2014. február 28., péntek

Raiz & Radicanto - Művészetek Palotája, 2014. február 24.


Azt lehetett tudni: a Radicanto szívesen működik együtt másokkal. Az európai folk és egyéb fesztiválok közönségének régi ismerőse az 1998-ban, Bariban alapított együttes. Giuseppe De Trizio és Fabrizio Piepoli az együttesével nagyon sokféle zenének és zenésznek adott erős hangulatú hátteret, Theresa De Siotól Bobby McFerrinig, úgy, hogy a világzenei megközelítések alapjaként leginkább az észak-olasz népzenei hagyományt használta. Raiz nápolyi származású – minden gesztusában szinte tipikus – dél-olasz énekes, aki reggae-folkban (olykor majdnem inkább punk-folkban) utazott az Almagretta együttessel, amíg 2011-ben néhány alkalmi együtt-zenélés, koncert után egymásra nem találtak Piepoliékkal. Néhány kritikusa szerint épp időben – a Radicanto segítségével úszta meg úgymond az elpoposodást…


Más gyökérzet, más énekmód – a különbség legalább annyira markáns, ha nem markánsabb, mint két legfontosabb tájegységi népzenénk esetében – a kettő ütközéséből önmagában hallatlan izgalmas anyag születhetne. De az együttműködés résztvevőinek szemhatára alapvetően sokkal messzebbre terjed egy konkrét hagyomány éltetésénél. A mediterrán vidékek zenéinek erős elemei meglehetős szabadsággal áramlanak a zenéjükbe, nemcsak a népi alapok, de a népszerű kocsmazenék akár. Elég, ha arra utalok: Fabrizio Piepoli egészen a kelta zenékig csavargott a mediterránt beoltó „anyagokért”, és a hajlításaiban jelen van a gregorián is – míg Raiz olykor Marokkó hangulatait ötvözi az időnként balkáni fúvósokra hajazó, máskor a francia dél folk-rock ízeinek ritmusaira feszített zenéjében (amikor először hallottam, a Les Négresses Vertes jutott róla az eszembe…).

Két énekesünk van hát, két dudás – de ez csak a látszat. Fabrizio Piepoli a képzettebb, fantáziadúsabb – hatalmas terjedelmű hangját bárhova képes hajlítani, elképesztő tisztasággal és ihlettel használja, szinte hangszerként, s közben őrült játékokra is kapható, loopol, testdobol… De amikor a „kész keretek” közé bejön Raiz – vele jön be a színpadra a „dög”. Olyat ad az egészhez, ami Fabrizio hangjában és kifinomultságában ilyen formában egyszerűen nincs benne. Fabrizio éteri. Ennek a színpadnak ma este ő a pajzán, pajkos, szentségtörő „Jézusa”. S az ő „Júdása” Raiz – s akárhogy is, tudjuk: az utóbbi az izgalmasabb szerep. Végigfutott rajtam az este folyamán, hogy mennyire nem lehet könnyű ennek a két dudásnak eben az egy csárdában – de valójában nincs két dudás. Amikor Raiz a színen van, mindenki a háta mögé szorul; s ő úgy ad teret Piepolinak, hogy időnként egy-egy dal erejéig eltűnik a kulisszák mögött. A közös produkciókban egyértelműen Raiz alá dolgozik az egész Radicanto. Más áll jól nekik – Raiznak egyértelműen a nagy érzelmek, a megidézett marokkói hangulatok például, és persze a fado… van mi mögé odaállni.

Mert körutazást kapunk az egész mediterráneum zenéje által – a zenekar szinte körbeutazza velünk a Földközi tengert. Minden számuknak más a hangulata. Akad kifejezetten rádióbarát, slágeres dal is, de olyan is, amikor el sem hiszem (pedig a szemem láttára történik), hogy Adolfo La Volpe kezében tényleg a mandolinról árad az a kegyetlenül virga, beteg szóló Francesco Corrado De Palma szétpörgetett dobalapjára, amit szinte félvállról követ Piepoli a basszusgitáron s ebbe az egész pörgő, eltalált egyvelegbe francia sanzonhangulatok  kerülnek Giovanni Maya Chiapparino tangóharmonikája által. Megszólal De Trizio kezében a gitár, és spanyolhonba von, szívszaggató fado-t hallgatni… Elindultunk dél-keletről, bejárjuk az olasz, a francia, a spanyol zenei vidéket, átruccanunk az Atlasz-hegységbe, hogy aztán a zenei körutat egy kis klezmerrel fejezzük be…

Állva tapsolt a közönség a végén – s a három számos, bőséges ráadás után is alig engedtük le őket a színpadról. Mi őket tapsoltuk, ők minket. Láttam, amint Raiz és Piepoli tapsolás közben mintha halkan vitáznának – szerintem a nápolyi még zenélt volna, s Fabrizio kellett emlékeztesse, nem otthon van, nem egy fesztiválon – ez egy koncertterem. Mit mondjak, nem csodálom… én is elfeledkeztem róla. Mert ez igazi fesztivál volt a Fesztivál Színház színpadán! Még sok ilyet szeretnénk.


