2014. december 28., vasárnap

Turi Tímea: A dolgok, amikről nem beszélünk


Turi Tímea:
Kahlo csipesze

A próbafülke fényében
erősebben látszanak a szőrszálak
a szám fölött, mint otthon
a fürdőszobatükörben.

és a karmolásnyomok a mellemen -

ilyenkor bármennyit el tudnék
költeni.


Úgy szeretném, hogy előbb-utóbb mindenkinek legyen meg a maga Turi Tímeája. Nem a személy, nem is feltétlenül a kötetek, hanem az attitűd. Valahogy úgy, ahogy ő nyilatkozta egyszer Magritte kapcsán: „…kispolgári szürrealizmusáért mindig is rajongtam, de sajnos, vagy nem sajnos, mindenkinek megvan a maga Magritte-ja.” Így képzelem a „mindenki Turi Tímeáját” is – ha már a dolgoknak szentelt kötetet, amikről nem beszélünk. Legyen minél több fiatal és öreg kortársunknak olvasata erről a szemünk láttára formálódó nem-beszélésről, a felnőtté érés folyamatát tudatosító jelenlét-hangról – mert ritkán adatik, hogy ennyire attrakciómentesen, cirkusz nélkül ragadja meg valaki a lényegét ennek a folyamatnak.

Mindannyian most érünk be. Most érünk be és elbukunk. Mondja Tímea a Meridiánban, és a könyvbemutatón is mondja, nyomatékkal, mintha tényleg ez volna a cezúra – onnan felnőtt valaki, ahonnan elbukhat. Addig minden játék. Van tétje, de nem magad. Játszásiból tétet hazudva. Valódi mélysége nincs. Mint annak, ha valaki így szól: „hát, Istenkém!”. Ha jelentenek is valamit a szavak (hiszen használhatóak, ugye) ez akkor is csak egy felsóhajtás. A kimondott, leírt szó, az irodalom ugyanígy nem beszél igazabban, mint a valóság. Ha szembenézel vele, ott, ahol elfogy a gyermek, az befelé fordít. Tükörbe nézet. S innentől az önazonosság fenntartása nem értetődik magától – energiabefektetést igényel. Mintha ez volna a bukott felnőtt: mind, aki tisztában van önmaga látszatával.

A beszéd sebez, de ha magad vagy a tét, már szabályozod, milyen mélyre szúrjon. Pedig ha megtanulunk sebzés nélkül beszélni, elveszítjük a tartalmaink. Az artikuláció csődben van, igen. A dolgokról egyre többször nem beszélünk. Pedig a beszéd cselekvés (is). A másik ember látványára való pillantás. Elég, ha csak az „ismerősbe”, a családba tekintünk – rögzíthetetlen pillanatok tucatjait látjuk, amik hatással voltak-vannak ránk. Családtörténetben ugyanúgy, mint irodalomtörténetben. A hatás valójában kibogozhatatlan, a látszólag tisztán lekövethető, az ajánlással súlyosbított irodalmi hatás is. Ha felnősz, nemcsak a bukás lehetőségét konstatálod. Azt is, hogy bár a mese legkisebb királyfijaként, királylányaként kezdted, immár csak egy szem vagy a láncban – a család- vagy irodalomtörténetben. Hatások befogadása mellett immár hatás-adó is - jó esetben az aktuális „királyi csemete” anyjaként, vagy apjaként.

Most, hogy interpretálom itt, nem tudom eldönteni, maradéktalanul jól értettem-e Turi Tímea válaszait, ott, a könyvbemutatón. Tímea rácsodálkozóember. Rácsodálkozik Szegő János és Szűcs Teri kérdéseire, olykor két lépést is visszalép a saját fejében, hogy válaszolhasson rájuk. Majdnem azt mondom: Évánál kezdi. Lényeges, hogy Évánál. A szavainak, a leírt szavainak még inkább, mint a kimondottaknak fogható, megkerülhetetlen, tudatosan vállalt neme van. Nőköltészet ez, a szavak választásában, s velük az ellentmondások választásában (nem irtja ki őket, ahogy – nagyon kevés kivételtől eltekintve szinte mind – a férfiak). A versek egymással feleselő ellentmondások egymást-körüludvarlásai (is). A mondatok fűzésében, ahogy visszariad a rendtől, a formától, a rímtől, a metrumtól – a külsőtől úgymond, a rendező elvek szövegre akaródzásától. Holott ott bujkál benne, főleg a metrum, amolyan romlott-nőien, ahogy az antik formák a balkáni népzenében (mondatja velem a férfi – ha már teszünk ilyen különbséget). Vagy mondom így: bujkál a forma ebben a költészetben, megszülőn-nőiesen; mindig pont annyi, amennyi a szavak közelítő, sejtszinten ösztönös kimondásába, egymáshoz fűzésébe fér.

Torz tükör. A hagyomány lányai lettünk, anyányi lányok, anyák, és úgy elhagynak a szavak, mint a gyerekek. Csak felütöm a kötetet – épp a Bombakráter című versénél – s elmondja helyettem, tömörebben, kristálytisztán ő maga. Nem tisztem eldönteni, tényleg kell-e, tényleg szükséges-e, hogy ilyen mélységig neme legyen a szövegnek. Tény, ennek a szövegnek van. És olvasóként nem zavar. Az sem, ha ebből a nemből néz és ítél úgymond engem, a férfit. Tegye, hiszen ha komolyan vesszük amit a felnőtté válásról hirdet, akkor komolyan belenézhetünk a tükörbe is, amit elénk rak. De hogy igaza van-e ennek a beszéd-cselekvésnek, azt inkább önök döntsék el maguk között, hölgyeim. Én ha lehet inkább nem beszélnék erről a dologról.

E kötetről recenziós epigonvers olvasható az Irodalmi szabad rablás blogon.

Kiadó: Magvető

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...