Advent vasárnapján, várakozás
közben – hiszen ez az első nap a várakozásra – nézegetem a könyveim. Várom,
hogy valaki úgy várja bennem kultúránk megtartó gyökérzetének legszelídebb
ünnepét, ahogy egykor a gyermek – hogy úgy köszöntsem az eljövendőt évről évre,
ahogy egykor, csillogó szemmel, várva tőle a mindent. Várva a könyvet. Mert a könyv volt mindig az ajándékok
ajándéka. Az ajtó a titokba. Ami a leginkább emlékeztetett a legendára, amit a
gyermek bennem most is úgy nyit meg minden alkalommal, ahogy a mindenkinek
szóló, közösen mesélt mesét szokás: áhítattal.
Advent vasárnapján előre
forgolódik bennem az ünnepi hajsza – és nem érzi jól magát. Pedig elmondhatom,
egy ideje tudatosan próbálom korlátozni magamban az éhet a másik erőszakos
megajándékozására. Próbálok gátat szabni az ünnepi vásáriságnak – hogy jobban
szóhoz juthasson, amiről szólna. Hogy a jobban válogatott, figyelmesebb szemmel
kilesett, dédelgetett vágyakat töltse, amit adok. Jobbára könyvet – aki szeret,
úgy szeret olvasni, ahogy én, ha nem jobban; szellemi torna és elheverő pihenés
neki is a könyv.
Voltak Adventek, amikorra lekerült a vállamról ez a teher, a jól ajándékozásé. Mit adhat az ember – variációkban ugyanazt, évek óta – idősödő édesapjának, aki nem vágyik, láthatóan semmire, a pár éven kívül, amit leélhet? Ajándék volt az év, amikor szóba került az a három kötetes, egykor olvasott családregény – ami a múlt fiatalemberét magával ragadta, de nem olvashatta végig, akkor valamiért nem… mennyit elmesél egy ember sorsáról a tény, ez a befejezetlenség arról a sokféleképpen kiteljesülő, de másfelől annyi módon bedeszkázott sorsról, amit élt az apukám. Nem tudom, befejezte-e az életében, eljutott-e a harmadik kötet utolsó, mindent beteljesítő mondataiig. De az öröme velem marad, amikor azon a jól ajándékozó karácsonyon kezében tartotta a befejezés lehetőségét. Lehet, nem is kellett neki több.
Advent van, és emlékszem arra az
ünnepváró napra, amikor elsirattam szívem legkedvesebb könyve viseltes
példányát, ami nem lehetett az enyém. Egy antikváriumban vettem észre, egy
antikváriumban, az aluljáróban, ami leégett. Fölfedeztem. Hogy túlélte a tüzet.
Olyan nagyon akartam! Szeretem, amikor a könyv már ilyen, adakozó, könnyen
nyíló. Az a kiadás, amiben ezt a mesét először olvastam, s a legtöbbször
olvastam újra – amelyik ettől aztán ott nyílik könnyen, ahol én akarom. A
kedvenc részleteknél ajánlja fel magát, ha nyitnám. Aztán egy nap láttam, már
nincs ott a boltban. Akkor még nem tudtam, megvette nekem, aki szeret; ott
várta a rejtekhelyén, ruhák és zoknik közt becsomagolva a találkozást – velem,
a fa alatt. A mai napig megvan, kalandos sorsát még mindig őrzi a
kiszellőztethetetlen, enyhe füstszag.
Advent vasárnapján nézegetem a
könyveim – ahogy egykor a gyerek, látva a múlt ajándékait, várva a frisseket.
Annyi jó útja lett a történeteknek azóta! Annyi hordozó cipelheti felénk méltón
a mesét! Mégis, nemcsak a nosztalgia, vagy az otthonosság, az olvasás
megszokott gesztusrendje ragaszt ma is leginkább a könyvhöz. Nemcsak a tény,
hogy a könyv az információ hordozásán túl maga is műalkotás – ha gondot
fordítanak rá, ma is az: egyfajta gondolatokkal telipakolt, kinyitható szobor. Hanem
ez: a könyv nekem ajtó a titokba. Ahol a képzelet képei rakják körül a
látomásaikkal a teret, a behunyt pillák mögött. A könyv úgy tanít látni, ahogy
a kép nem – hiszen nem adja készen magát. Jobban megtanulod belőle, a befogadásod
szűr, mégpedig azzal, akivé lettél. Akit a kép szocializál, védtelenebb, mint
akit a szó. Akkor is, ha a leírt szó az elmeséltnek árnyéka csak. De nem
vásárolhatsz a betű mellé minden alkalommal felolvasót is…
Advent vasárnapja van, nemrég gyújtottuk meg az első gyertyát. S én nézem, akit szeretek, lesem a titkait, a kívánságát – hogy betölthessem, ha tudom. Nézem, ahogy nézegeti a könyveink. Karácsony jön, amikor ünneplünk, és ajándékozunk. Könyvet idén is. Biztosan.
Advent vasárnapja van, nemrég gyújtottuk meg az első gyertyát. S én nézem, akit szeretek, lesem a titkait, a kívánságát – hogy betölthessem, ha tudom. Nézem, ahogy nézegeti a könyveink. Karácsony jön, amikor ünneplünk, és ajándékozunk. Könyvet idén is. Biztosan.
A bejegyzés az Antikvárium.hu felkérésére készült.
ne haragudj, Szee, egy laza, kapkodó mozdulattal eltávolítottam a kérdésed... szóval az említett három kötetes családregény A Balogh család története Veres Pétertől... "Semmi mást nem akartam vele, mint hitelesen ábrázolni egy faluszéli – gyepsori – földmunkácsalád életén keresztül, a saját elindító osztályom, a magyar nemzet jó egyharmadát jelentő szegényparasztság sorsát és gondolkozását az első világháború előtti, boldog békében, majd az utána következő háborúban..." a maga nemében jó - kár, hogy a politikus ez esetben is összemocskolja az írót, olykor a szövegben is.
VálaszTörléssemmi gond, köszönöm! Ez a regény nekem is rajta van a listámon. Nem tudtam, hogy az író politikus is volt...
VálaszTörlésvolt honvédelmi miniszter; az egyik, aki beviszi a parasztpártot a közös akolba; ötvenhatig az írószövetség elnöke, később a Hazafias Népfront elnökségi tagja... rendkívül jó tollú, tiszta hangú író volt, s közben egy meggyőződés önmagát marcangoló rabszolgája.
VálaszTörlés