2014. február 26., szerda

Jacqueline Harpman: Orlanda



„Varázslatos regény arról, hogyan lesz két nemből egy igen. Vicces, csavaros, elevenbe vágó” – hirdeti az ajánlás a könyv megdöbbentően rózsaszínes, csajosra hangolt borítóján. Ennek némiképp ellentmond a fülszöveg egy részlete: „A belga szerző angolul is sikeres, Médici-díjas regénye egyszerre idézi meg Virginia Woolf hasonló című könyvének és Michael Cunningham Az órákjának hangulatát”. Na most akkor hogy is van ez? Aki ismeri Woolf munkáit és olvasta Cunningham bármelyik regényét, pontosan tudja, hogy sem nem viccesek, sem nem csavarosak, és a rózsaszínbe hajló színvilág sem igazán áll jól nekik – mégis, ha már eddig eljutottunk a könyvvel való ismerkedésben, csak utána nézünk, mi is ez az Orlanda. S amit olvasunk, attól minimum összeszalad a szemöldökünk, de az is előfordulhat (ha netán épp elvetemült Woolf-rajongók vagyunk), hogy félrepozicionálást kiáltunk. Ám épp akkor, ha Woolf-rajongók vagyunk, a világért sem hagynánk ki a könyv elolvasását. És milyen jól tesszük!

Aline Berger, a harmincas irodalomprofesszor és a fiatal, vonzó Lucien Lefréne egy párizsi vasútállomás kávézójában botlik egymásba – mindketten vonatra várnak, s egy szempillantás alatt megváltozik az életük. De nem ám amolyan klisés-romantikus módon! Hogy mi történt és hogyan, arra nincs válaszunk, de Aline személyiségének egy része egyszer csak hipp-hopp Lucien testében találja magát – mégpedig az a része, akit ő mindig elnyomott, a fiús Aline, a merész Aline, a rosszkislány (illetve hát: rosszfiú) Aline. Aki el is nevezi magát Orlandának – mivel Aline (az „igazi”) épp Virginia Woolf remekéről készül előadást tartani, és mondhatni, könyékig vájkál a regényben, a név tálcán kínálja magát. Ahogy a kérdés is: amit olvasunk, egy Orlando-parafrázis? Igen is meg nem is.

Harpman okosan és élvezetesen (egye fene, olykor még viccesen is) pöröl Woolf-fal és az Orlando általánosan elfogadott értelmezésével: olyannyira, hogy meglehetősen sajátságos újraértelmezését is adja a regénynek. Miközben azzal játszik, hogy vajon mit jelent Woolf-nál a nemváltás, folytonos kiszólásaival magyarázza, mit jelent nála a nemváltás – ami nem is igazi váltás. Valódi bölcsészálom ez a regény – Harpman teleszórta a könyvet intertextuális utalásokkal, kölcsönvett részletekkel, szereplőkkel, helyzetekkel. A teljesség élményéhez valószínűleg az kéne, hogy szimultán olvassuk az Orlandát az Orlandóval, a kezünk ügyében tartva az Elveszett illúziókat és Az eltűnt idő nyomábant, kikeresve az összes vonatkozó részletet, felfejtve az összes szövegösszefüggést. Akkor aztán valóban tobzódhatnánk Harpman nem kicsit elborult fantáziájában.

Melynek legmélyén minden bizonnyal egy kérdés villog: miben rejlik az identitás? Orlanda ugyanarra a kérdésre keresi a választ, amire Orlando: ki vagyok én? A válasz ezúttal kézenfekvő és lényegesen egyszerűbb, mint Woolf művében: Orlanda Aline elnyomott, eltemetett, megfékezett gyermeki énje. Egy tizenkét éves rosszcsont kislány, aki még nem ült egyenes derékkal és keresztbe tett lábakkal, aki még fára mászott, lehorzsolta a térdét, csúnyán beszélt és csúnyán gondolkodott, aki nevetett, szeretett gáttalanul. Az a tizenkét éves „rosszkislány”, akit aztán a mamák intelmei mindannyiunkban megzaboláznak – akit magunk mögött hagyunk valamikor a kamaszkor során, a „jólnevelt hölggyé” válás folyamán.

