2012. január 23., hétfő

Lakatos István: Dobozváros

Ez az ismertető elsősorban a szülőknek szól. Hiszen ez egy felolvasni való könyv. Akkor működik a legjobban, ha anyu vagy apu olvassa este, lefekvés előtt, apró, emészthető adagokban. Jó felolvasni. A mondatoknak beszélhető ritmusa van, a szereplőknek saját hangja, amit a felolvasó eljátszhat, mélyíthet-vékonyíthat hangot, mímelhet gesztust – működtetheti a mesét. Merthogy mese, amit olvasunk, meseregény. Vagy inkább ifjúsági regény? Mert kézbe lehet adni az olvasni tudó nagyobbnak is, aki imádni fogja Lakatos István képeit is, nemcsak a történetet. Amit azért minden bájos gyerekkiszólása ellenére a legnagyobb is élvezhet – a felnőtt is akár. A felolvasó apu és anyu. A képek nekik is tetszeni fognak, lehet - ahogy én is - kevesellni fogják őket, „többet követelne a sztori” rikkantana fel apu és anyu, miután közös erővel megnyugtatják a legkisebbet, hogy ők még nincsenek gumiból.

Mert amikor Székláb, a morcos öreg felkeresi Zalánt és magával viszi a háztákolmányon egy soha nem látott kalandba, bizony ezt közli legelőször a megszeppent fiúval: a szüleit kicserélték, Dobozvárosba hurcolta őket a titokzatos Egyes, és gumimásolatokat ültetett a helyükre. Magával viszi a fiút, de nem ám szülőt szabadítani, hanem csak afféle inasnak. Mert bár titokzatos, kerttel együtt síneken guruló, expresszek elől félreugró háztákolmány gazdája az öreg Székláb, aki felhőt és tavat reparál a sufniból előtúrt szerszámaival, Dobozvárostól ő is mintha félne. De Zalán – bár kicsi, de bátor – ezt nem hagyhatja annyiban. Mégse hagyhatja a szüleit!

Van egy kifejező hangutánzó szavunk, Lakatos István is bőszen használja – és a legjobban ez a szó fejezi ki, mitől lesz ez a könyv mint ifjúsági regény maradéktalan: mert blöe. Azaz pontosabban: mert blöe mer lenni ott és akkor, a regény azon pontjain, ahol a legtöbb szerző a maga művét elszépelgi. Hajlamosak vagyunk felnőtt fejjel eltagadni, a gyerek mástól undorodik, a világhoz való viszonyban sokkal felszabadultabb, a kaki-puki jókora kupacát könnyebben emészti a mesében, mint a felnőtt – hajlamosak vagyunk eltagadni, már csak azért is, mert nem kevés munkával nevelték belénk, kismillió pfúj segítségével, hogy ezekről nemhogy beszélni se illik, de a puszta létezésük tudomásulvétele is illetlenség. Nos, Lakatos István a könyvében jó sokszor blöe, csodálkozom is, hogy viszonylag kevesen kiabáltak pfújt rá. Ez lesz a legnehezebb apunak vagy anyunak ha felolvas, tudomásul venni az író meglehetősen bátor, olykor horrorba hajló blöe ötleteit.

Az atmoszféra persze nem csak a blöe miatt van a helyén – például nagyon szeretem az író hasonlatait, viszonypontjait, amivel hőse: Zalán elhelyezi magát a maga történetében. „Bármilyen rettenetes hely Dobozváros, az alsó tagozatos napközinél nem lehet rosszabb.” Nagyszerűek Székláb elkalandozásai: „…senki sem szereti, ha meg akarják enni, mondjuk engem még senki sem akart megenni, ezért lehet, hogy én akár szeretném is. Hmm, mondjuk pacalt sem ettem még soha, pedig azt mondják finom, én meg azt mondom, blöe, amikor akár csak beszélnek róla…”. Viszont példának sem fogom idézni a törpék neveit – tessék elolvasni a könyvet és nevetni. És nem fogom idézni azokat a részleteket sem, amelyek szívet facsarnak, amelyek kegyetlenek akár, ahol anyu és apu majd be kell iktasson egy kis vigasztaló szünetet. Mert ez a mese itt-ott a Grimm testvéreket idézően kíméletlenre sikerült.

