2014. december 6., szombat

Christopher Moore: A Melankólia-öböl buja bestiája

Egyszer majd rászánom magam, hogy a Moore-világ összecsúszó darabjait időrendben is elolvassam… mert azt hiszem, „fog kapni” tőle majd az egész egy hús- és vérfoltos „vajszínű árnyalatot”. Többször leírtam már, hogy ezt a palit nem kell komolyan venni – avagy pont úgy mint Rejtőt: a részletek empatikus, de pontos rajzaiban és az összkép tökéletesen kattant, parodisztikus egészében. A két dolog közötti játékot rutinnal, olvasói kondíciókkal, cselekménnyel, sablonokkal, középfordulatokkal és csattanókkal együtt pedig úgy kell élvezni, mint a thai masszázst; kérni se kell a Happy End-et a végére, úgyis megkapod (legfeljebb letagadod otthon…). Estelle is a félsz kaotikus légkörében élt. Ezt a külső szemlélő művészi bájnak látja, holott egyszerűen egy civilizált módszer megbirkózni a viszonylagos szegénységgel és bizonytalansággal, ami abból ered, hogy az ember a saját képzeletét kannibalizálja pénzért.

Valójában örüljek neki, hogy megkapom a beszívható Moore-adagom évről évre. Még ha ez megint nem a minden porcikából kiérző „valami fontos íratta velem” jellegű anyag, hanem a „szórakozz fergetegesen, és bele se gondolj” jellegű. Valahol mindegy – az érzik, hogy az író bármelyik véglete megírása közben jól szórakozik, és ez csaknem elég. Csaknem garantálja, hogy te is jól szórakozz – mert továbbra sem rajtad szórakozik, zsáner-evő avagy mindenevő, várakozásokkal és gyöpösödő kijárt befogadói utakkal telirajzolt olvasó. Nem a minden szart jóízűen bekajálásodon csámcsog. Nem műfajokon kattog, mások kattogtató térfoglalásain – horribile dictu más írók velünk rágatott szarain. Ha jól követed, veled együtt vihog az úgy egyébként meglehetősen betegen kifordult szórakoztatásunk egészén. Ha nevettél már egy jó, zaftos belezős poénon, vagy a kifinomult angol fekete humor kisujj-eltartó, elegáns gonoszságain – ha érted és értékeled a fekete humort, akkor érteni fogod, mire gondolok.

Merthogy: örüljek neki, hogy végre valaki kinyírta az összes irritáló gennyládát, tekintet nélkül arra, hogy kiskölök, vagy pocakos ötvenes az illető – azaz még ezt a viccet is megengedi magának: örüljek neki, hogy nem nyírja ki mégse mindet. Kegyesen megment néhányat, pedig nem viselnek az öltözékükhöz illő kiegészítőt. Moore olyan szabadságfokán járkál az írói önkénynek, hogy egyszer csak elkezd tetszeni - és egyre inkább ez. Mintha kifejezetten meg szeretné baszni az összes kreatív írás tankönyvet és tanmenetet, minden szereplőjével és fordulatával, minden valószínűtlenül obszcén és (nem ettől!) hallatlanul vicces párbeszédével! Egyszer csak előttem áll ez a történet, amely úgy szolgálja ki az olvasói várakozást, hogy közben teljesen gátlástalanul és nyíltan ki is röhögi azt. Elnézést a tőlem szokatlan szóhasználatért, olvass Chris Moore-t és ennél sokkal cifrábbakat kapsz. Timi szerint „minden idők legmorbidabb szeretkezés-leírása” Peleviné – de ő még nem olvasta e könyv 19. fejezetét… nem onnan idézek, de majdnem: Mollynak sosem fért a fejébe, hogy az amerikai nők miért vannak oda a rosszfiúkért. A logikát megcsúfoló vonzalom élt bennük olyan fickók iránt, akiknek van motorjuk, tetkójuk, pisztolyuk a kesztyűtartóban vagy egy csík kokójuk a dohányzóasztalon. Színésznő korában neki is akadt dolga ilyenekkel, de ez volt az első, aki, hát szóval embert evett. A nők mindig úgy érzik, meg tudják változtatni a férfit. Hogy máshogy lehetne megmagyarázni az elfogott sorozatgyilkosoknak küldött számos házassági ajánlatot?...

Köp mindenre, abszolút etikátlan, a legszeretetreméltóbb hősei olykor alig bírnak kisebb bűnlajstrommal, mint a gonoszai – csak ők a lúzerek, s teljesen kiszámítható módon, mi, olvasó lúzerek nekik fogunk szurkolni. Egy könyve kapcsán már idéztem Moore bétahím-elméletét; most idefonnám az egyéb következményeket is: nézz körül, béta, akad-e a köreidben öregedő alfacsaj (vagy aki annak látszik). Ess be a lakókocsija ajtaján – jó eséllyel beéri veled, ha nem, akkor hamar eltesz láb alól, vagy ő, vagy az ölbéli természetfelettije. Hidd el, mind a kettőt élvezni fogod… de most tényleg – nem megéri? A punnyadt, önkielégítő álmodozások sivár évtizedei után? (Theophilus Crowe) Valahogy nem tudott elképzelni hatásos kihallgatást, amikor a gyanúsított babzsák fotelben ül egy lávalámpa alatt. „Beszélj, te mocsok! Ne akard, hogy rákapcsoljam az UV-lámpát a Jimmi Hendrix-poszterre és tömjént gyújtsak! Ne akard!...” Ezekkel a hősökkel az író elénekli nekünk a szerencsétlenkedés himnuszát – és feloldoz, legalább a mesében. Hát hogyne lennénk érte oda…

A történetről ez esetben egy szót sem ejtek itt, még ha valójában AK-47-essel se lennék képes lelőni a poént, akkor se. A végére kikerekedik – ami szintén hallatlanul vicces. Úgy tűnik, ez a speciális eset, mikor a kreatív írás tankönyvek és tanmenetek a végén még meg is köszönik az együtt töltött forró és gyalázatos perceket – mert a végére csak megszületik az, amit ők is folyvást létre szeretnének hozni: felsír (ezúttal a röhögéstől) a „történet”, ami „elvarázsol”. És nem, a varázslat sem kap kiábrándítóan fantázia-szűkítő magyarázatot - de konkrétan: minek is kapna - azon úgyis csak bosszankodni szoktál, nem igaz? Erre a könyvre úgy egészében nincs magyarázat. Talán pont ezzel kapcsol ki – hogy rutinos olvasó létemre is minden alkalommal a falhoz állít az író pofátlanul, Hello Kitty-sen aranyos, s mégis csak a legnagyobbakhoz, Douglas Adams-hez, Terry Prachett-hez fogható méretű fantáziájának szabadságfoka.


Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...