Ostoba leegyszerűsítés a könyvet a nemi identitás keresésére kihegyezni – szó sincs itt hetero- vagy homoszexualitás kérdéséről, sokkal inkább arról, mi tesz minket önmagunkká és mit nyomunk el magunkban azért, hogy megfeleljünk a társadalom követelményeinek? Ami persze közkedvelt gender-tematika (is), de nem kizárólag női problematika: ahogy a „jókislányoknak” le kell vetkőzniük nem „jókislányos” vonásaikat hogy megfeleljenek a mamájuk, a tanárok, a külvilág támasztotta elvárásoknak, ugyanúgy a „férfias férfiaknak” is le kell vetkőzniük számos „férfiatlan” tulajdonságot – az Orlanda éppúgy szólhatna ellenkező előjelű „kiszakadásról” is. E tekintetben egyébként Harpman regényének köze nincs a feminizmushoz (vagy legfeljebb annyi, mint Woolf ma már igencsak „szelíd” feminizmusának). Univerzális identitáskeresésről olvashatunk, ami túl azon, hogy gátlástalanul tobzódik az irodalomban, több okosan elhelyezett csavarral már-már thrillerszerű befejezésbe torkollik: újabb zavarba ejtő réteget adva a „mitől leszünk önmagunk” kérdéséhez.

És most akkor mindenki tegye a szívére a kezét és mondja meg őszintén: az eddig írtak fényében mennyire indokolt az a csajos borító? Sajnos azt kell mondjam, én ilyen gigantikus félrepozicionálással mostanában nem találkoztam a magyar könyvpiacon – ami nekem fáj a legkevésbé, hisz hozzám eljutott a könyv, élveztem minden percét, minden irodalmi játékát, minden posztmodern trükkjét. De tartok attól, hogy sokakhoz, akik értenék és értékelnék, nem fog eljutni – mert a borító láttán kézbe se veszik, mert elmennek mellette, mert nem néznek utána; míg esetleg azok, akik egy vicces-romantikus cuccot remélve lelkesen megveszik, az első néhány oldal után elborzadva teszik le (aminek bőven fennáll a veszélye – rég találkoztam ilyen szinten olvasópróbáló narratívával). Aggódom ezért a könyvért – főleg mert jó. Okos, értékes, elgondolkodtató, Woolf-rajongóknak meg egyenesen kötelező. Jó lenne, ha minél többen olvasnák.


Kiadó: Metropolis Media
Fordító: Réz Mihály, Várkonyi Benedek

2014. február 24., hétfő

Augusztus Oklahomában - film



Elszigetelt, elsötétített ház a nagy oklahomai síkság kellős közepén, mérföldekre a legközelebbi szomszédtól, fullasztó hőség, kanyargó keréknyomok jelezte elhagyatottság – krimihez vagy pszichothrillerhez is tökéletes „körítés” lenne, nem kevésbé egy megrázó, torokszorító családi drámához, amit az előzetes hírverés ígért. Ami a történetet és a dramaturgiát illeti, nem kétlem, hogy Tracy Letts eredeti drámája megközelíti a tökéletességet, ám a film sajnos több okból sem.

A szigetszerű házba gyűlnek össze a Weston család tagjai a családfő eltűnésének apropóján – ami nem meglepő módon hamarosan temetésbe és halotti torba fordul. S bár falra tett puska épp nem sül el a forró augusztusban (nincs kétségem afelől, hogy ha lenne, elsülne), minden „kötelező” drámai elem felhasználásra kerül. Úgy fortyognak az indulatok a házban, mint kuktában a lefojtott gőz: kieresztő szelepek híján a robbanás természetszerű. Az idős alkoholista, egykori költő és egyetemi tanár apa öngyilkossága felszínre hozza az összes sérelmet, ami a gyógyszerfüggő, depressziós, rákos anya és három lánya között feszült. És ez még csak a jéghegy csúcsa, a többi családtag is rejteget ezt-azt (vagy ha még nem, majd fog).

