2011. június 1., szerda

Kovács András Ferenc: Bohócöröklét

Hogy mekkora rangot adhat értő-érzékeny poéta az alkalmi vers, a köszöntő, a verslevél, a verses nekrológ műfajának, arra számtalan költőnk életművében sorolhatatlanul sok, igényes példa van – az alkalmiság nem gátja az ihletnek, ha egy Petőfi ír verslevelet Aranynak, ha József Attila kér Babitstól költemény-bocsánatot, ad abszurdum ha egy Parti Nagy temet szonettel pályatársat. Verset farigcsálni költőmeló, s az alkalom szülte faragvány az igazán nagyok kezében soha nem elhajítani való bot, forgács, szilánk; s ha játék is, valójában komoly ügy – ahogy egy „elbocsátó, szép üzenet” az, hogy alkalmasint Ady-t, az alkalmak nagymesterét se feledjem a sorból. Öröklétre érett dolgok ezek a bohóságok is – Kovács András Ferenc alkalmi költeményei.

Mert ez a lelket olykor kockán pörgető, időnként szemérmetlenül enyveskezű, parafrázisokban annyiszor lubickoló, Jack Cole-t álmodó, Lázáry René Sándornak verset „ajándékozó”, stílusimitációkban nagy kedvvel tobzódó, de ezer szárnyas utalásával kötelezően a kultúrába rántó költészet-szerepjáték most aztán vállaltan is beöltözik: bohócruhába. Ami nem azt jelenti, hogy újra-nevesül az eddigi – mellesleg vérkomoly - móka, és folydogál tovább változatlanul; hogy KAF újabb lírai alteregók színes göncébe bújva, Pessoa-i módon tágított én-határok további játéktereiben ekecsel bohócköntösben bohó rímjátékokat, sokkal inkább azt: mintha elköszönne ezektől a szerepekbe bújásoktól.

Nyitom a könyvet, s ahol nyílik, olvasok bele (így szoktam, hogy aztán szemérmetlen kóstolások után végre elkezdjem elölről: látva a szerkesztést, a ciklust, a kötet szándékait, azt a másodlagos tartalmat amivel – úgy képzelem – legalább annyit szöszöl költő, mint a versekkel). Nyitom a könyvet, s ahol nyílik, épp Tengerész Henrik búcsúzik. A pályakezdő kötet címadója, mégpedig sírverssel:

 „…Sosem gondoltam volna mint diák,
Kit vonzott még a föld sok kába tája
S homályba téka és kulissza vont
Hogy sorsom egy kőszarkofág Batalha
Kolostorában…” 

Elköszönés a javából, a pályanyitánytól, de Pessoától – a szerepébe bújástól – is. Ahogy lapozom tovább: Búcsú az angyalitól (öt vers Dsida Jenőhöz), Divertimento a barátságról a túlnanba, a nem ismert tartományba, honnan utazó még ugye soha vissza; Illyés Kinga emlékének – olvasom a míves, ihlettel költő-nyelvekbe formált szövegeket, és szinte kiabálnám: Ne még! Ne köszönjön el, uram, magának dolga van, magnak maradt: egy kultúrafosztott korban világító szövétnek! Még jó, hogy pöttyözi ezt az elkészülést a bohóci én: vers terem „ad notam” a Könyvhétre, alkalmi, gúnyba mártott vidám keserv Kölcsey modorában; terem Rigmus a könyvről, a másik könyvheti játék, megint csak „Dsidául”, az ő versnyelvén, de milyen gyönyörűen idézve és vitázva: 

„…Mintha a hexameterben elélne örökre, ki költő,
S bármilyen új alakot, fura maszkot, göncöt is ölt ő –
Senki se sejti, hogy álom a vers, mit egy agg siheder sző,
Senki se tudja, mit írt, hogyan értheti, vagy ki e szerző?
Semmi, ha tán meg is írta, ha közre is adta a könyvet,
Mit feledés vize mos szét, s eszmei partra közöny vet…”

 Hogy aztán elszabaduljon ez a magamagát is marcangolva kinevető humor, ilyen sorokat vetve:

 „…Jaj magyar íróság – csupa rettenet, ős jetik álma!
Egy yuppie többre mehetne, ha csekkeket ő dedikálna
Inkább, mint e koros had, amely még azt hiszi, most hat,
Hisz dedikálni leroskad a székre, amíg beleposhad…” 

Keserű nevetés ez, nem hiszi már a jobbító erőt, a szándékát is tagadná. Ott az Ötven felé a költő: „…hogy lenni lett, bár mindent jól tagad.” s – nyilván – tagadna még, ebben a „minden szétesett” helyzetben, épp kilóra kimért kultúrák morzsáit számolva, ápolva-megidézve a hazai, az erdélyi gyökérzetet, ahol a Téka utca is Pádes utca immár. A gyökereket manapság kitépik. Holott a kultúra valójában ez a folyamatosság: az emlékezésé, a verset olvasó ember versekre, költőattitűdökre, egymásra hatásokra kell így emlékezzen, és KAF egyik legnagyobb erénye, hogy emlékeztet. Versekre, költőattitűdökre, egymásra hatásokra.

Az a helyzet, hogy ekkora költői apparátussal, mint amit a költő az évek folyamán összeépített, gyakorlatilag mindegy az apropó, a modor, a téma – és voltaképp az is mindegy, végig képes-e követni olvasója a számtalan vers-szőnyegbe szőtt utalást. Mert a versek tiszta hangon, minden szépelgő pötymörgés nélkül, korban a kortárshoz szólnak. Hatnak. Csak el kell őket olvasni.


Kiadó: Magvető
 

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...