2014. február 19., szerda

Banks úr megmentése - film



Elég felütni bármelyik filmtörténeti enciklopédiát vagy filmes weboldalt, jó eséllyel anekdoták sorát találjuk arról, hogyan győzködte a karrierje csúcsán lévő Walt Disney közel két évtizeden át a Mary Poppins szerzőjét, P. L. Travers-t arról, adja el neki a híres könyv megfilmesítési jogait – ahogy arról is, mennyire utálta a kész „szórakoztatóipari terméket” a később derekát beadó írónő. Szólnak legendák arról, hogy végigzokogta a premiert, annyira nem bírta elviselni az animált pingvineket és a dalolászó Julie Andrews-t; hogy naponta százszor helyreutasította a musical-változatért felelős Sherman fivéreket; és hogy alapvetően megvetett mindent, ami amerikai, pláne, ami a Disney-cég terméke, és főleg, amire a cukormáz halovány árnyéka is vetül. Felmerül a kérdés: akkor mégis mi az ördögért adta el a jogokat? Hát, na… Még a legfellengzősebb brit sznoboknak is jól jön néha az amerikai pénz. Ez is a történethez tartozik, kár lenne tagadni.

Szerencséje volt velem a Banks úr megmentésének: nem tartozom a „keményvonalas” Mary Poppins-rajongók közé, a film előtt vajmi keveset tudtam az elhíresült megfilmesítés-sztoriról, és általában nem érzem kötelességemnek, hogy a sárga földig lehúzzak bármit, amire a történet-hamisítás árnya vetül. Így aztán konkrétan nem izgat, mennyi igaz abból, amit a filmvásznon látunk, és mennyi a szórakoztatásnak tett engedmény – el tudom viselni, hogy a film szépít, itt-ott kozmetikáz, jobb színben tünteti fel a főszereplőket, mint amilyenek tán a valóságban voltak (s nem csak és kizárólag Mr. Disney-t, bizony Mrs. Travers is sokkal kevésbé arrogáns vénlány, mint amilyennek a történetírók lefestik). Azt mondjuk már kevésbé, hogy a forgatókönyv olykor bántóan esetlen és hatásvadász megoldásokkal él, de erről később.

A film ama két hét története, amit a közel húszéves huzavona után lassan a megfilmesítés felé hajló – komoly pénzügyi nehézségekkel küzdő – P. L. Travers Los Angelesben tölt Disney meghívására: a filmcézár célja, hogy végre kicsikarja az aláírást a folyton visszatáncoló szerzőtől, bármi áron. Luxusszálloda, Disney-figurákkal telipakolt szobával, életnagyságú Mickey-egérrel és magánlimuzinnal, kötelező látogatás Disneylandben és egy minden óhaját leső írócsapat a minimum. Csakhogy a karót nyelt, megkeseredett, saját brit felsőbbrendűségébe belemerevedett vénkisasszonyra ez nem hat – nagyjából tök mindegy, mit tesz vagy mond bárki, akinek köze van a Disney-céghez (Minnie-egér kinézetű mosolygós titkárnőtől a kedves, egyszerű limuzinsofőrig), ő helyrerakja, lealázza, letörögeti a szárnyait. S hogy a Disney-életérzést magukévá tett amerikaiak mindezt töretlen mosollyal tűrik, és fel sem veszik, csak olaj a tűzre.


Miközben Travers és Disney vívják kis csatájukat – bár a tényleges küzdelem inkább Travers és a lelkes, ám borzasztó idétlen írócsapat közt zajlik – megelevenedik előttünk egy másik történet: egy alkoholproblémákkal küzdő, lecsúszott bankigazgatóé, aki városról városra költözik kis családjával, a szégyenbe majd’ beleőrülő feleséggel és három lányával. És egy kislányé, aki imádattal csüng beteg apján, aki bármit megtenne, hogy megmentse őt, hogy támasza legyen, hogy ne engedje a szigorú nagynéni megtestesítette zord külvilágnak, hogy belepiszkítsanak az ő kis privát idilljükbe. Aki nem látja, hogy maga az imádat tárgya az, aki már rég jóvátehetetlenül belepiszkított abba, ami sosem volt idill…