Ami tán a dráma legnagyobb erőssége (legalábbis a reakciók alapján), az számomra a film leggyengébb pontja lett: egyszerűen túl sok. Tankönyvi módon felsorolja az összes családon belüli konfliktust, elénk pakol egy nagy halom gonoszságot, amit szülők elkövethetnek gyerekeik ellen, férjek feleségeik ellen, testvérek egymás ellen – ám ahelyett, hogy mindez összeállna egy koherens családi tragédiává (amire azért volt esély) megmarad egy halom erőltetetten egymásra dobált konfliktusnak. Sokat gondolkodtam azon, hogyhogy nem talált meg ez a film, amikor igazán nagy rajongója vagyok a családi drámáknak (ahogy egy kedves bloggerina nem olyan rég megfogalmazta, azok közé tartozom, akik élvezettel turkálnak az emberi lélek legsötétebb bugyraiban), a kortárs amerikai drámák meg aztán nagyon is közel állnak hozzám. Lehet, túl magasra került a mérce Franzennel (persze nagyon más médium a könyv és a film, nem kéne összehasonlítani egy hatszáz oldalas nagyregényt egy két órába sűrített filmmel, de a tény az tény: nekem ha családi drámázásról van szó, most épp a Javítások az etalon); de még az is eszembe jutott, hogy tán az elmúlt hónapok megélt tragédiája nem kedvez a katartikus drámák befogadásának (erről lehet írok egyszer hosszabban, érdekes „tapasztalat” az olvasva annyira szeretett drámai katarzist saját bőrön átélni, minimum átértékelődnek egyes irodalmi és filmes élmények).

Egyébként az alap elég erős: előttünk egy passzív-agresszív méhkirálynő, aki nem is próbálja takargatni, sőt, egy ponton mintha büszke lenne rá, hogy ő milyen egy gonosz, pokoli anya. Aki módszeresen teszi tönkre gyerekei életét, terheli át rájuk saját anyjával kapcsolatos sérelmeit, frusztrációit – annyira tipikus és annyira dühítő a „nekem gyerekkoromban semmim nem volt, a kajáért is meg kellett küzdeni, ti meg jódolgotokban folyamatosan álproblémákat csináltok magatoknak” monológ, hogy az már fáj. Tegye fel a kezét, aki még nem hallott hasonlót szülőktől-nagyszülőktől, vagy épp nem mondott ilyet a saját gyerekének! Hogy igazából mi a probléma ezzel a családdal, az nem derül ki, de mintha nem is lenne érdekes – olyan „semmi különös, egyszerűen elbaltázták ezt az együttélés dolgot” érzete van az embernek. Hétköznapi kis gonoszságok és sértések sorából egyszer csak kialakult az az állapot, amikor a felnőtt lányok már nem mennek haza rákos anyjukhoz, amikor a testvérek már nem beszélnek meg egymással semmit, amikor a legközelebbi kapcsolat az embert az amúgy alaposan lenézett indián származású cselédjéhez fűzi. Amikor a „rokon” kifejezés már nem jelent semmit, csak „random genetikai egyezést”.

A forgatókönyv aránytévesztései mellett (olykor csak említés szintjén jelennek meg konfliktusok, míg másokat túlságosan is a szánkba rág) sajnos a színészi játék is inkább gyengíti, mintsem erősíti a drámai hatást. A két legerősebb szerep kétségkívül az ördögi anyáé, Violeté és legidősebb (s rá leginkább hasonlító) lányáé, Barbaráé. Meryl Streep és Julia Roberts kettőse telitalálat lehetne, hogy mégsem az, az félig a két színésznő túljátszásra való eredendő hajlamának, félig a feltehetően gyenge kezű, a színészeit teljesen szabadjára engedő rendezőnek köszönhető. Mielőtt elkezdenétek köveket dobálni: készséggel elismerem, hogy Streep napjaink egyik legnagyobb hollywoodi színésznője, ám sajnos ezúttal több szempontból elveti a sulykot. Egyfelől, Violet gonoszkodása annyira színpadias, annyira erőltetett olykor, hogy az már fáj (főképp azért, mert amikor meg megcsillantja a figura összetettségét, akkor tényleg zseniális), másfelől, mert ahogy az utóbbi szerepei közül jó néhány esetében, most is végig azt éreztem, hogy én itt Meryl Streepet nézem, ahogy egy széteső, gonosz, gyógyszerfüggő öregasszonyt játszik, nem pedig egy széteső, gonosz, gyógyszerfüggő öregasszonyt. Jobb színésznő annál, hogy azt mondjam, minden szerepében ugyanazt hozza, de mostanában kicsit tényleg ezt érzem – lehet, hogy túl sokat foglalkoztatják? Roberts sajnos méltó partnere a túljátszásban (is): Amerika egyik legtúlértékeltebb színésznője az egész film alatt egy őszinte és emlékezetes pillanatot mutat (amikor Barbara ráébred, hogy mennyire nem különbözik semmiben az anyjától) – na, ez legalább erős.

