A felolvasó

Noha általában jobban szeretem előbb olvasni a könyvet, és utána megnézni a filmváltozatot, mégsem bánom, hogy A felolvasó esetében fordítva történt. Megnéztük a filmet, nagyon tetszett, megrázott, elgondolkodtatott, és rögtön utána belevágtam a könyvbe. Túl a történetet és a mellékszereplőket illető változtatásokon, a könyv és a film közti legfőbb különbség számomra az volt, hogy teljesen más érzéseimre hatottak, máshová kerültek hangsúlyok, és épp az a szál, ami a filmben leginkább megérintett, a könyvben kevésbé volt hangsúlyos. Épp ezért nem tudom azt mondani, hogy a könyv vagy a film jobb, mint a másik.

A befogadás sorrendjében kezdjük tehát a filmmel. Az ötvenes évek végi Németországban a kamasz Michael Berg megismerkedik a nála húsz évvel idősebb Hannával, akivel szenvedélyes viszonyba bonyolódik. A nő szó szerint szerelmi leckéket ad a fiúnak, aki annak rendje és módja szerint teljesen belehabarodik a gyönyörű, titokzatos, szenvedélyes, olykor kegyetlen, zárkózott, elérhetetlen nőbe. Elérhetetlen, mert miközben testét maradéktalanul odaadja, önmagát végig elrejti a fiú elől. Míg a fiúról szinte mindent megtudunk, a nőről semmit, miképp szeretője sem. Nincs múltja, nincs családja, nincsenek vágyai, nincsenek érzései, csak teste van. Száz százalékig az érzékeinek él. A szeretkezések előtt, alatt, után a nő felolvastat a fiúval. A felolvasások és szeretkezések precíz rendben követik egymást, az irodalom és az érzékiség együtt pedig miképp elbűvöli a fiút, ugyanúgy képes elbűvölni a nézőt is. Aztán Hanna egy nap minden magyarázat nélkül eltűnik, kisétál a fiú életéből.

Nyolc év múlva az immár joghallgató Michael egy náci háborús bűnösök ellen folyó per tárgyalásán látja viszont Hannát. A vádlottak közt. Ahogy a fiú előtt feltárul a nő múltja, ahogy egyre többet tudunk meg a nőről, úgy válik egyre bizonyosabbá, hogy Michael képtelen volt elfelejteni azt a kamaszkori nyarat. Ahogy egyre többet tudunk meg a nő által elkövetett szörnyűségekről, úgy tudunk meg egyre többet Michael életéről, későbbi szerelmeiről, a különböző idősíkok közti ugrálás így válik eszközzé a filmkészítők kezében. Mire véget ér a tárgyalás, és a fiú és a néző előtt is világossá válik Hanna féltve őrzött titka, amit annyira szégyell, hogy inkább vállalja a magasabb börtönbüntetést, minthogy lelepleződjön, addigra a néző már pontosan tudja, hogy Michael egész életében nem tudja elfeledni a nőt, aki egykor megmutatta neki a szenvedély mélységeit, de nem tanította meg érezni, aki miatt képtelenné vált arra, hogy bárkinek megnyíljon, hogy bárkit bizalmába fogadjon, hogy szeretetet adjon és elfogadjon.

Michael az egyetlen, aki tud Hanna titkáról, aki felfedhetné azt a bíróság előtt, és enyhíthetne büntetésén, ám megakadályozza ebben a szégyen, amit a nővel való kapcsolata miatt érez, és a nő által elkövetett háborús bűnökkel való szembenézés alóli kibújás. Mert kibújik alóla. A filmben a jogász hallgatók szemináriumain elhangzó beszélgetések érintik ugyan a múlttal való szembenézést, a bűnösök felelősségre vonását, a háborús generáció kollektív felelősségét, de ez bennem kevesebb nyomot hagyott, mint az érzelmi szál. Mert a hangsúly nem ezen van, nem Hannán, aki egy utolsó kis ostoba felügyelőnő volt egy táborban, akinek szerepe valóban annyi volt a háborúban, hogy buta, gondolkodásra képtelen, ám a parancsokat precízen teljesítő őr legyen, és aki így később tökéletes alanyává válik egy kirakatpernek, hanem Michaelen, aki élete végéig nem tud megbirkózni azzal, hogy egy szörnyeteget szeretett.

Ebben rejlik a film igazi nagysága, hogy pontosan és szívbemarkolóan megmutatja, mennyire nem képes egy ember kibékülni a saját múltjával, mennyire nem tudja megbocsátani, nem Hannának, azt amit tett, hanem magának azt, hogy nem ismerte fel a „szörnyeteget”, hogy szerette, hogy élete végéig valahol szereti azt a Hannát, akit tán csak ő ismert. A legfontosabb kérdés, ami a film kapcsán motoszkál bennem, hogy megsemmisíti-e a múltat, képes-e eltörölni azt, ami szép volt benne az, ami később kiderült a nőről. Michael tragédiája az, hogy nem tudja megbocsátani magának, hogy még azután is gyönyörrel, vágyakozással, nosztalgiával tekint a közösen eltöltött nyárra, hogy megismeri Hanna múltját.