Nem nehéz meglelni a párhuzamot Mary Poppins története és a filmbeli kislányból lett írónő története között – ahogy nem nehéz fellelni a lelki mozgatórugókat sem. Mégis, ahogy említettem, bántóan egyszerűsít a film e téren. Persze hogy adja magát a szerencsétlen, családját romlásba döntő, beteg apa és a szigorú, ám jóságos, a gyerek szemében mégis ördögi jelenségként megjelenő nagynéni alakja, mint ihlető forrás, de a tapasztalat azt mutatja, hogy a megfeleltetések sosem ennyire egyértelműek – s tegyük hozzá, Mary Poppins története is érdekesebb annál, hogy egy az egyben ráhúzhassuk a „Travers gyermekkori élményei alapján” címkét. Ugyanakkor a film tán legvitatottabb eleme, az írónő lassú és fájdalmas megbocsátása az apának és saját egykori önmagának, ha nem is így történt, legalább pszichológiailag a helyén van. Akár így is történhetett. 


A Banks úr megmentése egy ízig-vérig szórakoztató családi film – mondhatni, tipikus Disney-film, ezúttal a jelző pozitív értelmében. Imázsfilm? Igen. Cukormázas? Igen. Szórakoztató? Mi az, hogy! Elsősorban a remek alakításoknak köszönhetően, melyek menet közben egyszerűen nem engednek teret semmiféle fanyalgásnak, és visszatekintve is simán ellensúlyozzák a forgatókönyv hibáit. Tom Hanks Walt Disney-je igazi tenyérbemászó nagyonamerikai filmmogul – hozza az összes elvárt manírt, a negédességet, a mániákat, a saját nagyságba vetett hitet. Ugyanakkor az esendőséget és a zavarodottságot is, mely leginkább annak köszönhető, hogy hosszú idő után először valaki ily kitartóan visszautasítja – őt, a nagy Disney-t. Mégis, akármekkora színész Hanks, és akármilyen jól játszik, ebben a filmben csak végszavaz Emma Thompsonnak. Ez Thompson filmje, egyszerűen imádnivaló, ahogy vérkomolyan komédiázza végig. A kukacoskodó, antiszociális, arrogáns Travers igazi álomszerep a brit színésznőnek: minden mozdulatával, minden egyes szemrebbenésével, hanghordozásával kifejezi azt a zsigeri megvetést, amit a cukros amerikai álom iránt érez (itt jegyzem meg, kizárólag eredeti hanggal tessék megnézni!). Mint egy viccbeli anyós, úgy köt bele mindenbe – a díszletbe, a szövegbe, a zenébe (egyáltalán, minek zene?), a színészválasztásba, a munka közben felszolgált hidegtálakba, a Sherman fivérek minden megmozdulásába. Mégis, nem csak szimpatikussá, mi több, szerethetővé teszi ezt a cseppet sem kedves karaktert, de szinte az első jelenetétől kezdve azonosulásra késztet.

A sztori végét persze mind ismerjük – a Mary Poppins film-musical elkészült, a Disney cég addigi legnagyobb sikere lett, pingvinek ide vagy oda. P. L. Travers pedig soha többé nem adott el filmjogokat senkinek – mondjuk, ez az egy is bőven elég bevételt jelentett neki ahhoz, hogy ne is legyen rá szüksége. Hogy megérte-e? Erre csak ő adhatott választ. A Banks úr megmentése nem. De hiszem, hogy nem is feladata. Ez egy szórakoztató film. Annak pedig egészen remek.


2 megjegyzés :

Susannicon írta...

Köszi nagyon ezt a jó kis elemzést. Épp készültünk megnézni, de már nem volt rá jegy.
Thompson miatt általában érdemes moziba menni. Pesze Hankset is szeretjük... szóval...:-)

Ilweran írta...

Örülök hogy tetszett :) Én ajánlom, picit el kell vonatkoztatni a történeti hűségtől, és akkor remek szórakozás!

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...