Amennyire a dráma az „erős nők, gyenge férfiak” vonalra van felhúzva, annyira meglepő, hogy a két főszereplőnő mellett a pipogya férfiakat játszó színészek mennyivel erőteljesebb jelenlétet mutatnak. Ewan McGregor semmilyenségében is emlékezetes, a manapság bölcsészlányok félistenének számító Benedict Cumberbatch pedig bár kicsit túljátssza Little Charlie-t, élményszámba megy ebben a tőle kissé szokatlan szerepben. Számomra a legnagyobb meglepetés mégis Chris Cooper volt, aki Violet nővérének mérsékelten pipogya férje szerepében leckét ad abból, hogyan kell visszafogott eszközökkel, mértéktartással drámaivá tenni egy figurát. (Zárójeles megjegyzés: ha valaki megnézi Coopert az Amerikai szépségben, az Adaptációban és ebben a filmben, képet kap arról, mit hiányolok mostanában Streep játékából – annyira más a három szerepben nyújtott alakítása, hogy ha nem tudnám, tán meg se mondanám, hogy ugyanaz a színész játssza.) 

A „nagyok” mellett igazi kamasz-álomszerep jutott Abigail Breslinnek (A család kicsi kincse duckó Olive-ja), akinek igazából sok dolga nincs azon kívül, hogy jelen legyen mellettük, de ezt sikerrel teljesíti és nem hagyja magát elnyomni – ráadásul az ő szerepéhez kapcsolódik a film egyik legokosabban megoldott jelenete. Amikor a lányát éjszakai füvezésen és nagybácsijelölttel való smacizáson rajtakapó apa lánya fejéhez vágja hogy „még csak 14 vagy, az isten szerelmére”, mire a kiscsaj azzal vág vissza, hogy „akikkel félrelépsz, azok sem sokkal idősebbek”, abban benne van egy egész kis családi tragédia – tanítványokkal félrelépő férjestül, megcsalt és hideg feleségestül, saját nővé válásával az apa félrelépései árnyékában nyilván nem túl jól megbirkózó kamaszlányostul. Ezt a visszafogottságot és összetettséget hiányoltam én a film nagy részéből – mert ez a jelenet többet mond arról, mi zajlik a mélyben, és az milyen hatással lehet a benne kapálózó szerencsétlenekre, mint a Streep-Roberts páros összes harsány ordibálása.

Ezzel együtt az Augusztus Oklahomában messze nem rossz film. De nem is olyan jó, mint amire számítani lehetett. Egy rendkívül erősnek tűnő alapanyag túlzásokkal és harsány megoldásokkal teli, túlsűrített adaptációja, felemás színészi alakításokkal. Mondanám, hogy egy szép nagy kihagyott lehetőség, de ahhoz ugye ismerni kéne az eredetit. Izgat annyira a téma, és hogy mi lehetett volna belőle, hogy megnézzem színpadon – hátha úgy közelebb kerül hozzám.

2014. február 21., péntek

Harcsa Veronika - Gyémánt Bálint: Lifelover



Duó. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire elég. Amint két egészen jól megkülönböztethető attitűd egymást kiegészíti a színpadon, meg a stúdióban. És foghatóan másképp a színpadon, az élő zene varázslatában, mint a megörökítés gesztusában. Különböző zenei olvasatok – ugyanazokon a zseniális alapokon. Egy nagyon kedves zeneértő barátom szerint a honi jazzéletből Harcsa Veronika van a legközelebb ahhoz, hogy valamilyen besorolhatatlanul egyedi csúcspontot képviseljen – nos, én csak zeneszerető vagyok, de az életszeretővel szerintem Veronika felért egyfajta csúcsra; Gyémánt Bálint szintén elengedhetetlenül egyedi, formát játékosan bontó gitárja társaságában. Hogy aztán onnan, fentről milyen horizont és még milyen csúcsok látszanak, azt nagyon nehéz volna elképzelni innen – de a duó (Veronika számos zenei projektjének egyikeként) koncertezik, dolgozik; bizonyára látják maguk előtt, amit én nem. Attól nem kell tartani, hogy magukat ismétlik majd – ezen az egy hangzóanyagon is olyan bátran annyifélék… ha valamiért szurkolok, hát ezért: őrizzék meg a kíváncsiságukat, amivel táplálják ezt a bátor zenei kísérletezést.

