2011. június 26., vasárnap

Neil Gaiman - Dave McKean: Farkasok a falban

Az Agave szép komótosan jelenteti meg a Neil Gaiman-i életmű hazánkban még kiadatlan apróságait, így vehettük kézbe a minap a 2003-as Farkasok a falban-t, ezt az eszelős mesekönyvet, két játékos elme, két régi cimbora közös agymenését. Nem mondom, hogy ez a legfontosabb (a leginkább várt) hiánypótlás, mert a leginkább égető szerintem az Amerikai Istenek újrakiadása lenne. (Arra, félek, várnunk kell még, mert ha valóban HBO-s sorozat lesz belőle, a kiadó bolond lesz előtte kipottyantani a könyvet a „semmibe” – a képömlés korában amatőr húzás volna, hiszen a filmnél jobb reklámja jelenleg alig is van a könyvnek). A bennem lakó rajongó (aki nem fenntartások és feltétel nélkül, de kétségtelenül „elfogult” a szerző produktumaival), örül a falatkányi Gaimannak is, örül, hogy a hazai közönség is lassan teljesen képbe kerül az író munkáit illetően. A sajnos egyre inkább szokványnak tekinthető írói „könnyű kéznek” viszont már kevésbé örül – annak, ahogyan megint csak egy cafatka jut a kétségtelen írói fantáziából -, nekem néha úgy tűnik, Neil Gaiman bűn-lusta ember, akit időnként hét ökörrel kell az alkotásba vonszolnia a szerkesztőknek és kiadóknak.

Persze ez a vékonyka mesekönyv valójában sokkal inkább Dave McKean gyermeke, a szöveget háttérbe szorítják az illusztrációk – vagy mondjuk inkább úgy, ez esetben a képbe komponált mondatok az „illusztrációk”, s a meglehetősen szürreális installációk, McKean „fából faragott” élőlénybabái, rajzolt-ollózott hátterei adják a lényegét, hordozzák a történetét a könyvnek. A rajzolót lehet szeretni, vagy nem szeretni, ismerek olyat, aki sokallta például az Arkham elmegyógyintézet képein uralkodó sejtelmes rajzi homályt, ismerek olyat, aki falra mászik a Sandman borítóitól; megosztó művészet ez, csak az tűnik biztosnak e sokeszközű alkotóművész munkáival kapcsolatban, hogy nem hagy közömbösen. Mert ide is erős, olykor kacagtató humorral teli, karikatúra jellegű képeket komponál, gyermekrajzot ollóz, fotót vagdos, szerintem képeit illetően ez a füzetke „rendben van”.

A két jóbarát megint elszabadult tehát egy apró szösszenet erejéig. Mert lényegében ez egy meglehetősen soványka ötlet képeskönyvvé fújása csak, bármelyik élénk képzeletű gyerek ötpercenként fantáziál ilyet - osztja meg a szülővel-baráttal-iskolatárssal az ilyen „mi van akkor, ha…” jellegű gyermekien szürreális képzeletbombákat. Ez a szösszenetség a bajom: ha mondjuk egy csokornyi hasonszőrű nyelv-öltés kerül a könyvbe, vagy alkalomadtán kezembe vehetném a páros következő képes füzetecskéit is, a gyermeki fantáziában lubickolva néhány nézegetéssel töltött órán át, akkor azt érezhetném, amit a Coraline esetében: hogy kaptam valamit a pénzemért. Mert ez így kicsit kevés. Egy csepp megint a fantáziatengerből, és nemigen vigasztal, hogy a cseppben most is – nyilván – ott van az „egész tenger”.

Arra meg külön kíváncsi lennék, hogyan hat mindez a célközönségre. Mennyire merül el benne az olvasni tudó néhányéves, mennyire találják meg a képek, mennyire viszi el magával a mese. Mennyire szólítja meg az a rajzvilág, amely a maga „magas-művészeti” eszközkészletével az ő kidugott nyelvvel falra színezett szülőboldogító rajzaira hajaz, azok a szövegi fordulatok (a megfellebbezhetetlen, igazi vitazáró „mindenki tudja” például), amivel a gyerek is vidoran él. Mennyire érzi a magáénak a könyvet a gyermek – amely azért messze nem a szokvány képes gyermekkönyvi színvonal, nem a szokvány képi világ; lássuk be: nem az, amit manapság a szülő a gyerek kezébe ad. Ami persze akár erénynek is tekinthető: a mai édibédi konzumkori cukrozott gyermekkönyv-világ, a korhatárbarát mesehamisítás korában ez a füzet valóban üdítő kivétel. Pont ezért érdekelne bárki tapasztalata arról, hogy reagál erre a könyvre a legszigorúbb kritikus: a gyerek.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...