Robert M. Pirsig: A zen meg a motorkerékpárápolás művészete

Nehéz a helyén kezelnem ezt a könyvet – egyáltalán, helyre rakni akár magamban. Egy meglehetősen furcsa „miért történik ez velem” időszakban lett a horgonyommá. És a maga furán kiharapott módján segített: felismerni, hogy ezt is én választottam – leginkább azáltal, hogy nem voltam hajlandó választani… Történt, hogy kiraktak egy albérletből (kurtán, furcsán) mert az idősödő őstulok főbérlőm szerint megcsaltam a feleségével. December közepén, pánikgomb nélkül. Egy hónapig tartott, mire találtam lakhatást, addig barátok és exek laktattak. De nem minden estére jutott barát, vagy ex. Amíg volt pénzem, a Gödör a Délinél (az akkoriban igen ritka 0-24-es helyek egyike), amikor elfogyott, a most emlékhellyé forgalomzárt Erzsébet-téri buszpályaudvar váróterme volt éji ülve bóbiskolásaim helyszíne. A fülembe dugott walkman belében a Kontroll-csoport (koncerten magnóval felvett) kazettája, és kezemben ez a könyv. Ez lapozódott az egész időszak alatt a kezemben – sajátos ellenpontjaként a fülemben kattogó „a rock and roll egy állat” és „provokátorok” életérzésének. Intenzív időszak volt – kicsit sárga, kicsit savanyú „úri-gyerek” hajléktalanság; mondjuk egyáltalán nem bánom, hogy ebből csak a könnyített verziót ismerem…

Pirsig könyve siker volt, nem is kicsi – már az rang, hogy Eco A Foucault-ingában olyan bájosan kiszól rá. Maguk viszont úgy állnak most bosszút a burzsujokon, ha már felakasztaniuk nem sikerült őket, hogy videokazettákat és fan-magazinokat árulnak nekik, és olyasmikkel hülyítik őket, mint a zen és a motorkerékpárápolás művészete… adja hőse, Belbo szájába a szót az író – még jó, hogy mire azt a gyönyörűen beteg történetet kézbe vehettem, már olvastam emezt; így teljes érzéssel röhöghettem fel a mélyen kultúrajárt olasz utalásán. Valóban, ez a könyv a maga kimunkáltabb módján, másképp alapozottságával együtt is jót szörfölt a New Age hullámán, ugyanúgy tarisznyába pakolták, mint Richard Bach Jonatan Livingston, a sirályát (amiről írni szeretnék) vagy Redfield A mennyei próféciáját (amiről nem…), és még annyi jó szándékú (vagy ihletetten beteg), szakmányban kiadott „testvérüket”. Erről is beszélni kéne egyszer, hogy mennyire jól dolgozik az ördög: hogyan hínárosította el, gélezte össze a tapasztalt kereskedelmi éhség azt a hullámot – hogyan kerülhetett egy kalap alá Buddha és a tarot…

A zen, meg a motorkerékpárápolás. Jó, figyelemfelhívó cím – még ha a „dekonstrukció szelíd motorosa” valójában jobban is „ápol motort”, jobban építi fel kulcspontja: a Minőség köré az esszét, mint amennyire sikerül neki megregényesíteni a hiánya tagadásának árát: az Őrületet. Pedig elmélyült és izgalmas szövegépületet épít a hippi-korszakból kiábrándult nemzedék befelé fordulásának lehetséges zsákutcáiról – egészen a tudat hasadásáig, amikor már valóban a kettészelt „én” keresi a maga számára elérhető Egységet. Bán Zsófia remek kötetzáró esszéjében megjegyzi: e könyv a dekonstrukció alapműve lett az angolszász kultúrában, olyan kérdéseket boncolva: miért szorítja a háttérbe a figurális nyelvhasználatot, a metaforikus gondolkodást az ész, a logika diktatúrája? Miért tornyosul a dialektika a retorika fölé? Miért teszünk egyenlőségjelet igazság és logika közé? Jó kis kérdések; Pirsig a válaszokért a preszokratikus filozófusokhoz fordult – s én a könyve miatt Platónhoz; megismerendő legalább, hogy a szerző (egyes szám első személyben), vagy még inkább Phaidrosznak elnevezett doppelgangere mit tekint pontosan a nyugat tévútjának.

S mindezt utazás közben. Montanának tartunk Chrisszel meg a barátainkkal, akik valamennyire előttünk járnak. A valamennyinél talán többel is. Lazára hagytuk az útitervet. Inkább utazni akarunk, mint célba érni. Vakációzunk. Keressük a másodrendű utakat… Múlatni akarunk, hosszú ú-val, ahogy régen mondták: nem vigadni, hanem feledkezni. A kanyargós, hegyes-völgyes utak talán hosszabbak, ha másodpercre méred, de motorkerékpáron mulattatóbbak, ha a kanyarulatnak bedőlsz, és nem a kocsi ülésén csúszkálsz ide-oda. Biztonságosabbak is, mert a forgalmuk gyér. Nem kísérik autóscsárdák, hirdetőtáblák. Ligetek, gyümölcsösök az arcodat legyezik szinte, gyerekek integetnek, a népek kinéznek a tornácról… s ha megállsz kérdezősködni, hosszabb válaszokat kapsz a vártnál. Megkérdik azt is, honnan jössz és mióta. Nos, a feledkezés nem sikerül – nem is sikerülhet – ez az utazás legalább annyira hőse igazságkeresésének a múltjába visz, mint amennyire a kultúránk múltjába; az utazás feltárja a megmentő Őrület természetét: leginkább azért, hogy leszámolhasson vele. Meg kell őrülni ettől a kultúrától – de nem ragadhatsz az őrületben. Nem teheted meg, mert ott a Másik, mondjuk a fiad, aki számítani szeretne rád.

Szimbolikus és ironikus élmény volt erről az utazásról egy pályaudvari váróterem irányt kereső várakozásában olvasni. Szeretem ezt a könyvet, akkor is, ha már messze nem képez úgy iránypontokat bennem, mint egykor. És nemcsak a nosztalgia okán. Olykor kellemesen ironikus, máskor torokszorító utazása (minden ambivalens körülmény ellenére) egy megbecsült lépcsőm, amin szívesen elücsörgök ma is. És kerékpárt ápolni mindig is e könyv szellemes útmutatásai alapján szerettem volna – akkor is, ha hál' istennek szelephézagot nem kell állítani a gépemen, lévén pedállal hajtom. Nem a konkrét módszer az értékes, hanem a keresése…

Kiadó: Európa
Fordító: Bartos Tibor