A koncert után hallgatva a felvett anyag hatalmas előnnyel indulhatna – pedig, ha nem is gyökeresen, de más élmény. A koncertek zene-élményéhez képest az album szinte visszafogottnak tűnik. Egy interjúban Veronika elmondta: ügyelnek rá, hogy ne „mondják” kétszer ugyanazt egymásnak, a pontosan egymásra hangolt kompozíciót rengeteg helyen színezheti az egymásban való bizalomra épülő improvizáció. De az a visszafogottság-érzet nemcsak az élő koncert közegében könnyebben és messzebbre szabaduló improvizációk szolidabb voltából fakad. Maga a duó-forma követeli, hogy élőben előttünk épüljön fel a „rögzített hangra kibontakozó szóló” a mindkét játszó által alkalmazott loopolás által; előttünk és lépcsőzetesen a különböző ritmikai elemek, dobogás és taps – mindezt a stúdiólemez mintegy készen nyújtja át. Van, ahol mindez a dal előnyére válik, mint a nyitó „Lifelover”, a „Perilous” vagy a „Go On Swimming” esetében – egyébként is elképesztően izgalmas ritmikai és szólisztikus betétekkel telivarázsolt dalokról lévén szó. De van, ahonnan nekem picit hiányzott a koncerten megismert, játékot feltáró, komótosabb, lépcsőzetes zenei egymásra épülés.

Azt eddig is sejtettem (angoltudás híján főleg a Lámpafény album néhány hangulati és értelmi csúcspontot szövegismétléssel kiemelő megoldásából), hogy minden dallambeli és hangszeres bravúrja ellenére Harcsa Veronika meglehetősen szöveg-centrikus zenét csinál – most, hogy vettem a fáradságot, és lefordíttattam a szövegeket, talán jobban megértettem azt is, miért szeretett bele Kassákba. (A már említett interjú alapján a következő magyar nyelvű albumán Kassák-verseket zenésítene…) A szövegezés belső ritmusokra épülő, mégis igen szabad attitűdje hasonló – és az igényesség is. Ezek a dalszövegek bőven megállják a helyüket versként. S tény, teljesen más összkép rajzolódik egy-egy számhoz így, a dallamvezetés sugallta hangulatokat számos esetben ironizálja szét a szöveg; hogy ne mondjam, az egész lemezt átszövi a hol szövegben, hol a zenei megoldásokban fellelhető ironikus felhangú ellenpontozással való játék. Talán a hatodik dal csak a kivétel: a „Huddle Yourself Up”. Az alkotók egyik barátjának súlyos betegsége ihlette szám talán a legbelsőségesebb megszólalás a lemezen – és mintha nem is követelné az attrakciót.

Hogy mit értek irónián? Már a legelső dal a maradéktalan ritmikai összhang állapotából mesél egy kapcsolati összhang hiányáról. Teljes tartalmak épülnek elénk szövegből és zenéből. Egy párkapcsolat állapotrajza, ahol a testi összhang jár együtt a mentális diszharmóniával... Ott a második, ahol a moha és zuzmó (ugye, milyen csábító?) létforma-pozícióiból fáj az ének dalszöveget az „egymástól való félelemről való lemondásból kinövő egyértelmű szerelemről”. Maga a dallam helyez minden elhangzó szót ironikus idézőjelbe.

Szinte minden szám egy külön világ – zenei értelemben is. Mindegyik túlnyúlik az egy szál gitár kíséret kamara jellegén – mindegyik máshogyan. Nagyon sokszor az énekből épül „ritmusszekció”, de akad, hogy az ének szinte hangszerként definiálja önmagát. Van, ahol a melankolikus hangulat minimalizálja a zenét, mint a „rémesen költői” – iróniával átitatott „Moss and Lichen”-ben. Ami mintha átfolyna (szinte gyerekdal-szerű, mókás egyszerűséggel) a „Stop Haunting”-ba, hogy aztán dalon belül átcsapjon egy gyönyörűen ritmizált, sanzonhangulatú játékmódba, aláfeküdve a szöveg ritmikáját ihletetten felmutató éneknek. Ugrálunk stílusokon és hangulatokon gyakran dalon belül is – olyan hangulatokkal játszva, amikkel annak idején Joni Mitchell, vagy a nagyon fiatal Kate Bush – s utoljára talán Tracy Chapman élt; de mindezt a bárhova hallatlanul egyedi útjaira csavarva el.