A könyvben teljesen máshol vannak a hangsúlyok. Az érzelmek helyett itt nagyobb szerepet kap a múlttal való szembenézés, sokkal inkább a háború utáni generáció életérzéséről, az apák bűneivel való elszámolásról szól. Más a forma is, míg a filmben a három idősík párhuzamosan futott egymással, és valós időben láttuk a történéseket, a könyv egy az egyben visszaemlékezésként íródott. A múltbeli történéseket szinte idézőjelbe teszi az emlékezés. Hannának a könyvben kevesebb szerep jut, végig a felnőtt Michael vizsgálatának tárgyaként szerepel.

Az elmúlt tíz évben A felolvasó az egyik legsikeresebb német regény volt, ami nem csoda, hiszen olyan kérdéseket feszeget, amikre az elmúlt hatvan évben sem született megnyugtató válasz. Hogyan történhettek meg a második világháború alatti szörnyűségek? Hogyan nézhette tétlenül több millió német az országban zajló tömeggyilkosságokat? Meddig terjed az egyén felelőssége, mondhatjuk-e, hogy „vétkesek közt cinkos aki néma”, elítélve ezzel egy egész népet? Bernhard Schlink, miként főhőse, Michael, annak a negyvenes években született generációnak a tagja, akik saját bőrükön érezték, hogy milyen szembenézni a szüleik, tanáraik, az őket körülvevő „felnőttek” háború alatti szerepével. A könyvben nem csak Hanna bűnössége és Michael ezzel való elszámolása jelenik meg, hanem a szülők generációjával szembeni lázadás, értetlenség, harag, az elszámoltatás meddő vágya is.

„Hanna bűnét egyszerre akartam megérteni és elítélni. Ehhez azonban túlságosan is borzasztó volt az ő vétke. Ha megpróbáltam megérteni, az volt az érzésem, nem ítélhető el olyan mértékben, amennyire voltaképpen el kellene ítélnem. Ha úgy ítéltem el, ahogy megérdemli, nem maradt tere a megértésnek.” – Schlink világosan leírja azt a dilemmát, ami azóta is megbénítja és ellehetetleníti a háborús bűnökről, a kollektív felelősségről, a szerepvállalásról szóló párbeszédet. Hajt minket a vágy, a kíváncsiság, hogy megértsük, miképp történhettek meg ezek a szörnyűségek, közben meg mindannyiunkban ott emelkedik egy erkölcsi gát, amely kizárja a megértés folyamatát, hogy teret adjon a totális elítélésnek.

Egyetlen szál van, amit sajnálok, hogy nem került be a filmbe, ez pedig Michael beszélgetése filozófus apjával arról, hogy vajon kell-e, joga van-e segíteni a tárgyalás alatt azon a nőn, aki önként vállalja a súlyosabb büntetést, csak hogy ne fedje fel féltve őrzött titkát. Michael segítene, de visszafogja szégyene, és a félelem, hogy a kiszabaduló Hannával szembesülnie kell. Az apa fejtegetése arról, hogy nem segíthetünk valakin akarata ellenére, nem enyhíthetjük a büntetését, még ha ok nélkül vállalja is magára, egy plusz réteggel ruházza fel a történetet. Nem adhatunk másnak megváltást, feloldozást a saját bűne, szégyene, múltja alól, azt mindenkinek magának kell megtalálnia.

Könyv és film együtt és egymástól függetlenül is csodálatos élmény volt. Nem mondanám, hogy akár a film, akár a könyv jobb, mint a másik. Egy történet, két különböző megközelítés. Amiért a film picit közelebb áll a szívemhez, az az emberi kapcsolatok mélységeibe tett utazása. Ehhez tökéletes színészeket választott Stephen Daldry rendező. Ralph Fiennes-nál jobban senki nem tudja eljátszani a jéghideg, érzelmeit kimutatni képtelen, egy régi kapcsolat emlékének fogságában vergődő megtört embert, Kate Winslet pedig tökéletes a szenvedélyes, titokzatos, zárkózott, pillanatok alatt kegyetlenné váló Hanna szerepében. A fiatal Michaelt alakító David Kross méltó párja Winsletnek, a világra és a nőkre rácsodálkozó kamaszként és a náci háborús bűnökkel testközelből szembesülő egyetemistaként egyaránt emlékezetes pillanatai vannak.

Biztos vagyok benne, hogy még jó néhányszor előveszem a könyvet is és a filmet is, mindkettő igazi elgondolkodtató, kérdésfeltevésre ingerlő alkotás. Olvassátok, nézzétek minél többen!

Korábbi kommentek: