2015. szeptember 21., hétfő

Hát, hazaértem…

Rövid nyári szünet után újfent bekapcsolódom a TÉMÁZÁS vérkeringésébe – remélem, nem csak PuPilla örömére :) Az e havi téma mintha rám ránk a blogunkra lenne szabva, hisz most őszintén, ha valaki ránéz erre az ihletadó képre, és véletlenül van valami köze a Könyvvizsgálókhoz, hát nem jut azonnal eszébe, hogy hohó, „rajongásunk tárgya”… Na ugye. Ugyanakkor… Épp mert mindkettőnk elsődleges rajongásának tárgya Tolkien és az ő mitológiája, amikor körvonalazódott a téma, átsuhant rajtam a gondolat, hogy OK, de erről már annyit írtunk, jóformán mindent leírt Zoli, amit én pl le tudnék (igazából sokkal többet, de mindjárt jön és azt mondja, hogy még annyi minden maradt megíratlan…), szóval majdnem nem írtam. De ahogy látjátok, mégis. Mert időközben rájöttem, hogy nekem Középfölde a Megye a csupa nagybetűs ideális OTTHON és ezt egyszer igenis le kell írnom. Személyes és csapongó bejegyzés következik, aki esetleg nagyon okos eszmefuttatásokra lenne kíváncsi az eszképizmus természetéről, arról, hogy miért szeretünk fantáziavilágokban kalandozni és hogy ez vajon menekülés-e a valóság elől, ez esetben ne nálam keresse. Remélem, lesz a többiek közül, aki erről ír ;)


MELYIK AJTÓN MENJEK BE? - fantáziavilágok kapujában

Időről időre vannak ezek a „melyik a kedvenc első, utolsó, sorsfordító, fejezetzáró, akármilyen mondatod?” kérdések, amiket fel szoktak tenni olvasóknak. Mind fel tudunk sorolni egy halom emlékezetes mondatot, és biztos kívülről tudjuk a számunkra legkedvesebb/legmaradandóbb/legizgalmasabb/legnagyobb csalódást keltő kezdő- illetve zárómondatot. Hogy hogy jön ez ide? Nézzetek csak rá a címre. „Hát, hazaértem” – mondja Samu A Gyűrűk Ura végén, pontot téve ezzel felfoghatatlan kalandja végére, melynek kezdetei nagyon-nagyon messzi nyúlnak. Nekem Középfölde ez a hazaérkezés.

Mindegy, hány alkalommal olvastam (nem is tudom már, korábban olvastam először, mint hogy nyilvántartást kezdtem volna vezetni az olvasásaimról), mindegy, hányszor nézzük meg a filmeket (vagy, mint mostanában, nézzük újra a DVD kiadások soktíz órát kitevő extráit), újra meg újra ugyanazzal az otthonos érzéssel kuckózom bele, mint az első alkalmakkor. Olyan, mint hazaérni egy fárasztó munkanap után, lerúgni a cipőt, megsimogatni a macskát, bekucorodni a kanapémra és kizárni a világot. Ha Középföldére csöppenek, semmi baj nem érhet. Nincsenek kifizetetlen számlák, bosszantó munkahelyi gondok, nem fáj a hátam, nem húz az élet, nem vagyok éhes, nem vagyok szomjas, még a mardosó gyász is csillapul. Csak egy hobbit vagyok a Megyéből.

Pusztán menekülés lenne, amit bármely fantáziavilág kiválthatott volna, ha épp az kerül jókor jó helyen a kezembe? Nem hinném… Szeretem én a Roxfortot is, imádok Westeros intrikusairól olvasni, fiatalon elvesztem Narniában, de egyik sem volt képes megérinteni azt, ott legbelül. A hobbitságomat. Igazából nem is A Gyűrűk Ura a „kulcs” hozzám, hanem A Hobbit. Zsákos Bilbó, még a kaland előtt. Még mielőtt azok a nyomorult törpök rátörték az ajtót…


A lelkem mélyén igazi, hamisítatlan hobbit vagyok. Nem vágyom másra, csak egy kényelmes, komfortos, minden földi jóval ellátott hobbitüregre, teli kamrával, jó sok pipadohánnyal, veteményeskerttel és nyugalommal. Na jó, azért kölcsönkérnék időnként némi olvasnivalót a tündéktől. Persze amikor olvasom a nagy kalandot, pláne amikor nézem, nagyon szeretnék tünde is lenni. Első olvasásra beleszerettem Lórien álmába, és nagyon szívesen kirándulnék bármikor Völgyzugolyba, de az ámulaton túl épp az hiányozna, ami az otthont otthonná teszi: a csendes, meghitt béke. A nyugalom. Ha úgy tetszik, a boldog kisszerűség. Hogy nem tartozik rám a világ minden gondja-baja, hogy csak azzal kell törődnöm, ami az enyém (de azzal törődnöm kell), hogy világosak a határok és világosak a felelősségek. Hogy létezhetek boldog tudatlanságban a világ dolgairól, ha már a világ úgysem tud rólam semmit (jó eséllyel azt sem, hogy a világon vagyok)… Talán ez hiányzik legjobban jelen világunkból: ez a boldog tudatlanság. Hajlamosak vagyunk abba az illúzióba ringatni magunkat, hogy jó nekünk, hogy feldolgozhatatlan mennyiségű információhoz jutunk hozzá napra nap, miközben nem állunk meg és gondolkodunk el azon: valóban kell ezt tudnom? Szükségem van rá? Van közöm hozzá? Tudok valójában bármit róla? Hozzá tudok járulni bármivel a dolgok alakulásához? Vagy ez az információdömping csak arra jó, hogy indulatokat, fájdalmakat, kielégületlenségeket generáljon bennem, és amíg azzal foglalkozom, ami ott zajlik, tőlem jó messzire, addig se foglalkozzak a saját életemmel? Néha olyan jó lenne lekapcsolni magam az információs szupersztrádáról és nem gondolni semmivel. Csak lenni és élvezni a lét szépségét. Átadni magam a pillanatnak, a saját magam kedvére végzett munka örömének, a világ legapróbb ajándékaira való őszinte rácsodálkozásnak.

Ahányszor nézem-olvasom A Hobbitot vagy A Gyűrűk Urát, titkon elmorzsolok egy könnycseppet amikor Bilbó illetve Frodóék maguk mögött hagyják a Megyét. Mert ott van vége az idillnek. Amikor először kiteszed a lábad, hogy náladnál jóval nagyobb kalandok elébe fuss. Nekem sokat jelent, hogy az a mondat csak a legvégén hangzik el, nem akkor, amikor hazatérnek a kalandjukról, hanem amikor már mindenki, aki nálánál nagyobb kalandokba rángatná Samut, eltávozott. Amikor végre újra az lehet, ami: egy egyszerű hobbit a Megyéből.


Többiek a témában:
Bill
Andi

Utóvéd:
Theodora
Loki
Bubu 

13 megjegyzés :

  1. A cím az egyik kedvenc, gyakran idézett mondatom. :) Mennyi minden van ebben a pár szóban. És mennyi minden van ebben a regényben. ( Na jó, ezt csak a rajongók érthetik meg - de mi tudjuk! )

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De mennyire hogy mennyi minden! És minden olvasással újabb ajtókat nyit :)

      Törlés
  2. Én is imádom A hobbitot, és a Megyét, múltkor rá is csodálkoztál a kedvenc könyveknél ;) De tényleg abban van valami vonzóbb, a kalandoknál, a nagy síkságoknál, Mória bányáinál hívogatóbb, amikor hazaér az ember a kis kerekajtós hobbitlakba, és olyan szépen leírtad, hogy átadja magát az apró csodáknak, rácsodálkozásoknak és a saját örömére végzett munkának... Idilli lenne. :)

    "feldolgozhatatlan mennyiségű információhoz jutunk hozzá napra nap, miközben nem állunk meg és gondolkodunk el azon: valóban kell ezt tudnom? Szükségem van rá? Van közöm hozzá?" Na pont ezek a gondolatok motoszkálnak bennem is, amikor ráragadok a fb-ra, vagy a fb-ról megnyitott ezeregy hülyeségre, amit már lehet, hogy láttam is, és csak mennek a percek... mostanában ilyenkor rávágom a laptopot erre a sok felesleges infóra, hiszen tényleg, nincs is rá szükségem, és elmegyek inkább olvasni... :)
    Szerintem amúgy van olyan, hogy egy témáról, egy nagyon szeretett valamiről bármikor tudnál írni és áradozni, ez is hozzátartozik a rajongáshoz és annak a belső valaminek a megérintéséhez ;) Szóval ha Hobbit, ha Gyűrűk ura, akkor az, és kész, nincs olyan, hogy már megint. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha beköltözünk Hobbitfalvára, látogass meg ha arra jársz ;)

      A laptopot meg azért óvatosan csapkodd, de igen, erről lenne szó... Nyilván ha már információs korban élünk, én is szeretek tájékozott lenni, de kell találni egy egészséges határt amíg beengedem a "világot" az összes rám ömlő izével együtt, aztán azt mondani hogy ácsi! most már a saját dolgaimmal kell foglalkoznom.