Tudatosan eljátszanak a számok zenei és hangulati egymásra épülésével is. Érezni egy koncepciót az egész mögött – miközben ha két szóval kéne jellemeznem az album dalait, ez jut eszembe: fegyelmezett zabolátlanság. Mondhatnám, hogy olyan idegen ízekkel is fűszerez a páros, mint a Mark Knopflerre hajazó ritmikájú, gyönyörűen kipengetett, hangulatos gitármenetek a „Saying No”-ban (ami az egyetlen Quartet-feldolgozás a lemezen, nem mellesleg: mélyen átértelmezi az eredeti zenei hangulatot). Vagy akár egy kis seattle-i grunge a „Lacs” című dalban. S olyan otthonos megoldásokkal is él, mint Veronika jellegzetes kódái, az érzelmi csúcspontokba illesztett, énekelt fékek, az együtt-ritmizálás. Mondhatnám, de inkább ezt mondom: úgy látszik e duónak semmi sem idegen, ha az általuk elképzelt dal-egész szolgálatába állítható. Olyan ez az album, mint prizmán át a fény: Veronika és Bálint így bontja ki a szemünk láttára, a fülünk hallatára belőle a maga zenei szivárványát.

Félelmetes az összhang a két előadó között – s a koncertek ismeretében félelmetes az egymás iránti bizalom mértéke. Azt hiszem, e nélkül tényleg nem születhet meg egy ennyire erős hatású produkció. Sok, sok türelmet kívánok nekik – és türelmetlenül várom a következő bármit, amiben együtt, avagy külön szerepelnek. Mert Harcsa Veronika és Gyémánt Bálint elérte, hogy bármit hallani akarjak, amivel kapcsolatba hozhatóak.




2014. február 19., szerda

Banks úr megmentése - film



Elég felütni bármelyik filmtörténeti enciklopédiát vagy filmes weboldalt, jó eséllyel anekdoták sorát találjuk arról, hogyan győzködte a karrierje csúcsán lévő Walt Disney közel két évtizeden át a Mary Poppins szerzőjét, P. L. Travers-t arról, adja el neki a híres könyv megfilmesítési jogait – ahogy arról is, mennyire utálta a kész „szórakoztatóipari terméket” a később derekát beadó írónő. Szólnak legendák arról, hogy végigzokogta a premiert, annyira nem bírta elviselni az animált pingvineket és a dalolászó Julie Andrews-t; hogy naponta százszor helyreutasította a musical-változatért felelős Sherman fivéreket; és hogy alapvetően megvetett mindent, ami amerikai, pláne, ami a Disney-cég terméke, és főleg, amire a cukormáz halovány árnyéka is vetül. Felmerül a kérdés: akkor mégis mi az ördögért adta el a jogokat? Hát, na… Még a legfellengzősebb brit sznoboknak is jól jön néha az amerikai pénz. Ez is a történethez tartozik, kár lenne tagadni.

Szerencséje volt velem a Banks úr megmentésének: nem tartozom a „keményvonalas” Mary Poppins-rajongók közé, a film előtt vajmi keveset tudtam az elhíresült megfilmesítés-sztoriról, és általában nem érzem kötelességemnek, hogy a sárga földig lehúzzak bármit, amire a történet-hamisítás árnya vetül. Így aztán konkrétan nem izgat, mennyi igaz abból, amit a filmvásznon látunk, és mennyi a szórakoztatásnak tett engedmény – el tudom viselni, hogy a film szépít, itt-ott kozmetikáz, jobb színben tünteti fel a főszereplőket, mint amilyenek tán a valóságban voltak (s nem csak és kizárólag Mr. Disney-t, bizony Mrs. Travers is sokkal kevésbé arrogáns vénlány, mint amilyennek a történetírók lefestik). Azt mondjuk már kevésbé, hogy a forgatókönyv olykor bántóan esetlen és hatásvadász megoldásokkal él, de erről később.

A film ama két hét története, amit a közel húszéves huzavona után lassan a megfilmesítés felé hajló – komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő – P. L. Travers Los Angelesben tölt Disney meghívására: a filmcézár célja, hogy végre kicsikarja az aláírást a folyton visszatáncoló szerzőtől, bármi áron. Luxusszálloda, Disney-figurákkal telipakolt szobával, életnagyságú Mickey-egérrel és magánlimuzinnal, kötelező látogatás Disneylandben és egy minden óhaját leső írócsapat a minimum. Csakhogy a karót nyelt, megkeseredett, saját brit felsőbbrendűségébe belemerevedett vénkisasszonyra ez nem hat – nagyjából tök mindegy, mit tesz vagy mond bárki, akinek köze van a Disney-céghez (Minnie-egér kinézetű mosolygós titkárnőtől a kedves, egyszerű limuzinsofőrig), ő helyrerakja, lealázza, letörögeti a szárnyait. S hogy a Disney-életérzést magukévá tett amerikaiak mindezt töretlen mosollyal tűrik, és fel sem veszik, csak olaj a tűzre.


