát végtelenül komolyan vevő „rémítőt” – itt most főleg a másodvonalra gondolok, Dean R. Koontz, Tami Hoag, meg a többi sarlatán könyvnek látszó tárgyaira – külön pikantériát ad, hogy fordul ki magából a riogató-eszköztáruk a szemed előtt e könyvecske olvastán, s apró utalásokban megkapja a magáét a szenteskedő álkarácsonyi „izék” minden decemberben könyves kirakatokat eluraló hada is. Persze a sorolt kontextusok nélkül is élvezetes olvasmány Moore agymenése, az alapízek egyrészt kultúránk gyökereiből, másrészt mértékkel adagolt kor- és kórtünetek vegyülékéből állnak össze. Az eredmény olyan, mintha a South Park nyitóepizódja adna randevút Dickens Karácsonyi énekének egy zombikkal elárasztott temetőben.

Végezetül – bár épp nincs karácsony – idemásolom a szerző figyelmeztetését a könyv legelejéről: „Ha ezt a könyvet ajándékba veszik a nagymamának, vagy a gyereknek, jobb, ha tudják, hogy van benne káromkodás, valamint fincsi jelenetek kannibalizmussal és középkorú emberek szexelésével. Engem ne hibáztassanak. Én szóltam.”


Korábbi kommentek:



Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...