Először kifejezetten örültem, mikor kiderült, Zalán helyett Székláb akár választhatott volna néhány Zénót vagy Zoltánt, Vilmost, Viktóriát vagy Zsófiát - talán egy Xavért is, bár az a gumi cseregyerek Székláb szerint lehet, hogy lukas. Örültem a bárki fia előtt feltáruló kaland lehetőségének. Aztán persze egy ponton a szerző visszapenderít a jó öreg kiválasztottságba – még ha némileg parodisztikus elemekkel súlyosbítva is. Mentségére legyen szólva: ez az egyik legöregebb alapmítoszunk, a kiválasztottság. Én ugyan jobban szeretem az egyszeri szegény embert, meg a legkisebb fiút, a szabólegényt – a bárkit, aki így-úgy, jobbára nem az érdemei által, de helyzetbe kerül, s ami a fő, él vele. Él a lehetőséggel a maga szerény eszközeit furfanggal, csalafinta ötletekkel támogatva. Talán azért szeretem ezeket jobban, mint a kiválasztottak történeteit, mert alig néhány meri a maga kegyetlen mélységeiben feltárni: kiválasztottnak lenni valójában pokoli kenyér. Ha néha túlzásnak érezzük kisfiú hősünk dobozvárosi nyomorúságait, gondoljunk erre.

Meg arra, mennyire bátran nyúl Székláb esetében Lakatos István alapvető tabukhoz. A dolog működik, még akkor is, ha nem feltétlenül gondolja mindenki ugyanúgy, ahogy az író; ha az olvasó a világot más alapokról tekinti is. Székláb dorgálni való, rendetlen, bagószagú, fröccsös nagypapaisten – akinek a legfontosabb tulajdonsága ez a nagypapás megszólíthatóság. Nem véletlen, hogy az Egyes, az örök ellenpólus a maga tornyában él, a maga teremtette világban, amihez nem fér senki, Zalán se, hiába próbálkozik. Egyes a maga megközelíthetetlenségében mégsem a letaszított, az ördögi, sokkal inkább a keresztény világkép farizeusi arca, a piedesztálra emelt, kizárólag hódolni való, megszólíthatatlan isten képi mintáját követi. Lakatos jó érzékkel választ nevet a fő gonoszának: ez a mi modern gonoszunk, a futószalaggal, az uniformizálással, a környezetszennyezéssel. Mondhatnám: ami valóban „változtat”, az „új” kedvéért mindig könyörtelenül pusztítva a „régit”. De Egyes legjellemzőbb tulajdonsága mégis az, hogy semmit nem árul el magáról. Persze hogy a pusztulásba visz ez a személytelenség és persze, hogy egy maradék nélkül megszólítható személyesség kell legyen ennek az érzéketlenségnek a hiteles alternatívája. Valaki, akin akár számon lehet kérni a vízözönt, meg a dinoszauruszokat.

Azért, hogy mondjak rosszat is: a cselekményvezetés néhol bosszantóan egyenetlen, akár Székláb háztákolmányának síneken zötykölődő útja. Annyi kanyar és kitérő van a szövegben, hogy nem csoda, ha néhány fonal időnek előtte fonnyad el. A ritka kiszólások, az alkalmankénti kikacsintások az olvasóhoz csak díszként fityegnek a könyvön – ahogy az író egy helyütt mintegy tréfásan konstatálja is, nincs szerepük a történetben.  Néhány szereplő sem járt jobban, én leginkább Jónás, a kecske esetében éreztem azt, hogy a bemutatásához képest igen kevés, hogy mindvégig pusztán durcás – még akkor is, ha így jól illik a könyv egészébe. Hiszen ez a könyv a jóistent is a szüleire durcás gyerek pozíciójából dorgálja, mondhatnám, igazi durcásgyerek-könyv.

Mindennek ellenére: ez a könyv felolvasni való. Akkor működik a legjobban, ha anyu vagy apu olvassa este, lefekvés előtt, apró, emészthető adagokban. Jó felolvasni. A mondatoknak beszélhető ritmusa van, a szereplőknek saját hangja, amit a felolvasó eljátszhat, mélyíthet-vékonyíthat hangot, mímelhet gesztust – működtetheti a mesét. De az se baj, ha nem mímeli. Ez a mese magától is működik.


Kiadó: Magvető
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...