      Ó, hát az már párszor bebizonyosodott hogy mi a LOTR-univerzumról bármennyit tudunk írni :)))

      Törlés
    2. Rendben, de nem zavarlak sokáig. :D
      Ó, nyugi, csak lezárom a fedelét, úgy értettem a "csapkodást" ;) Azt azért túléli, reméljük :D
      Valahogy tényleg ránk ömlik minden akár a hírportálokon, közösségi oldalakon, videómegosztókon keresztül... Néha nekem is sok, na olyankor szoktam nyomni egy kikapcsot, egyre többször. :)

      Az, hogy bármikor bármennyit tudsz/tudtok róla írni, beszélgetni, a legjobb dolog szerintem. :)

      Törlés
  3. Jó, értem én, de azért csak egyszer, nem vágynál valami nagy kalandba futni az apró lábaidon? Aztán ahogy előtte, úgy utána is leülhetnél pipázni, meg olvasni, de lenne miről írni, mire emlékezni, és néha beugrana Gandalf is... *-* ;)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Timi nevében nem nyilatkoznék, de nekem az összes úgymond hétköznapi történikvelem valójában kaland. Néha elfog az adrenalinéh - de gyakrabban pont elég, ami csak úgy történhet. Régebben volt, hogy unatkoztam - de mindig rájöttem ilyenkor, hogy csak ki kell lépni az ajtón... és nem kell a Hegyig baktatni, hogy érezzem magam körül a világot.

      Lehet, hogy ez életkor kérdése is - nemcsak alkati :)

      Törlés
    2. Ebben tökéletesen egyetértünk, de ha már oda vágyom, át is élnék valamit a sztoriból. De lehet csak azért érzek így, mert annyira szeretnék találkozni egy tündével *-* :D

      Törlés
    3. Úgy vagyok én a kalanddal mint Bilbó az indulás utáni első esőzéskor :)))

      "Biztosra veszem, hogy az eső a váltás ruhánkba meg az ételcsomagokba is beszivárgott", gondolta Bilbó. "Egye meg a fene a betörősdit és minden egyebet! Bárcsak odahaza lehetnék az én kedves üregemben a tűz mellett és hallanám a vízforraló fütyülését!" És nem is utoljára kívánta ezt!

      Törlés
  4. A Gyűrűk ura volt az első fantasy, amit olvastam (szűztelenítés, igen). Előtte szinte csak szépirodalmat (persze ez sem csúnya), nagyon ritkán fért bele egy-egy krimi, vagy sci-fi.
    És hol volt még akkor a film!
    A lassúsága sem zavart, és az sem, hogy nincs benne szeksz. Tényleg, észrevettétek, hogy kilúgozta a férfi-női kapcsolatokat?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Inkább csak nem beszél róluk - a gyermekkora viktoriánus (mára egyébként emlékezetből kihullott) irodalmi fősodrának értékrendje alapján. Úgy utal ilyesmire (Galsworthy-re gondolj pl. - ő játszik olyan utalásokkal a témában, mint pl. Samu és Rozi párbeszéde a végén...), nagyon szemérmesen, nagyon visszanyesve; bármilyen furcsa ez most (amikor a történetek javát a test vágya legalább akkora súllyal mozgatja, mint bármilyen más éh) korszakok telnek úgy, hogy mindezek jelentőségét nem ismerik el, fegyelmezhetőnek, kultúrával szabályozhatónak vélik (jelzem, bizonyos szintig az is - most épp a ló másik oldaláról mászunk vissza...)

      Ezért röhögök mindig harsányan, amikor előkerül a szereplők kapcsán a melegtéma - a mi tabuhálónk szélén ez lifeg, hogy erről nem beszélünk (normális hangnemben nem, ha igen, akkor kihívóan, provokálón). A korba ragadt olvasó feltételezi: a hősök nemisége azért nem kerül elő, mert ebben az értelemben kínos - holott Tolkien számára az egésze tabu: mivel szigorúan a szereplők magánügye.

      Aragornt mozgatja a szerelem, Frodót nem. Én nem kilúgozásnak hívnám ezt, az ábrázolás hiányát, hanem szeméremnek. (Azzal együtt, hogy tudom, ez a fajta fegyelmezettség megcsontosodván olyan bájos robbanásokhoz vezet mint a hippik szexuális forradalma :)

      Engem anno sokkal inkább felkavart, hogy nincs benne vallás...

      Törlés
    2. Közvetlenül nincs benne, közvetetten azonban végig ott van Tolkien vallásossága és katolikus hite (Frodó története egy passiótörténet, Szauron egy bukott angyal lehet, aki "Isten" teremtményeivel szemben alkot ördögieket - trollok, orkok)

      Törlés
    3. Látod, pont azért nem szeretem így kimondani például ezt: Frodó meséje passió-történet, mert legalább annyira "pogány" hiábavaló kiállástörténet is - mert a saját mitológia ilyen értelemben nem tud Krisztusról; nem is kell tudnia. hosszabban írtam erről egyszer:
      http://konyvvizsgalok.blogspot.hu/2010/03/rajongasunk-targya-gyuruk-ura-iv.html

      A szemlélet egyfelől a vallásos emberé, másfelől a mítoszok szerkezetét alaposan ismerő emberé. Nem tükrözhető egyértelműen a saját fogalmi világunkba - nem mutat rá, legfeljebb az analógiák által. (v.ö. Tolkien nézeteit az allegóriáról:))

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...