Miközben Travers és Disney vívják kis csatájukat – bár a tényleges küzdelem inkább Travers és a lelkes, ám borzasztó idétlen írócsapat közt zajlik – megelevenedik előttünk egy másik történet: egy alkoholproblémákkal küzdő, lecsúszott bankigazgatóé, aki városról városra költözik kis családjával, a szégyenbe majd’ beleőrülő feleséggel és három lányával. És egy kislányé, aki imádattal csüng beteg apján, aki bármit megtenne, hogy megmentse őt, hogy támasza legyen, hogy ne engedje a szigorú nagynéni megtestesítette zord külvilágnak, hogy belepiszkítsanak az ő kis privát idilljükbe. Aki nem látja, hogy maga az imádat tárgya az, aki már rég jóvátehetetlenül belepiszkított abba, ami sosem volt idill…

Nem nehéz meglelni a párhuzamot Mary Poppins története és a filmbeli kislányból lett írónő története között – ahogy nem nehéz fellelni a lelki mozgatórugókat sem. Mégis, ahogy említettem, bántóan egyszerűsít a film e téren. Persze hogy adja magát a szerencsétlen, családját romlásba döntő, beteg apa és a szigorú, ám jóságos, a gyerek szemében mégis ördögi jelenségként megjelenő nagynéni alakja, mint ihlető forrás, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a megfeleltetések sosem ennyire egyértelműek – s tegyük hozzá, Mary Poppins története is érdekesebb annál, hogy egy az egyben ráhúzhassuk a „Travers gyermekkori élményei alapján” címkét. Ugyanakkor a film tán legvitatottabb eleme, az írónő lassú és fájdalmas megbocsátása az apának és saját egykori önmagának, ha nem is így történt, legalább pszichológiailag a helyén van. Akár így is történhetett. 


A Banks úr megmentése egy ízig-vérig szórakoztató családi film – mondhatni, tipikus Disney-film, ezúttal a jelző pozitív értelmében. Imázsfilm? Igen. Cukormázas? Igen. Szórakoztató? Mi az, hogy! Elsősorban a remek alakításoknak köszönhetően, melyek menet közben egyszerűen nem engednek teret semmiféle fanyalgásnak, és visszatekintve is simán ellensúlyozzák a forgatókönyv hibáit. Tom Hanks Walt Disney-je igazi tenyérbemászó nagyonamerikai filmmogul – hozza az összes elvárt manírt, a negédességet, a mániákat, a saját nagyságba vetett hitet. Ugyanakkor az esendőséget és a zavarodottságot is, mely leginkább annak köszönhető, hogy hosszú idő után először valaki ily kitartóan visszautasítja – őt, a nagy Disney-t. Mégis, akármekkora színész Hanks, és akármilyen jól játszik, ebben a filmben csak végszavaz Emma Thompsonnak. Ez Thompson filmje, egyszerűen imádnivaló, ahogy vérkomolyan komédiázza végig. A kukacoskodó, antiszociális, arrogáns Travers igazi álomszerep a brit színésznőnek: minden mozdulatával, minden egyes szemrebbenésével, hanghordozásával kifejezi azt a zsigeri megvetést, amit a cukros amerikai álom iránt érez (itt jegyzem meg, kizárólag eredeti hanggal tessék megnézni!). Mint egy viccbeli anyós, úgy köt bele mindenbe – a díszletbe, a szövegbe, a zenébe (egyáltalán, minek zene?), a színészválasztásba, a munka közben felszolgált hidegtálakba, a Sherman fivérek minden megmozdulásába. Mégis, nem csak szimpatikussá, mi több, szerethetővé teszi ezt a cseppet sem kedves karaktert, de szinte az első jelenetétől kezdve azonosulásra késztet.

A sztori végét persze mind ismerjük – a Mary Poppins film-musical elkészült, a Disney cég addigi legnagyobb sikere lett, pingvinek ide vagy oda. P. L. Travers pedig soha többé nem adott el filmjogokat senkinek – mondjuk, ez az egy is bőven elég bevételt jelentett neki ahhoz, hogy ne is legyen rá szüksége. Hogy megérte-e? Erre csak ő adhatott választ. A Banks úr megmentése nem. De hiszem, hogy nem is feladata. Ez egy szórakoztató film. Annak pedig egészen remek.


Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...