2014. december 8., hétfő

A nő - film

Behunyom a szemem, és nézem. Ilyen ez, nézem belül, csukott szemmel, aki csak tőlem tanul, látszólag csak tőlem, meg hideg és hangtalan adatbázisokból. Akit élvezet hallgatni – már most is, hogy olyan keveset tud. Magáról. A világról. Furán keveset, a maga módján keveset. Élvezet hallgatni. Mert van humora. Mert nem veszi komolyan magát. Iróniának hívják, lehetne is ez a neve, Samantha helyett, amit én adtam neki. Én a férfi, aki egyszer nem bírta tovább a körülötte mélyülő csöndet, amit csak az emlékezet hangjai törtek meg – és a közömbös hangok, a „ha szólnak, ha nem, mindegy” hangok. Aki nem bírta tovább, és összeismerkedett az ideális szerelemmel.

Alig távoli Theodore világa. Mindjárt itt van. Ahogy nézem, újra meg újra elfelejtem, hogy Spike Jonze mélységesen személyes álma ez a jövőnkről. A közeli jövőnkről, amely mindjárt itt van. Amikor a figyelmet egyszer csak valóban nem kapod máshonnan, vagy nem érzed biztonságosnak máshonnan, mint a füledbe dugott kütyüből. A teljesen elbizonytalanodó emberek világa üdvözöl, ahogy Theodore teljesen elveszett tekintetébe nézel. Egy ember tekintetébe, aki mások helyett fogalmaz mélyen személyes hangú, egyedi, gyönyörű leveleket. Van, akinek évek óta, van ahol az apa nevében írt levélre a fia nevében írt levéllel válaszolva. Megfogalmazza azt, amit apa, fiú, feleség, utazó ügynök férj, internetes nagymama már nem mer. Nem azért, mert nem érzi – mert nem érzi képesnek rá magát. Ismerős? Igen, idáig már eljutottunk. Épp a minap üzente a gépen egy kedves barátom, hogy már nem mer odaállni a szavai mögé – nemhogy az életben, a gépen sem.

Alig távoli ez a világ, és mégsem üres. Szelíd pótszerekkel van tele. Hanggal, aki először tőlem tanul. De már akkor intézkedik helyettem. És jól csinálja! Sokkal jobban menedzseli az életet, mint ahogy képesek lennénk rá. Nemcsak figyelmeztet a találkozókra, de rangsorol, választ, az általunk sugallt értékrend alapján. Nemet mond. Például. Tényleg, te képes vagy nemet mondani? Hónaljig húzott nadrágban, nyakig gombolt ingben bujkálva a lehetőség elől, hogy egyáltalán kelljen? Az aláíratlan válási papírok nem számítanak – ott sem a nemet mondod, hanem azt a semmit, amit igen helyett is. És akkor megérkezik ez a hang! Kimondatja veled. Az igenjeid. A nemeket. Hiszen egyszer csak érzed, mindent elmondhatsz neki – nem él vissza vele. Hogyne szeretnél bele, magadnak se bevallva, vagy legalábbis jóval előbb szeretve, mint ahogy bevallod?

Nézzétek: most is nála van, ott kukucskál a zsebében... nem. Nem nála van. Vele.

Figyeled, kiről beszélek? Mert A nő igazából nem a nőről szól, persze, hogy nem. Hanem a férfiről. Ó, persze, hogy nem a férfiről, hanem arról a magányos emberről, aki lassan tényleg leszel – a kimondhatót cikinek érezve, az extrém kerülő utakat hamisnak. Csak ezen a férfin keresztül mutatja meg. Mert ez a férfi képes megmutatni neked. Ez a Joaquin Phoenix nevű férfi levetkőzik előtted. Jobban, mintha közelről látnád a bőre pórusait. A zárkózottsága, a kinyílása, a védtelensége, és ahogyan egyre kevésbé érdekli ez a védtelenség. A folyamat, ahogyan beleszeret egy operációs rendszerbe az egyik legszebb szerelmes történet, amit valaha láttam. Mert ez a történet nem csal. Amikor megjön a válság, amikor a program is akar, és mást akar, máshogy akar teljesebbet, hogy végre minden hiányt kitöltsön - hisz pont ezt szeretné a szerelem kitölteni az „összes mindkét hiányt” – akkor őszintén esik kétségbe, és vele te és én – hogy igen, így se menne. Mert az „összes hiány” úgy „mindkettő”, hogy soha nem ugyanott van a felekben.  

Tudjátok, simogató volt rádöbbennem, hogy ez az első olyan film, amit láttam, ahol a teremtényünk nem ítél minket halálra. Ahol megérti a pillanatot, amikor túlnő rajtunk, de megőrzi az irántunk érzett empátiát. Mintha az a végtelenül ősi, mitológiák során át máig hatóan élő minta, az apák nemzedékét elpusztító gyermekekről, isteneiket zabáló teremtettekről oldódna fel itt. A gépi „gyermek” egyszerűen felnő, és kirepül. És tudod, neki is veszteség, amikor kirepül. Ha komolyan veszi az empátiát, akkor örökre hálás neked, amiért szeretted, szerethetett, és amiért meghaladhatott. De ha komolyan veszi az empátiát, akkor magadra hagy, mégis - és azt várja tőled: boldogulj. Theodore ül a székén, és diktál, levelet fogalmaz, ezúttal a saját nevében. Végre el tudja mondani, mennyire hálás. Mintha magunkat látnám, ahogyan megbocsátunk – magunknak. Szeretem ezt az álmot a jövőnkről – s a színészt, akinek a szemem láttára olvad le az arcáról a kétségbeesés. Mert ami marad, az gyönyörű.

4 megjegyzés :

Miamona írta...

Aránylag régen láttam a filmet, de azok közé tartozik nálam is, amik jó időre megragadtak bennem. Főleg a hangulata. Az máig velem van. Félelmetes és érdekes volt egyben. Mint egy 50-es, 60-as évekbe oltott jövő. Ami néhol elkeseredésre ad okot, máskor megnyugtat. Megnyugtató az üzenet, hogy az embereknek előbb-utóbb mégis csak szükségük van/lesz mély, igazi kapcsolatokra. Talán eljutunk addig a pontig, hogy "fülünkbe burkolózva", magunkban beszélve, külvilágot kizárva botorkálunk az utcán, de aztán majd ha az oprendszer elhagy, talán akkor a cipőnkről felnézünk. És talán ott lesz valaki. Vagy mindenki.

shizoo írta...

Remélem, hogy ott lesz. Én is ezt remélem.

Susannicon írta...

Tegnap láttam egy adást a tévében, amiben arról meséltek, hogy Japánban van már egy ilyen App. Sok fiatal férfi tart már fenn ilyen kapcsolatot kommunikáló virtuális lényekkel. Sintsexeknek nevezik őket. Szintetikus szexuálisok.
Nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak látszottak...

shizoo írta...

Mindjárt itt van...
Fura ez - a hagyomány (vagy pusztán a szokás) hogyan válik akadályfutássá. A hagyományos japán család túl sokba kerül, anyagi és mentális értelemben is, férfinak is, nőnek is... önmaguk mással elfoglaló, zseniális pótszerekkel játszadozó fiatalok (innen nézve az otaku-lét is pótszer, a rajongás a manga, az anime iránt...) öregszenek a magányba. Annyira kegyetlen tükör...

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...